igaz történetek szülésről, születésről

27. mese: Biztonságot kerestem, pokolt leltem

Megjelent: 2016. jún. 2.

Lassan egy év telt el azóta, mióta a kicsi Anna megszületett, és most jutottam el lelkileg odáig, hogy leírjam, mi történt.

Külföldön élek, így olyan orvoshoz jártam vizsgálatokra, aki nem beszélt magyarul. A férjem jött velem a vizsgálatokra és fordított. Ez volt az egyik helytelen döntésem a terhesség során, mert egyébként mehettem volna magyarul beszélő orvoshoz is, de én női doktort szerettem volna, illetve egyik ismerősünk nagyon pozitívan beszélt róla. Egyébként nekem is szimpatikus volt a doktornő.

A terhességem könnyű volt, nem hánytam, nem voltam rosszul. Öt hónapos terhesen még túrázni is elmentem.

A 38. héten volt egy furcsa vizsgálat, ami fájt is kicsit, és véreztem utána. Megkérdeztük a doktornőt, hogy ez miért van, és azt mondta, hogy ez normális. Igazából nem tudom, hogy miért normális, de nekem nagyon nem esett jól. Valójában semelyik vizsgálat nem esett jól, amit kézzel csináltak. Hogy miért? Mert eléggé kiszolgáltatott helyzetbe kerülök ilyenkor. Ráadásul úgy érzem, hogy ahol a baba van, ott semmi másnak nincs keresnivalója, se ultrahangos készüléknek, se egy másik ember matató kezének. Azt hiszem, egyfajta természetes, ösztönös féltés ez, ami benne van a vemhes farkasanyában, kancában, medvében is. Egy csupán ösztönökkel ellátott állat nem hiszem, hogy hagyná, hogy benne matassanak, miközben a hasában van a kicsinye. Teljesen egyértelmű számomra, hogy az ilyen vizsgálatok mennyire természetellenesek!

Tehát a vizsgálat után véreztem. Kíváncsiságból utánanéztem az interneten, hogy másokkal is előfordult-e már ilyen, és többen írták, hogy ez afféle rutin az orvosoknál. Szándékosan így vizsgálnak meg, hátha elindul a szülés. Persze ez csak spekuláció. És én nem is mondom azt, hogy velem ez történt, mert nem értek hozzá. De mindenesetre rosszulesett, és el is határoztam, hogy legközelebb akkor megyek be a kórházba, ha valami baj van. Persze nem lett semmi baj, a vérzés is elállt.

Beleléptünk a 40. hétbe, amikor is a nyákdugó kezdett elfolyni, lassan több napon keresztül. Voltak jósló fájásaim is az utolsó három napban, kb. félóránként jöttek, volt, hogy pár órára abba is maradtak. Aztán egyik éjjel már nem tudtam elaludni, mert rendszeressé váltak a fájások. Aztán a férjem is felébredt, látva, hogy nem tudok már pihenni.

Szép vajúdásom volt itthon: zenét hallgattunk, férjem olvasott egy könyvből, amelynek az volt a címe, hogy Vajúdás-támogatás. Táncoltam is, mozgattam a csípőmet, mert így jobb volt, amikor jöttek a fájások. Behunytam a szemem, és befelé figyeltem.

A fájások ötpercesek lettek, kértem a férjemet, hogy valami törölközőket készítsen elő, ha jön a baba. Láttam rajta, hogy nem nagyon tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni. De persze én se tudtam. Aztán megérkezett anyósom is, mert kértük, hogy hozzon forrásvizet, mert elfogyott, és én nagyon megszomjaztam. Mondtunk neki, hogy lehet, hogy megpróbálom itthon megszülni a babát. Eléggé aggódó arcot vágott, de ezért elfogadta ezt a döntésünket. Nem is maradt sokáig.

Két-három percesek lettek a fájások. Úgy döntöttem, hogy bemegyek a kórházba. Úgy éreztem, hogy ott biztonságosabb lesz. Meg aztán azért is döntöttem így, mert a férjemen és az anyósomon is láttam valamit, ami erre ösztökélt.

Szóval elindultunk a kórházba gyalog, mert csak három percre van tőlünk. Útközben meg is állt a vajúdás. El is csodálkoztam rajta, hogy miért.

A sürgősségin kellett volna bemennünk, de túl sokan voltak ott, ezért gyorsan átöltöztem, és felmentünk a szülészetre. Ott a szülésznő fogadott. Kikérdezett, hogy hol tartok a vajúdásban. Aztán jött a doktornő (éppen ő volt ügyeletes). Megvizsgált. 5 cm-re voltam kitágulva. Megmérték a szívhangot is, rendben volt.

Mondta, hogy üljek fel a kecskére. Felültem. Elővett valami szerszámot. A férjem kérdezte, hogy az micsoda, mit csinál vele. Mondta a szülésznő neki, hogy burokrepesztés. Ekkor el is repesztette a burkot, elfolyt a magzatvíz. Nagyon rossz volt, de nem fájt. Egyfajta betegségérzés fogott el, úgy éreztem, hogy ez nem természetes.

Csordogált a magzatvíz, közben rám szóltak, hogy álljak egy rongydarabra, nehogy a padlóra folyjon. Elég nehéz volt fájások közt erre oda figyelni. Közben a nővérek jöttek-mentek. Egyikőjük a kávéját is behozta, és kedvesen kortyolgatva figyelte, ahogyan vajúdok. Kérdezték, hogy zavar-e engem. Zavart, de mégis azt mondtam, hogy nem. Igazából egyáltalán nem akartam semmire válaszolni, csak magamra akartam figyelni.

Közben többször rám tették a szívhangvizsgálót. Nagyon nehéz volt fekve lennem ilyenkor, mert fájt nagyon a derekam, egy érintéstől is piszok fájdalom vágott a derekamba. De azért megtettem, amit kértek az ott dolgozók. Aztán többször megvizsgált a doktornő, kézzel tágított, mert nem tágultam rendesen.

A szülésznő mondta, hogy jó lenne egy kis oxitocininjekció, segítene. Nem akartam, többször is el kellett utasítanom, de annyira mondta, hogy belementem. Az injekció után iszonyatosan felerősödtek a fájásaim. Volt, hogy császármetszésért, fájdalomcsillapítóért könyörögtem. Magamban meg azt gondoltam, hogy bár csak meghalnék. De nem volt altatóorvos, fájdalomcsillapítót se lehet kapni, így maradt a kézzel tágítás és a szenvedés. Mondták, hogy nyugodtan hangosan kiabáljak, ha jönnek a fájások, ne zavartassam magam, de azért én visszafogtam magam.

A szülésznő kérdezgette, hogy érzek-e székelési ingert. Tudtam, hogy azért kérdi, mert az már a kitolási szakasz kezdete lett volna. Nem éreztem, de mivel már annyiszor kérdezte, azt mondtam, hogy érzem. Ekkor fel kellett feküdjek a kecskére, ahol nyomnom kellett. Nyomtam-nyomtam, de végül a doktornő könyökkel rásegített. Kibújt a feje. Ekkor úgy éreztem, hogy majdnem szétszakadok odalent (ami így is történt). A kislányom könyökkel előre bújt ki, így végigszántva a szülőcsatornámat.

A nővérek és a gyerekorvos megvizsgálták, aztán rátették a mellemre, hogy kicsit szopizzon (ezt a férjem kérte, szerencsére, mert én nagyon nem voltam jelen a pillanatban). Közben a férjemnek mondták, hogy hozza a fényképezőgépet, ha akar fotót készíteni. Ki is ment, hozta a gépet, és le is fotózott minket. Ezt azért írtam le, mert a jelentésen a születési időpont 16.15 volt, de a fotók 16.05 körül készültek, vagyis nem jó időpontot írtak rá.

A lányunkat el is vitték, a férjem is mehetett vele. Énekelt neki, míg aludt az inkubátorban.

A méhlepény nem született meg, kihúzták belőlem. Ezután jött a pokol. Összevarrtak, érzéstelenítés nélkül, kívül, belül, tágítóval másfél órán keresztül. Végigsikítottam az egészet (ekkor már nem tudtam uralkodni magamon). A férjem kint ütötte a falat az öklével tehetetlenségében.

Aztán vége lett. Kaptam két egység vért.

Egy jó darabig a kecskén hagytak, de jött egy másik nő, akinek gyorsan át kellett volna adnom a helyet, úgyhogy átsétáltattak a másik szobába. Csakhogy útközben elájultam. Szerencsére a férjem megfogott. Míg ájult állapotban egy szakállas férfival beszélgettem, és amikor felébredtem, azt éreztem, hogy bárcsak ott maradhattam volna, abban az állapotban, mert ott olyan békés volt minden.

Na, de ráfektettek az ágyra. Kis idő múlva behozták a kislányunkat. Próbáltam megszoptatni, de nem ment. Nehéz volt, mert egyrészt senki se mutatta meg, hogy kell, másrészt a varrat és a fájdalom miatt mozogni nem nagyon tudtam, ülni meg pláne.

Három napot voltam a kórházban, ezalatt sebesre szívta a baba a mellemet. Sőt, még otthon is volt olyan, hogy sírva szoptattam. Szerencsére a szomszédasszonyom megmutatta, hogy kell, így sikerült.

Összességében pokoli élmény volt számomra a szülés. És remélem, hogy a következő babánk már háborítatlanul fog megszületni.

F. Zs.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.