igaz történetek szülésről, születésről

1732. nap: Az orvosok jobban tudják, hogyan kell szülni (az igazi beavatás küszöbén: Dávid születése)

1732. nap: Az orvosok jobban tudják, hogyan kell szülni (az igazi beavatás küszöbén: Dávid születése)

Az első két csemetémet kórházban szültem. Akkor fel sem merült más lehetőség, és ha hallottam volna az otthonszülésről, akkor is éretlen lettem volna rá. Az akkori férjem és családja pedig nem támogatott volna, így ez abszolút nem volt alternatíva.

Így utólag egyértelmű: végtelenül naiv voltam, hittem abban, hogy az orvosok jobban tudják, hogyan kell szülni, és a kórház értünk van. Az egyetlen pozitívum, amiért tényleg hálás vagyok: megúsztam a császárt.

Amikor a nagyfiammal elfolyt a magzatvíz, nagyon boldog voltam, úgy éreztem, egy igazi beavatás küszöbén vagyok. Vágytam az anyaságra, felkészült voltam, már amennyire erre könyvből fel lehet készülni.

A választott orvosom aznap reggel utazott el, de én mégis magabiztos voltam. Az összehúzódásaim rendezettek voltak, csak épp nem fájtak. Gondoltam is: ja, kérem, ha ennyi a szülés, hát nevetve végigcsinálom. Aha. Egy óra múlva már sírtam.

Az ügyeletes doki meglehetősen állat módon vizsgált, majd megkérdezte: „Teljesen zárt a méhszáj, biztos, hogy a magzatvíz folyt el???” – ezzel a kérdéssel nem kicsit taposott bele a lelkivilágomba… Persze ma már azt mondanám neki válaszként: „Maga, mint férfi, legfeljebb tankönyvekből tudhatja, hogy a nőknél a húgycső és a hüvely teljesen különálló dolog, de én, mint évek óta menstruáló nő, tapasztalatból meg tudom különböztetni azt, hogy a folyadék belőlem honnan távozik. Mert érzetre egészen más a kettő…” Akkor persze csak bőgni tudtam. Feltételesen felvett a szülőszobára, aztán két óra múlva, amikor arra járt a főorvos, csodák csodája, megállapította: „De hát itt tényleg szivárog a magzatvíz…” Nahát, hogy mégis nekem volt igazam…

Ilyen indítás után természetesen nem haladt a tágulás (ma már világosan látom az összefüggéseket), ezért méhszájérlelő zselével próbálkoztak. Ennek annyi hatása lett, hogy az akkor már három-négy perces összehúzódások iszonyú fájdalmasak lettek. Fel persze nem kelhettem a háromágyas szülőszobán, az egyágyasok tele voltak, én pedig hiába szenvedtem, a tágulás sehol.

A férjem nehezen viselte, hogy nyűgös vagyok a nagy fájdalmaktól, a dokim helyettese csak valamikor dél körül jött be, senki nem volt mellettem, senki nem értette meg azt, amit éreztem. Iszonyatos fájdalmak, amik nagyon fárasztanak, miközben azt kapom folyamatosan: nem tágul, nem tágul… Meg, hogy nem igaz, hogy az ennyire elviselhetetlen…

Mellettem két nő megszült: oxitocinnal. Két császár-előkészületet néztem végig, meg az összesen három babát (egy ikerpárt és egy óriásbébit), amikor kihozták őket a műtőből. Úgy éreztem, én leszek a világtörténelemben az első, akiben benne marad a gyerek.

Kb. 20 óra eltelte után, amikor már kétperces fájásaim és egyujjnyi tágulásom volt(!), azt mondta a doki, hogy nem köti be az oxitocint, mert túl fáradt vagyok, és csak a császárba hajszolna bele, inkább ad egy nyugtató injekciót, hogy kicsit csituljanak a fájások, így reggelig pihenhetek.

Nos, összesen három(!) ilyen szurit kaptam, aztán átpakoltak egy egyágyas szülőszobába, mert közben rajtam kívül mindenki megszült. Még behoztak egy nőt, aki útközben a mentőben pottyantotta ki a gyerekét, én meg megőrültem a hiábavaló szenvedéstől.

A nyugtatók hatására hihetetlen kába lettem, de kétpercenként tágra nyílt a szemem a fájdalomtól. Elmentem vécére, és nem bírtam onnan kijönni, mert attól féltem, hogy elesek, és nem tudok majd fölkelni. Húsz perc után vette észre az ügyeletes szülésznő, hogy nem vagyok sehol, és segített visszamenni a szülőszobára.

Az orvos szerencsére vette a lapot, és a következő vizsgálatnál azt mondta, hogy „fogjuk rá, hogy kétujjnyi, bekötjük az EDA-t”. Innen végre volt pihenőm, a férjem hazament aludni, reggelig én is pihentem. Hatkor bekötötték az oxitocint, én nem éreztem semmit, de legalább haladt a dolog, bár nem túl gyorsan.

Végül 33 órányi vajúdás után 12.50-kor született meg Dávid, természetesen hasba könyökléssel (az előző napi bunkó orvos „segített”), és természetesen gátmetszéssel, amit a későn leállított EDA miatt ugyanúgy nem éreztem, mint utána a varrást, viszont a lelkemnek nagyon fájt, hogy az akaratom ellenére belém vágnak. Azt mindenesetre egy életre megtanultam: amikor az orvos azt mondja: elvileg megúszható (a gátmetszés), az azt jelenti: gyakorlatilag nem.

A gyerek tüneményes volt, körülnézett: „Hová csöppentem?” A nyakán laza sálként volt a köldökzsinór. Picit odaadták, aztán elvitték, és már pólyában kaptuk vissza. Ami nagyon jó volt, hogy ott felejtették, így két órát velünk tölthetett a szülőszobán.

Utána 18 ágyas kórterem, mert a babás szobák mind tele voltak, gyerek háromóránként, hazamenetel leghamarabb az ötödik napon, de mivel 12 óra után szültem, az a nulladik napnak számít…

Depressziós voltam, nagyon fájt és betonkemény volt a mellem, a baba nem tudta így bekapni a mellbimbómat, ami ezért kisebesedett. A segítség annyi volt, hogy a férjemet elküldték, hogy vegyen bimbóvédőt, így végre sikerült szoptatni.

Egyszerűen horror volt az egész.

Utána sokáig azt gondoltam, hogy én vagyok a hibás, amiért nehezen szültem, csak a harmadik gyerek születése környékén kezdett bennem letisztulni a kép, hogy mi is történt valójában.

Cs. E.

Saját születésem > > >
Orsi születése anyaszemmel > > >
Csabi születése anyaszemmel > > >
Csabi születése apaszemmel > > >
Kadosa születése anyaszemmel > > >
Kadosa születése apaszemmel > > >
Hajni születése anyaszemmel > > >
Hajni születése apaszemmel > > >
Buda Zalán születése anyaszemmel > > >
Buda Zalán születése apaszemmel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.