igaz történetek szülésről, születésről

31. mese: Nem semmi! (Sebi születése apaszemmel)

Megjelent: 2016. jún. 6.

Rita este hétkor szólt, lehet, hogy van valami. „És mégis mióta?” – kérdem. „Ötkor volt az első fájás, de nem biztos, hogy az” – válaszolta. Persze, hogy nem biztos, majd kiderítjük egy kis statisztikával, gondoltam. Itt az ideje írni a fájások idejét és hosszát. Éreztem, hogy elindult a gépezet. Ez egy olyasmi érzés, mint amikor ha fáradt is vagyok, annyi energiám mindig van, hogy biztonságosan hazavezessek. Éreztem, hogy már nem érdekel a korai lefekvés, a pihenés, eljött az, amiért tartalékoltam az elmúlt hetekben. Nemsokára megszületik Zsombor testvére, Sebestyén.

Próbáltuk mind a ketten profin, rutinból kezelni a helyzetet, de Sebikém még 20.30-ig sem produkált rendszeres, egyértelmű fájásokat. Mértem, írtam, és annak ellenére, hogy tudom, nincs két egyforma szülés, kerestem a számokban azt a rendszert, következetességet és kiszámíthatóságot, mint annak idején Zsombor születésénél ebben a szakaszban.

Biztos, ami biztos, felhívtuk sógornőmet, hogy jöjjenek a barátjával, max. itt alszanak, ha nem megyünk. Kb. 10-re meg is érkeztek. Minden rendben, de még mindig nem egyértelmű, hogy megyünk-e. A fájások viszonylag rendszertelenek, nem sugároznak ki, de ennek ellenére hosszúnak mondhatóak.

Ekkor jött az első olyan esemény, ami kezelése miatt nagyon büszke vagyok a páromra.

Zsombor izgatottságában szaladgálás közben úgy esett el a szőnyegben, hogy nem tudott lábra állni. Tőlem egy méterre történt, láttam, hogy komoly az ügy. Nagyon nagy próbatétel volt, mivel Ritában elindult egy érzés, hogy ha Zsombesz beteg, akkor itt rá szükség van, ergo nem megyünk sehova. Nem tudom, hogy az én segítségemmel, vagy mi módon, de sikerült nagyon gyorsan ismét Sebire koncentrálni, ami egy 20 perces kihagyást követően egy, az eddigieknél erősebb fájás formájában mutatkozott meg. Ezt én ezért egy jó és fontos fájásnak ítéltem meg, és örömmel konstatáltam. (Zsombor lába négy nap múlva rendbe jött.) Szóval, akárhogy is, ehhez egy nagy önkontrollra volt szükség, ami miatt nagyon büszke vagyok Ritára. Egyben elkezdődött az a folyamat is, ami mind a két gyerekre való figyelést jelenti.

Számomra innentől kezdve a második szakasz következett, ami továbbra is arról szólt, hogy első sorban dokumentáljam a fájások ütemét és hosszát, és természetesen mindezektől függetlenül, ha Rita úgy érzi, azonnal induljunk. Megbeszéltük, hogy minél tovább szeretnénk itthon maradni, ezért még nyugodtan borotválkoztam, fürödtem.

A következő élményképem az, hogy begyorsulnak a folyamatok, és olyan stádiumba kerültünk, ami Zsombornál csak a szülőszobán volt, orvosi jelenlét mellett. Itt kellett nagyon észnél lenni. Ritának jólesett a meleg víz, és nem nagyon szeretett volna kijönni a zuhany alól, de a fájások erőssége miatt (amit el nem tudok képzelni, hogy hogyan bírják ki a nők) ez érthető volt. A gyakoriság öt perc, de nagyon erős és hosszú. A hangok alapján szülőszobaélményem volt. Tudtam, hogy kúp ide vagy oda, megfelelő felöltözés ide vagy oda, azonnal indulnunk kell. Itt szembesültem azzal, hogy bár tudtuk, nincs két egyforma szülés, nem ott tartunk, ahol gondoltuk, hanem órákkal előbb.

Ritát Zsófi öltöztette, és azt leszámítva, hogy kiérve S-ről azzal szembesültünk: otthon maradt az összes irat, ezért az utcánk kátyúk okozta rázkódását háromszor kellett átélni (ilyenkor fogd vissza a lábad, 200 méter többnek tűnt, mint máskor felérni Pestre), rendben elindultunk. Telefon a családnak két fájás között, ami olyan intenzitású volt, hogy beleremegett a lábam. Mértem, még mindig négy-öt perc. Rita egyértelművé tette számomra, hogy tolófájásai vannak.

