igaz történetek szülésről, születésről

46. mese: Lázasan

Megjelent: 2018. máj. 15.

Két év kizárólagos figyelem jár a kislányomnak! Ezt éreztem, ezért azt szerettem volna, ha csak az ő második szülinapja után fogan meg a kistesó. Így is történt, a kislányom születésnapja után öt nappal már babát vártam! Boldog is voltam, és rettegtem is. A nagy még szopis, extrém anyás, igazi kis matrica, és olyan elképzelhetetlenül boldog volt vele minden egyes nap, hogy féltem, mi lesz velünk, ha az idillünkbe belecsöppen egy újabb kisbaba…

Szeretném, ha mindenki tudná, aki a történetünket olvassa, hogy én szerelmes vagyok a férjembe, és ő is belém. Bár ebből a sztoriból ez talán nem lesz mindig egyértelmű…

A férjem szakvizsgára készült, erről szólt az egész várandósságom. Rémes volt. Egyedül és meg-nem-értettnek éreztem magam. Nem bírtam szoptatni, szoptatás közben a falat vertem vagy kapartam, a kislányom bömbölt, türelmetlen voltam vele, hánytam, nem bírtam állni, nem kaptam levegőt, és most először rossz anyának éreztem magam.

Viszont szerintem nagyon szép lettem, és a hasam olyan eszméletlenül nagy és gömbölyű és tökéletes volt, hogy az hihetetlen! Kár, hogy senkit sem érdekelt igazán a kivirulásom. Mármint a férjemet. Ezt éreztem.

Aznap, amikor a kisbabám fogant, a húgom elvetélt. Már régen küzdöttek a babáért. Szinte súgva, bocsánatkérően mondtuk meg egyesével a családtagoknak, hogy babánk lesz.

Otthon akartam szülni. A férjem nem támogatott. Akkor is.

Elcipeltem az infóhétre. Minden előadás után veszekedtünk. Nem lehetett vele beszélni a terhességről, a szülésről, a kisbabáról. Nem akart készülődni. Rám sem nézett.

Esténként úgy éreztem az ágyban fekve, hogy varjak telepszenek rám és elborítanak. Azt hittem, meg fogok bolondulni. De akkor sem akartam a kórházat! Majdnem végig sikerült elkerülnöm minden olyan vizsgálatot, amit feleslegesnek tartottam.

Találkoztunk a bábámmal, Edinával. Ő még a férjemnek is szimpatikus volt. Reménykedtem. Edina azt mondta, gyönyörű a pocakom. Sírtam a boldogságtól. Úgy éreztem, ez volt az egyetlen dicsérő szó, amit várandósan kaptam.

Nem tudtunk megegyezni, hogy mi legyen a neve, majdnem a végéig azt sem tudtuk biztosan, hogy újra kislányunk lesz.

Ismét jártam kapcsolatanalízisre, de a babával szinte alig tudtam kommunikálni, mert mindig csak belőlem jöttek képek, sötétek, rosszak. A babával kapcsolatban viszont azt éreztem, hogy nyugodt és derűs, amolyan nekemmindenjó-típus.

Reméltem, hogy ez a kicsi nem akar majd a 42. hétig várni, mint a tesója. Már karácsonytól vártam, hogy induljon. Hatalmas fát vettünk, elképzeltem, hogy alatta szülök majd, a karácsonyi fényfüzérek között…

Aztán eljött január közepe is, a fát le kellett bontani, mert nagyon hullott. Életem top3 legrosszabb döntésének egyike volt, hogy anyósomat megkértem, a baba születése körüli időben, egy hónapra költözzön albérletbe az alattunk lévő lakásba. Kértem, hogy hadd vihessem le oda a kislányomat, ha jön a szülés, illetve előtte is, ha pihenni szeretnék.

A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy reggelente arra ébredtem, hogy csenget az anyós. Az egész napot nálunk töltötte, mégpedig azzal, hogy a kislányomat megpróbálta „leválasztani” rólam. Egy nyugodt percünk nem volt. Folyamatosan beteg voltam. Nem ápolt, egy teát nem csinált. Levegőnek nézett, a kislányomra meg rátelepedett.

