igaz történetek szülésről, születésről

26. mese: Hangok és feladatok (Juliska születése)

Megjelent: 2016. jún. 1.

Igen, Nap vagyok. Mindegyikükre ragyogok. Felkelek nekik reggelente. Sugárzok, hogy éljenek. Melegítek. Meg föld vagyok, finom, puha, szagos. Legyen hova eregessék a gyökereiket. Ebbe’ a nagyvilágba’ el ne vesszenek. Tartok. És közben a levegő is – akkor már –, hogy repülhessenek, álmodhassanak. Szabadság. Levegő csönd. Nekik.

Túlméretezett feladatok.

Ha tudnák, hogy én is csak egy vagyok közülük… Egy gyerek. Megijednének. Csak miattuk lettem felnőtt.

És amikor Juliska elkezd szopizni, egyszerre vagyok még egy mély-mély-mély kút is. Igaz. Kristálytiszta vízzel. És egyszerre vagyok el-mond-ha-tat-la-nul szomjas. Sóvárgás. Víz után.

Mert én honnan kapok majd inni? Mert rám ki fog majd sütni? Mert engem ki tart meg? Mert én hol repülhetek?

Túlméretezett feladatok.

Vagy pont rám méretezett? Mindig meglepetés, hogy mit bír ki az ember. Hogy mit ki nem bír.

Most, amikor Juliska született, hihetetlen, jóleső és ijesztő üvöltés támadt belőlem. Olyan, ami nem maradt abba. Nem lehetett irányítani. Csak átadni magam a kiabálásnak. Elképesztő, hogy ez is én voltam. Annyi sok óra néma vajúdás után… Egy ilyen erős hang él bennem! Ez ám a meglepetés. Ez ám a titok. És azt jelzi nekem, hogy bírom. Meg bírom szülni. Hogy annyit kapok, amennyit bírok. És ezek a belső titkok segítenek. Támogatnak. Sőt már bennem vannak.

Mert különben olyan szép volt a szülés. Olyan egyszerű. Napok teltek a fájdalom és a fájdalomra várakozás jegyében. És amikor a többi gyereket elvitték, minden elmúlt. Sétáltunk az erdőnkben Gyurival, filmeket néztem és – hát hülyeség –, de lelkiismeret-furdalásom volt, hogy íme, itt ez a nap, gyerekek nélkül, és én nem szülök… Nem erősségem a lazítás.

Aztán éjjel végre csendesen folytatódott. Zenét hallgattam, teljesen belemerültem. Amikor jött egy fájás a fenyőfa pultba kapaszkodva lábujjhegyen táncoltam. Körbe-körbe. Gyuri békén dolgozott valahol a háttérben. Ezt a magányt, azt hiszem, én alakítottam. Mert persze amikor szóltam Ágiéknak, hogy jöjjenek, akkor ők már másik szülésnél voltak.

Összeszorítottam a lábaim, hogy még ne bújjon ki, maradjon még egy kicsit. Hátha ideér addig valaki. De nem volt bennem félelem. Vizet eresztettünk a kádba, hogy ha véletlen nem tudjuk elkapni, legalább ne a parkettára pottyanjon majd a kicsi lány. Micsoda józanság! Már megint. Nem erősségem a lazítás.

A vízben már csak pár elképesztő fájdalomhullám volt, mielőtt az üvöltés és Juliska megérkezett. És amikor végre abbamaradt a kiabálásom, és Juliska Gyuri kezében volt már. Akkor mérhetetlen kimerültséget éreztem. Teljes fáradtságot. Kikapcsoltam. Egy másik világba kerültem. Pihentem. De bekúszott a fejembe Gyuri hangja: „Most mit csináljak?”, mert Juliska még nem sírt fel, és hirtelen ijesztő lett a csend. És akkor visszatértem ebből a pár másodpercnyi más helyről. Mert. Nem erősségem a lazítás.

És megnéztük, megsimogattuk, megforgattuk és már sírt is. Juliska, édes szívem, Juliskám! A hála, a béke, a gömbölyűség megint elönt. Köszönöm, Istenem. Köszönöm ezt a kislányt. Vigyázok majd rá. Nap leszek, föld leszek, levegő leszek, kút leszek. Neki. Rám méretezett feladat. Bírni fogom.

D. M.

Jutas >>>
Milos >>>
Lola > > >
 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.