Ez a második pont, ahol megemelem a kalapom, és nagyon büszke vagyok rá. Ő azt mondja, hogy én segítettem, hogy kibírja. Együtt csináltuk, és ez nagyon jó érzés. Igazából a feladat az volt, hogy minél előbb odaérjünk. Érzékelve a filmbeillő helyzetet, indítottam egy hívást a kórház irányába, de egy portáson kívül nem sikerült senkivel beszélnem. Ő nagyon kedves volt és „megnyugtatott”, ha szeretném, küld mentőt. Gondoltam magamban, hogy mi a mentőnél kicsit gyorsabban haladunk, ráadásul a megfelelő irányba, tehát ez nem segítség. Mondtam neki, hogy szóljon az osztályra az érkezésünkről, és letettem. „Szívem, két perc, és ott vagyunk!” Egyébként 10 perc a kórház S-ről.

Van mögöttem több mint 200 000 km, ezért meg tudom ítélni, milyen helyzetben milyen sebesség a megfelelő. Úgy éreztem, hogy ezzel most sincs gond, de azért lepillantottam az órára, ami 120-at mutatott úgy, hogy már egy két lámpán túl is voltunk. A harmadik lámpa piros. A megszokottnál a sebesség miatt 100 méterrel korábban hatodikból váltok vissza. Érdekes érzés volt. Az is, hogy nem azon filóztam, hogy a piroson átmegyek-e (természetesen lelassítva és körülnézve), hanem hogy mi lesz a szembejövő autóval. Ő sem állt meg. Egyébként nem is értem, miért mennek éjszaka a lámpák. Harminc másodperc a kórházig.

Megérkezés: behajtani tilos, padka, járda, egy méter a bejárattól, ebben a helyzetben optimális. Ritát kiveszem a kocsiból, azzal próbálom erősíteni, hogy max. egy fájást kell kibírni a szülőszobáig, de azt ki kell bírni, nincs mese. Kibírta. Azt is, amíg a lenti bejáraton beengedtek. Aranyos volt a néni, ő sem tudta felmérni a helyzetet, csak azt kérdezte, hogy kell-e kakilni. Mondtam neki, hogy második gyerek, szóljon fel az szülőszobára, hogy jövünk.

Azt gondolom, hogy nem sok embert látott még tolófájással mászkálni, ezért nem szólt fel. Nem baj, ettől is csak büszke vagyok. Na, azért kellett a kontroll is, mert az én kis feleségem – nem tudom, hogy milyen megfontolásból – a lépcsőn akart felmenni. Erről szó sem lehetett. Ott megyünk, ahol gyorsabb, és előreszaladtam hívni a liftet.

Fönt még egy fájás, de ekkor már eszeveszett módon nyomtam a csengőt. Erre ő: „Elég egyszer, azt is meghallják.” Erre én elkezdtem az ajtón is jelezni, hogy itt vagyunk és nem viccelünk.

A szülőszobás nővér a legnagyobb nyugalomban nyitott ajtó, nem sejtve, hogy itt 10 perc múlva baba lesz. Az ajtó becsukódott, és megnyugodtam. Lementem a cuccaimért, átálltam a parkolóba. Ez kb. öt perc volt. Visszaértem, és mivel még öt perc eltelt, és nem hívtak be, tudtam, hogy Sebi most születik. Utólag tudom, hogy hallottam is a hangját, bár ez akkor nem volt egyértelmű, mivel két leendő apuka is volt a váróban. Most már tudom, hogy mindenkit beelőztünk. (Később a másik két baba is egészségesen jött a világra.)

Még öt perc, nyílt az ajtó és ott volt Sebi egészségesen. Csak annyit tudtam kérdezni, hogy minden rendben ment-e, és hogy a feleségem jól van-e. A nővér megnyugtatott, hogy mindenki jól van, minden rendben. Hát igen. Nem hogy Rita szülei nem értek be, de az orvosunk, S. dr. sem. Nem semmi!

Nagyon büszke vagyok Ritára a szülés miatt is, magunkra meg azért, mert az ambuláns szülésnek köszönhetően másfél nap múlva azt fotózhattam, ahogy a kétéves kisfiam ölelgeti és puszilgatja a testvérét, akit már nagyon várt. Boldog vagyok!

Cs. P.

Zsombor > > >
Sebi születése anyaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.