Egyszer a kórházban akartak tartani egy NST után, végül sokórányi várakozás és hercehurca után mehettem csak haza. Észre sem vette az anyósom, hogy órákkal később jöttem, a telefont pedig nem vette fel közben, hívtam vagy húszszor.

Esténként nem a közelgő szülésre gondoltam, hanem hogy hogyan távolítsam el magunktól a következő napon. Néha elszöktünk a kislányommal sétálni. És képtelen voltam tenni a helyzet ellen, lebénultam, senkinek sem szóltam, pedig alapesetben mindent megoldok!

A terminus utáni időben otthoni CTG-gépünk volt, Edinának küldtük az adatokat értékelésre. A babám nagyon mozgékony volt, és jó nagynak ígérkezett. Egyik nap kicsit határértéken voltak a szívhangjai, majd pár órával később szokatlanul lustácska volt, így Edina kérte, menjünk be egy áramlásvizsgálatra a klinikára. Vasárnap késő délután, ügyeleti időben!

Éreztem a vesztem. Tudtam, hogy ebből baj lesz, ebből nem jöhetek ki jól.

Bementünk.

Csak egy CTG-t csináltak, tökéletes lett. Azért várakoztunk vagy három órát. Már nagyon menni akartam, hogy fürdethessem, fektethessem a kislányomat. Azt mondta az ügyeletes, már csak gyorsan megvizsgál és mehetek. Ez már a 42. hét volt.

Udvariasan megkértem, hogy ne vizsgáljon meg, nem szeretnék belső vizsgálatot, kivéve, ha indokolt. Az indok az volt, hogy ez a szabály, mert ügyeleti idő van, és azt sem tehetem meg, hogy saját felelősségre távozom vizsgálat nélkül. Több mint fél órán át vitáztunk.

A férjem kiakadt, azt mondta, csináljuk már és menjünk végre! Mondtam, hogy legyen a vizsgálat, de amnioszkópiát semmiképpen nem szeretnék, mert rettenetes élményeim voltak ezzel kapcsolatban az első babával. Menekült előle, rossz rágondolni is!

A doki vizsgált, a szülésznő mellette az amnioszkópiához szükséges műszereket készítette elő. Mondtam, hogy látom, mit csinál, és újra megkérem, hogy ne tegye, mert nem akarok amnioszkópiát! Egyre hangosabban, indulatosabban kértem, végül már sírtam is.

Lefogták a lábam, és erőszakkal megcsinálták a vizsgálatot. Ordítottam közben, hogy hagyják abba. A férjem berohant. Na, nem azért, hogy megmentsen a helyzettől, csak hogy engem csitítson, hogy mindjárt vége, semmi az egész, nyugodjak már meg!

A baba jól volt, zokogva távoztam. Hazáig bömböltem. A férjem lecseszett, hogy ez egy veszélytelen vizsgálat és nem fáj, minek kellett ekkora jelenetet rendezni. Sírtam, sírtam.

Másnapra beteg lettem, köhögtem, lázam volt. A férjem sétálni készült a kislányommal, én nem akartam, hogy az anyós csatlakozzon hozzájuk, mint egy szép kis család, nélkülem, úgyhogy inkább mentem. Vonszoltam magam lázasan.

Felhívtam a kórház betegjogi képviselőjét és elmondtam, mi történt velem. Szerinte úgysem lehet bizonyítani, hogy jogtalanság történt.

Estére már nagyon rosszul voltam. Furcsákat beszéltem, a férjem pánikban volt, hogy szerinte szülök. Annyira fájt testem-lelkem mindenütt, hogy csak lehurrogtam, egyszerűen beteg vagyok és kész.

Jött egy rettenetes éjszaka. A babám nem mozgott, de akkor már az sem érdekelt, csak hogy a rám törő, mindenemet megrázó köhögőrohamokat túléljem. Kétszer hánytam is. Egyedül voltam egy szobában, nem akartam a kislányomat és a férjemet zavarni.

