igaz történetek szülésről, születésről

382. nap: Képes vagyok rá (Zsuzsika születése)

Megjelent: 2011. okt. 22.

Előzmények

Férjemmel kezdettől fogva nagy családot terveztünk. Számomra nem volt kérdés, hogy tudok-e szülni, elég érett vagyok-e a gyerekhez stb. A várandósság, a szülés és az anyaság annyira természetes volt, hogy egyáltalán nem aggódtam, képes leszek-e rá.

Az első várandósságom békés volt, ugyanakkor mozgalmas. Egészséges voltam, a pocakom nem akadályozott semmiben. A főiskola mellett úsztam, lakást kerestünk, felújítottunk. A barátnőm ajánlott egy orvost, akinél szült, és meg volt vele elégedve. Nem tartottam különösen fontosnak az orvosválasztást (én szülök, nem az orvos), de hát ez a szokás…

Amikor a baba a 40. héten sem jelezte születési szándékát, be kellett vonulnom a kórházba. Semmi probléma nem volt vele sem és velem sem, viszont a kórházat kimondhatatlanul utáltam. Öt nappal később elindult valami, nagyon örültem, hogy végre „szabadulok”. Azt hittem, hogy a magzatvíz folyik, és kétperces összehúzódásaim voltak. A folyamat haladt, de lassan. Mindketten jól voltunk. Próbálkoztak gyorsítani az eseményeket oxitocinnal, végül császár lett, mert a protokoll szerint túl sok idő telt el. Utána még két napig kétperces fájásaim voltak, és hihetetlenül csalódottnak éreztem magam. Az orvosom elmondta, hogy a gyerek nem jól tartotta a fejét, valószínűleg azért, mert rá volt tekeredve a köldökzsinór a nyakára, és jobb ez így, mert nem tudott volna megszületni. Ja, és túl nagy is volt: 3150 gramm. Nem baj, majd legközelebb.

Legközelebb szintén nem indult el a szülés a kiírt időpontig, ezért befektettek és vártunk. Ígéretet kaptam, hogy ha nincs semmi gond, megvárjuk, amíg magától elindul, és megszülethet természetes úton. Vártunk, vártunk, aztán hirtelen nagyon sürgős lett megszüleszteni a leányzót, úgy, hogy egyikőnk állapotában sem következett be semmiféle változás. Ha lehet, még csalódottabb voltam. Közben lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy ilyen huszadrangú kérdéseken problémázom, mint a születésük módja, miközben másoknak nem lehet gyereke, vagy beteg gyereke van.

A kórházban töltött napok alatt egy olyan anyukával voltam egy szobában, aki a gyerekei születése előtt a császáros műtőben dolgozott mint műtősnő. Választ adott arra, hogy hirtelen miért lett sürgős a műtét: „Ilyenkor mindig sok a császár, konferencia lesz holnaptól…” Ez a mondat bennem maradt, és később fontos dolgokat indított el.

A két kislányom gyönyörűen fejlődött, szerettem velük lenni, figyelni, ahogy felfedezik a világot. boldognak éreztem magam, de valahol mélyen nagyon bántott, hogy nem úgy születtek, ahogy jó lett volna. Nagycsaládos terveink is meginogni látszottak. Két császár után nem lehet simán szülni, sok császárt meg kockázatos vállalni. Ebbe nem akartam beletörődni. Rengeteget olvastam, beszámolókat szülésekről, és szakirodalmat is, szülészet-nőgyógyászat tankönyveket.

Azt az orvost kerestem, aki két császár után elvállalja a sima szülésemet. Nem találtam meg, viszont megtaláltam Ágiékat. Az információs esten rájöttem, hogy otthon szeretnék szülni, csak eddig nem tudtam róla… Néhány nap múlva megfogant a harmadik babánk.

Az információs esten és a tanfolyamon minden kérdésemre választ kaptam, és egy olyan hozzáállást tapasztaltam, amire szükségem volt. Minél több információhoz jutottam, annál inkább úgy éreztem, hogy jó úton haladunk.

 

Zsuzsika születése

Betöltöttük a 41. hetet, amikor egy este kicsit rendszeresebbnek éreztem a méhem keményedését, mint addig. Megnéztünk egy filmet, sokat nevettünk, aztán lefeküdtünk aludni.

Hajnalban felébredtem, és olyan szagot éreztem, mint a gyerekágyas osztályon. Lassan leesett, hogy ez a kolosztrum illata. Keményedett is a hasam, kétpercenként, és azt hittem, hogy elment a magzatvíz. Később tudtam meg, hogy a nyákdugó volt.

