igaz történetek szülésről, születésről

37. mese: Magunktól született Magor

Megjelent: 2016. jún. 12.

Egy kórházi és egy otthonszülés után újra otthonszülést terveztünk. Második gyermekünk egy doula segítségével jött a világra, akit ez alkalommal is megkértünk a részvételre. Mivel a kiírt időpont január 10. volt, és előző két gyermekünk is két héttel korábban érkezett, megvolt rá az esély, hogy most is hasonlóképp járunk, ami azt is jelenthette, hogy karácsony és szilveszter között bármikor, vagy épp valamelyik ünnepnap ugraszt ki mindenkit a kisded az ünnepi hangulatból.

A doula gyakorlatilag nemet mondott a felkérésünkre (telefonon kérhettünk volna segítséget, de este 10 után már nem), amiért eleinte kicsit nehezteltem, aztán jóra fordítottam magamban. Tulajdonképpen, ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, szeretnék a férjemmel kettesben életet adni. Ismerősök, barátok kérdezősködésére, ha érintették ezt a kérdést, egyre határozottabban válaszoltam, hogy megvan az esélye egy szűk családi eseménynek. Kívülről meggondolatlannak, szervezetlennek tűnhettünk, én viszont egyre rendezettebbnek éreztem magam.

Azt is többen megkérdezték, hogy hol lesznek a nagyobb gyerekek. Ugye, a mamánál? Már kislányunk otthonszületésekor szerettem volna, ha a bátyja látja a kishúga születését, de a vajúdás során nagyon zavart a jelenléte, ezért elvitettük az egyik mamával. Most újra azt éreztem, hogy a testvérek is jelen lehetnének, ha úgy alakul – de a helyzet százféleképpen alakulhat, majd meglátjuk, mi lesz. Valójában nem szerveztünk semmit, ahogy lesz, úgy lesz alapon vártuk a babát.

Aki nem annyira sietett, mint gondoltuk. Elmúlt karácsony, 26-án felmentünk a Hármashatárhoz, december 30-án még letáncoltam a férjemmel másfél mezőségit, és az egy órás vajdaszentiványi tanításra is beálltam – kaptam is utólag sok gratulációt. A szilvesztert átaludtuk, január elsején megnéztük a városi tűzijátékot; már azt is kitakarítottam, elpakoltam, megvarrtam, amit nem is reméltem, hogy sikerül a baba érkezése előtt.

Harmadikán délelőtt zöldséges rakottast készítettem, de nehezen vonszoltam magam egyik helyről a másikra, mondtam is a férjemnek, ezt beteszem a sütőbe, aztán leülök, és egész délután varrogatok. Nem gondoltam konkrétan, hogy eljött a nap, de úgy átsuhant rajtam az érzés. Éjjel olvasgattam, egy órakor feküdtem le.

Fél perc sem telt el, valami nedvesség toccsant az alsóneműmbe. Futás a fürdőbe – olyan nyákos valamit láttam, amihez eddigi két szülésem során nem volt szerencsém. Mivel több nem jött, feltételeztem, hogy ez a nyákdugó volt. Miki ott állt a nappaliban, s közöltem vele, hogy szerintem megindult a folyamat. Ő csak nézett rám meredten vagy fél percig – talán rendezte a gondolatait, aztán nekiálltunk készülődni.

RAEgész addig úgy volt, hogy a nagyszobában szülök. Ahol most a két gyerek aludt. A kályha a nappaliban van, az melegebb is, távolabb is van a gyerekektől, mi lenne, ha ott rendeznénk be a helyet? – kérdezte Miki. Jó, ráálltam. Szőnyeg, gumilepedő, pokróc, hogy puhább legyen a térdemnek, és mindez a fotel előtt, a kályha mellett.

Közben jöttek öt-hat perces fájások, de kettő között mindig tettem-vettem valamit. Meggyújtottam a még szándékosan nem elcsomagolt karácsonyi mécseseket, felkapcsoltam a fényfüzért, újrafontam a hajam. A karácsonyfa is állt még, bár a férjem pár nappal korábban már nekiesett, hogy felaprítja a kályhába, de közbeugrottam.

Úgy hajnali kettő és három között mintha ritkultak volna fájások, de ami jött, az erősebb volt. Aztán kezdtem úgy viselkedni, mint aki szülni fog. Hol állva, a fotel karfájára támaszkodva viseltem a fájást, hol letérdeltem; érintésre, masszírozásra, borogatásra most sem vágytam, ahogy az előző otthonszülésnél sem. Egyszer azért a férjem bekente a derekam muskotályzsálya-olajjal – ha már van, használjuk címszóval. Kérdezgetett is, hogy minden rendben van-e, és én mondtam, hogy teljesen nyugodt vagyok.