Most utólag érzem azt is, ez sem normális, hogy rám nem nézett senki, senki se aggódott, hogy mi lesz velem és a babámmal ebben az állapotban!

Hajnalban átjött hozzám a kislányom, sosem aludt még nélkülem, hát onnantól rá is tekintettel kellett lennem.

Eljött a reggel. Fura reggel. Kértem a férjemet, könyörögtem neki, hogy ne menjen el dolgozni, ne hagyjon most itt! Indokot nem tudtam rá, csak hogy szarul vagyok.

Elment dolgozni.

Csináltam egy CTG-t, a babám továbbra sem mozdult, de a kis szíve nagyon gyorsan vert. Ráadásul még a derekam is fájt és néha még a hasam is görcsölt! Jaj, már megint a hasam! Na, végre vége.

Felhívtam Edinát. Közben megint fájni kezdett a hasam. „Nem szülsz te véletlenül? Mert nagyon úgy hangzik” – mondta Edina. „Nem, dehogy, csak beteg vagyok.” Háromperces fájásaim voltak, és meg voltam győződve róla, hogy nem szülök. Hehehe.

Aztán nagy nehezen beláttam, hogy talán mégis. Hazahívtam a férjemet. Akkor már jó sűrűn jöttek a fájások. Nem bírtam megmozdulni. Edina azt mondta, lázasan nem szülhetek otthon, irány a kórház. Erőtlenül alkudoztam volna, de tudtam, hogy igaza van.

El akartam készülni, de nem bírtam felállni. Nem akartam mentőt. Majd a férjem bevisz. Edina kérte, hogy adjam át a férjemnek a telefont, és azt mondta neki, hívja azt a mentőt, mert mindjárt megszülök.

Jött a mentő. Elköszöntem a kislányomtól, de még a mentősöknek is azt mondtam (pedig 10 lépésenként kellett megállni), hogy nem is biztos, hogy beindult a szülés. Egy bolond nő rám kiáltott az utcán: „Hát nem megmondtam neked tegnap, hogy ma fogsz szülni?!”

A szülőszobán szinte azonnal rám förmedt egy szülésznő, amikor a babám szívhangját hallgatták: „Tachikard a baba! Ilyenkor kell jönni?!” Visszakiabáltam, hogy a férjem itt dolgozik orvosként! Sosem szoktam ilyet mondani egyébként, nem szoktam erre hivatkozni, de most nem bírtam a durvaságot. Utána mindenki nagyon-nagyon kedves volt.

Mindenki, de mindenki tudta, hogy otthon akartam szülni, és azt is, hogy micsoda jelenetet rendeztem két napja a vizsgálattal, amit nem akartam.

A legfiatalabb rezidens srác lett a dokim. Kedves volt és nagyon izgult. Kaptam hat tonna cuccot: antibiotikumot, Algopyrint, oxit, meg mittudoménmit. Húzták le a lázam. Mekóniumos volt a víz. Repesztették a burkot.

Nagyon féltem, hogy milyen hatása lesz az oxitocinnak, mert az előző szülésemnél a semmiből lettek szünet nélküli brutál fájások. De az indított szülés volt. Most teljesen más volt minden. Igazi, saját fájásaim voltak!

Egy darabig egy labdán ültem, aztán már csak feküdni bírtam. Kaptam gázt, de nem éreztem a hatását. A férjem ott volt, de ezúttal nem esett jól, ha megérintett.

Viszont együtt voltam a kisbabámmal, együtt dolgoztunk! Végig beszéltem hozzá magamban, éreztem minden rezdülését. Láttam magam előtt a méhszájat, és szinte élvezettel töltött el minden fájásnál, hogy tágul. Éreztem, ahogy a kislányom feje ráfeszül. Éreztem aztán, ahogy halad egyre lejjebb. Biztattam, dicsértem a kicsikémet, forgott szépen, magamban még kacarásztam is, hogy hehehe, még nem szólok senkinek, minek vizsgálgassanak, amikor úgy el vagyok itt merülve, csak akkor szólok, ha már egészen lent jár a baba. Enyhén már nyomnom is kellett, és ez nagyon jó, megkönnyebbülést hozó érzés volt.