Hívtam Ágit, elindultak egyből, mert messze laktunk. Reggel érkeztek, amikor a gyerekek is ébredeztek. Segítettek az apjuknak felöltöztetni őket, elmentek a mamájukhoz. Kicsit kizökkentem az addigi ritmusomból.

A kétperces összehúzódások ellenére nagyon az elején voltunk, és úgy éreztem, lassan haladunk. Nem fájt semmi, csak dolgozott. Élveztem a méhem munkáját. Egyedül az zavart, hogy esetleg túl korán hívtam Ágiékat, és miattam töltik itt feleslegesen az időt. Esetleg leállhat a folyamat…

Nagyon jólesett, hogy nem zavartak, kimentek a konyhába táskát pakolgatni, jó volt tudni, hogy közel vannak. Néha szívhangot hallgattak, vagy megkérdezték, mit szeretnék.

Sokáig üldögéltem a lányaim ugrálólabdáján, sétálgattam, utána valaki készített nekem egy forró fürdőt. Nagyon jólesett. Nem tudom, hogy lehet forró víz, forró borogatás és muskotályzsálya nélkül szülni. Az összehúzódások egyre erősebbek lettek, de nem fájtak. Azt azért éreztem, hogy forró borogatás nélkül rossz lenne.

Még délután is azon problémáztam, hogy lehet, hogy nagyon ritkán jönnek a fájások, és két napig is el fog tartani. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és Ági ezt látta. Egy fájás után elmentem pisilni. A vécén ülve volt egy fájás, majd kézmosás közben is egy… Valójában nagyon gyakoriak voltak… Néhány nagyon erőteljes összehúzódás után a burok megrepedt. (Végre megtanultam a magzatvíz és a nyákdugó mennyisége közötti különbséget…)

Ami ezután következett, az testileg és lelkileg is nehéz volt. Zsuzsi jött volna már kifelé, de a méhszáj még nem tűnt el teljesen, és mint kiderült, a feje és a medencém közé szorulva kissé ödémás lett. Ági azt javasolta, hogy feküdjek le öt-öt fájás erejéig jobb oldalra, hátra, majd bal oldalra. Nos, az a 15 fájás tényleg fájás volt. Rájöttem, hogy fekve vajúdni borzalmas lehet…

A méhszáj eltűnt, Zsuzsi indult volna kifelé, de megijedtem a feszítő érzéstől, és nem engedtem. Szabályosan visszatartottam szegény kicsikémet. Valójában nem hittem el, hogy meg tudom szülni. A férjem látta ezt, és aggódott. Azt mondta, hogy szüljem már meg azt a gyereket. Aztán kiment. (Később tudtam meg, hogy Ági egyetlen szemvillanásától…)

Ági is látta, hogy én nem engedem ki a babát. Azt mondta, hogy szeretne kijönni, ki is tud jönni, engedjem ki, képes vagyok rá. Ez hatott. Nők kellenek a szüléshez, a férjem is érzékelte, mi a gond, de ahogy Ági mondta, az segítség volt és támogatás. (Egyébként császár utáni természetes szülésnél nagyon gyakori, hogy van egy lelki gát, amit le kell dönteni, hogy „kiférjen” a baba.)

Ezek után hamar megtaláltam a megfelelő testhelyzetet a szülőszéken előre dőlve, Ági és a férjem hátára támaszkodva, szépen jött kifelé Zsuzsika. Azt hittem, hogy szétszakadok, de ez már nem zavart. Nem kellett „nyomni”, csak engedtem, hogy a méhem dolgozzon, és egy nagyon kicsit segítettem neki a végén.

Amikor végre kint volt, azonnal ölelni akartam, és öleltem is. Azt hiszem, akkor lettem „teljesen” anya, mindhárom gyermekem édesanyja akkor született meg igazán. Utána már nem fájt, hogy kétszer elvették tőlem ezt az első ölelést. Pótoltuk.

Ágiék felsegítettek az ágyra, betakartuk a babát, és örültünk. Zsuzsikám nagy fekete szemeivel nézett engem és a világot, ahova érkezett. Elkezdett lélegezni. Nem sírt. Megszólalt a közeli templomban a harang. Hat óra volt.

Majdnem egy napig tartott a születése. Ágiék megvárták. Mi voltunk a legfontosabbak azon a napon, félretettek minden mást, és jöttek segíteni, támogatni, szeretni. Soha nem fogom tudni meghálálni. Talán továbbadhatok néhány morzsát a gyerekeimnek a figyelve szeretésből, a szeretve segítésből, a bölcs türelemből, amit aznap kaptam.

Ha Magyarországon minden baba ilyen szeretve figyelés, türelmes vigyázás és tisztelve segítés közepette születhetne, nem lenne gond a népesedéssel.

Azóta született még egy kislányunk, szintén Ágiékkal…

V. E.

Testvérmese >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol