igaz történetek szülésről, születésről

1738. nap: Kitolás és alázat (Hajnácska)

1738. nap: Kitolás és alázat (Hajnácska)

Az ötödik babámnál több vakriasztásom is volt. Korábban nem hittem el, hogy ez így van: minél többedik a gyerek, annál inkább nehéz eldönteni, hogy jósló-e, vagy vajúdás. Volt, amikor a bábacsapat fél napig próbált segíteni, hogy a látszólag elindult vajúdás folytatódjon: hiába.

A meggyőződésem, miszerint a baba úgyis előbb meglesz, egyre olvadt. Eltelt a kiírt nap és még utána is jó néhány. Nagyon türelmetlen voltam, a várandósság vége erősen terhességgé nehezült.

Egy este ismét elkezdődtek az összehúzódások, de nem mertem igazán reménykedni. A fiúkat sikerült hamar elaltatni, ezután beerősödtek az összehúzódások. Végre tényleg beindult!

Végig izgultam, hogy időben hívjuk a bábát, mert az előző szülést lekéste. Hát ez a szülés nagyon nem lett rohamos. Hét és fél óra volt összesen. Az első szakaszt, a tágulást sikerült könnyedén végigcsinálni. Poénkodtam is, hogy így az ötödikre megtanultam fájdalom nélkül szülni. Igaz, hogy ehhez meg kellett találni a megfelelő testhelyzetet és légzést. Az, hogy amúgy mennyire fájna, csak akkor derült ki, amikor a vége felé már fáradtam, az idő is rövidült a kontrakciók között és egyszer-egyszer nem pattantam fel időben az összehúzódás kezdetén – na, ez a néhány azért nagyon fájt.

A fotel támlájára támaszkodva ringatóztam végig a tágulási szakaszt. Közben volt egy jó sztori: a bábánk hangosan horkolt, az egyik doula küzdött a szívhanghallgatóval, nehezen bírta megtalálni a megfelelő helyet a kütyünek. Egyszer csak a bába, teljesen éber hangon megszólalt: „Én hallom, jó a szívhang” – és néhány másodperccel később újra hortyogott tovább a háttérben.

A jelenléte megnyugtató volt és az is, hogy a két doulával együtt a mi pici kis 30 négyzetméteres házikónkban teljesen bútorokká tudtak válni. Biztonságérzetet adott a jelenlétük, de ennél többre nem volt szükségem.

Aztán fordult a kocka. Amikor közeledett a kitolás, mindenki éber lett és ugrásra kész. A bába kérdezte, hogy van-e már kakilási inger, amire igennel válaszoltam, bár még igen halvány volt az érzés. Hirtelen megmozdult a félhomályban mindenki és kezdetét vette a maraton. Másfél óra brutálisan fájdalmas kitolás. Hát ezt is éreztem, ez kitolás egy ilyen könnyed tágulás után.

Nem volt egyértelmű, hogy miért halad olyan lassan a kislányka. (Csomó volt a köldökzsinóron és hála a lassú haladásnak, ez nem feszült meg – na, persze ezt már csak a legvégén tudtuk meg.)

A fájásokat valami furcsa torokhangú sikítással éltem túl. Mindenki segített a pozíció megtalálásában, amiben haladna végre a gyerek. A térdem alá párnákat varázsoltak, mindenki tüsténkedett. A párom a felriadt fiúkat nyugtatgatta a galérián.

Volt egy pont, ahol a bába azt javasolta (mondván, hogy ilyet nagyon-nagyon ritkán kér), hogy egy-két fájás erejéig feküdjek hanyatt, utána jöhet bármilyen testhelyzet, de remélhetőleg ezzel a baba áthalad a kritikus ponton. Ez meg is történt, a gyerek tényleg tovább tudott haladni, és nekem már nem volt erőm semerre mozdulni, Hajnácskát az ágyon fekve szültem meg.

Abban a pillanatban tudtam, amint megszűnt a fájdalom, hogy ez miért így történt. A Sors nevű intézmény rendezte el nekem, mert a várandósság alatt kimondottan lenéztem magamban azokat, akiknél lassan megy a kitolás (addig nekem mindegyik néhány nyomás volt csak), illetve egy fórumon eléggé beszóltam valakinek: „Ha te hanyatt akarsz szülni, menj nyugodtan a kórházba, én köszönöm, nem kérek belőle!”

Hogy mit tanított nekem ez a szülés? Alázatot. Életem egyik legkeményebb leckéje volt.

Cs. E.

Saját születésem > > >
Dávid születése anyaszemmel > > >
Orsi születése anyaszemmel > > >
Csabi születése anyaszemmel > > >
Csabi születése apaszemmel > > >
Kadosa születése anyaszemmel > > >
Kadosa születése apaszemmel > > >
Hajni születése apaszemmel > > >
Buda Zalán születése anyaszemmel > > >
Buda Zalán születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.