Amikor aztán végül megnézett a szülésznő, akkor lett nagy „pánik”! „Mindjárt itt a baba!” Rohantak át velem egy másik helyiségbe, akkor már tolófájásom volt, még emlékszem, ahogy mondták, hogy „nagyon jön a baba.”

Aztán odakeveredett az a kis izgulós csávó (mármint a doki), és mondta, hogy nyomjak. Elkezdtem nyomni, mire mint egy tehervonat, végigdübörgött rajtam egy óriási erő, és iszonyatos erővel préselt. Szuper volt! Két nyomás volt mindössze, lenyűgözőnek találtam az erejét.

Aztán véget ért a feszítés, a fájdalom, és alig vártam, hogy megpillanthassam a kicsikémet.

Van néhány dolog az életben, amit valahogy zsigerből tud az ember. Legalábbis nekem vannak ilyen dolgaim. Most is tudtam két dolgot biztosan: hogy a lányom gyönyörű lesz (de tényleg, egy már-már giccsesen gyönyörű reklámbaba), és hogy óriási. És így is lett.

Rám tették, én pedig azt mondtam: „Úristen, milyen gyönyörű vagy!” Habos, puha, tökéletes kisbaba. Több mint négykilós volt, ahogyan éreztem.

És a doki, aki az én rettentően ijedt és fiatal orvosomat felügyelte szakorvosként (turbánt viselt, törte a magyart, visszafogott volt és szimpatikus) azt mondta, mások megcsászároztak volna, mikor bejöttem, de ő azonnal látta rajtam, hogy én nagyon jól tudok szülni, és így is lett! És közben olyan képet vágott, mintha megütötte volna a lottófőnyereményt, szóval őszintén örült! Hát, kábé beleszerettem ettől a mondattól, hahaha.

A neonatológus is annyira kedves volt! Mosolyogva mondta, hogy mivel otthonszülést terveztünk, biztosan minél hamarabb haza szeretnénk menni, és szinte bocsánatkérőn mondta, hogy egy picit biztosan maradni kell, a láz miatt a babának is antibiotikumot kell kapnia, illetve a nagy súly miatt is elvégeznek majd rajta pár vizsgálatot.

A szülés után a kislányom azonnal szopizott, most is csak úgy ömlött a tejem, mint első alkalommal, elképesztő, nagy sárga tócsa volt a baba alatt, neki meg tiszta tej volt mindene, az egész arca is, olyan édes volt, alig győzte nyelni!

Az viszont a mai napig bánt, hogy nagy örömömben elég sokat telefonáltam, mindenkinek én akartam elújságolni a nagy hírt, hogy megszületett. Inkább csak rá kellett volna koncentrálnom. Annál is inkább, mert kb. egy-másfél óra után elvitték az antibiotikum miatt. Kérdeztem, hogy ez mennyi idő lesz, de csak annyit mondtak, sietnek.

Több mint egy óra telt el, a kislányom sehol. Levittek az osztályra, én ott már őrjöngő anyaoroszlán-üzemmódban voltam, és bárkit kész lettem volna széttépni, csak visszakapjam a gyerekem.

Kértem a férjemet, hogy menjen és hozza vissza. Húzogatta a száját, nem ment. Veszekedtem vele. Akkor elsomfordált, de rövidesen dolgavégezetlenül jött vissza.

Akkor lemásztam az ágyról és a hasamat a kezemmel tartva végigaraszoltam a folyosón az épület másik szárnyába, a csecsemőosztályra. Közben dőlt rólam a hideg veríték és szédültem. A férjem nem jött velem, haragudott, hogy mit ugrálok. Bementem a csecsemőosztályra és mondtam, hogy a kisbabámért jöttem. A doki hosszan magyarázott valamit, hogy muszáj volt megvizsgálni, mert valószínűleg cukorbeteg lehetek. („Akkora nőből, mint maga, nem jön ki normális esetben ekkora gyerek, higgye el.”) Nem vagyok cukorbeteg, és a kicsi cukra is rendben volt. Egyébként 164 centi magas vagyok, azért az nem olyan nagyon kicsi, na mindegy.

A lényeg, hogy a kis drágámat a kezembe nyomták, mehettem vele. Diadalmasan és lenézőn mutattam a férjemnek, hogy én visszaszereztem! Kiderült, hogy szegénykémnek sehogy sem tudtak vénát szúrni, sokat kínozták, de a nővér szerint „ahhoz képest nem is sírt sokat.”

Attól kezdve együtt voltunk. Élveztem a közelségét, a szuszogását, a szépségét, a nyugodtságát, mindent… Szájmaszkban voltam végig, mert csúnyán köhögtem, nehogy szegény szobatársakat is megfertőzzem.

Másnapra beteg lett a férjem és a nagylányom, magas lázuk volt. Senki nem tudott bejönni hozzám, nem volt nálam semmi, innivaló vagy ilyesmi, a férjem közölte, ha szomjas vagyok, kérjek teát a nővértől. Na, képzelem, mi lett volna, ha ilyesmivel odacsengetem.

Hiányzott nagyon a nagylányom…. haza akartam menni hozzá, és rettegtem, mi lesz majd otthon, hogy viseli az én nagyom, hogy itt egy kisbaba.

Nem véletlenül féltem, hazaérve életem legbrutálisabb időszaka következett, szerintem a pokol sem lehet sokkal rosszabb ennél. A nagylányom még egy hétig feküdt magas lázzal. Rajtam kívül még csak meg sem érinthette senki, anyósom mondta, hogy most vele foglalkozzak, a kisbaba jól van, egy hangja nincs, csak alszik, főleg nála volt meg anyukámnál, én meg babaházaztam meg játszottam a nagylányommal, közben meg folytak a könnyeim, csak a kicsit akartam, de szinte csak akkor volt velem, mikor szoptattam, meg amikor a nagy aludt.

Borzasztó érzések kavarogtak bennem, arról fantáziáltam, hogy elszököm egy nyugodt helyre a kicsivel, és haragudtam a nagyra, hogy elszakít tőle. Öt ilyen rémes nap volt, a nagy sokszor fél órán át is csak üvöltött és sírt, nem akarta, hogy a kicsit szoptassam. Úgy éreztem, mindkét gyerekem boldogtalan, csak kínozom őket, bárcsak meghalhatnék, de akkor még rosszabb lenne nekik!

Nagyon-nagyon lassan lett csak jobb. Az első évben kivétel nélkül minden egyes percet azzal töltöttem, hogy a lehető legtöbbet adjak az adott pillanatban nekik. Ha a kicsi elaludt, rohantam a nagyhoz és ölelgettem és játszottunk, ha a kicsi felkelt, akkor ő következett. Az első öt nap után egyébként többé le sem tettem a karomból a kicsit, max ha aludt, és éppen nem a kendőben volt. Éjjel rajtam feküdt.

Tíz hónapos volt a kicsi, mikor először érezni kezdtem, hogy picit könnyebb. Egyéves, mire ki mertem jelenteni, hogy mindkét gyereknek jó, hogy testvérek lehetnek. Egyébként nagyon szeretik egymást, mély kötelék fűzi össze őket, és sikerült a kettes szimbiózisból hármasat varázsolni.

Akik kívülről nézték végig ezt az évet, egy tündérmesét láttak két tökéletes gyerekkel, egy kicsit feszült, de boldog anyukával, kissé hajszolt, de vidám apukával.

Kevesen tudták, milyen rohadtul nehéz volt. Nyilván belőlem fakadt ez a sok görcs, a maximalizmus, az eszelős félelem attól, hogy valamelyik gyerekemmel rosszat teszek és valamilyen traumát szenved miattam. Igyekszem dolgozni ezeken a dolgokon.

Még most is nagyon melósak a mindennapok, de már többnyire élvezem. A kicsi 15 hónapos most. És úton egy újabb kistestvér. Hogy mi lesz ebből… remélem, csupa jó! Most nem félek.

N. Zs.

Első lányom születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.