Készült néhány fénykép is közben, kevés fényben, csak úgy emlékképpen. Egy idő után viszont ugyanazt a megrekedtséget éreztem, mint Enéh esetében: jönnek fájások, mégsem haladunk előre. Na, és a tetejébe a haszontalan gondolatok: Mi van, ha elakad? Ha nem bírom? Ha elfáradok? Meg még a férjem is kérdezgeti, ne hívjuk-e fel a doulát. Ne! Két gyereket megszültem, ez a harmadik sem marad bennem. Amúgy meg arra gondoltam, amit a doula a vajúdás közben mondott annak idején: ha nem érzed úgy, hogy nyomni kell, ne nyomj, csak engedd a babát a maga útján.

Háromnegyed négykor végre történt valami: tiszta víz folyt belőlem – lavórba fogta fel Miki. Ez is újdonság volt, a kórházban repesztettek, az első otthonszülésnél viszont a baba kibújása előtt közvetlenül távozott csak a magzatvíz.

Ekkortól kicsit felgyorsult a folyamat, erőteljesebbek lettek a fájások, végre hasonlót éreztem, mint Enéhnél, azaz, hogy már benn van a szülőcsatornában, amire Miki rá is kérdezett, de sajnos annyira magammal voltam elfoglalva, hogy nem válaszoltam neki. Aztán jött a már ismert, de nem olyan ijesztő érzés, amikor a fejecske szétfeszíti a hüvelyt – most már nem féltem egyáltalán a repedéstől, mert mostanra is érvényesnek éreztem a doula akkori szavait: Nem, nem repedsz.

Lassan furakodott elő a fejecske, amit én éreztem, és mondtam is nagy lelkesedéssel, hogy: JÖN, JÖN! – de mivel egyúttal széklet is távozott, amit Miki nagy gondossággal takarított el, ő próbált felvilágosítani, hogy ez csak kaki. De én váltig állítottam, hogy a baba jön, ő meg azt, hogy csak a kaki.

Egyszer azután csak észrevette azt a fejecskét is, akkor meg ő lelkesült fel. De mindjárt meglátta a nyakára tekeredett köldökzsinórt is, és sürgetni kezdett. Pedig itt ugye, van egy pihenőszakasz, mielőtt a vállak is előnyomulnának.

Még egy nagy tolófájással végül is kicsusszant a baba. A kezeimbe! A saját kezeimbe! Nem orvoséba, nem douláéba, hanem Anyáéba! A doulától tanult nyugalommal letekertem a kétszer is rácsavarodott köldökzsinórt a nyakáról, megemeltem, és egymás szemébe néztünk. Mélyen és hosszan. Az újszülött állítólag nem lát rendesen, mégis olyan egyértelmű volt az a nézés, hogy beleborsózik az ember, ha rágondol.

Miki kicsit aggódott a baba kéksége miatt, amit a köldökzsinór okozhatott, de hamar sírni kezdett, köhintett is egyet, és minden rendjén valónak tűnt. Nagyjából egy perc múlva Miki vette észre, hogy fiú, addig nem is jutott eszünkbe a nemére gondolni. Magamra tettem, pihentünk egy kicsit, és úgy fél óra múlva, amikor feltérdeltem, kicsusszant a méhlepény is. Ezúttal Miki nézegette, hogy egyben van-e.

IMG_1404Na de, mindeközben, a megszületést követően megjelent köreinkben Hunor. Felébredt a hangomra és a baba hangjára. Először csak nézelődött, aztán, ahogy ment ki az álom a szeméből, egyre aktívabb lett, mindjárt játékot akart hozni a kistesónak, és amikor a köldökzsinór elvágására készülődtünk, s Miki egy fényképet is akart készíteni a pillanatról, kitalálta, hogy Hunor vágja el azt. Ő pedig lelkesen vállalta a feladatot (nagyon szeret vagdosni), szépen meg is várta, míg Miki beállítja a fotót.

Enéh reggelig aludt, ami valószínűleg így volt a legjobb. Amilyen szószátyár és intézkedős természet, lehet, hogy belezavart volna a csendes, nyugodt együttlétbe, békés ténykedésbe. Reggel viszont ő is üdvözölhette kisöccsét – ő úgyis fiútestvért várt.

Úgy szülnék még!

R. A.

Hunor > > >
Enéh > > >
 

Véletlenül kiválasztott mesék.