igaz történetek szülésről, születésről

30. mese: Akkor mi holnap reggel hazamennénk (Sebi születése)

Megjelent: 2016. jún. 5.

Huszonharmadika, délután öt óra. Kicsit görcsölök, de épp sétálunk, nyuszimotorzunk Zsombival (két év, két hónap). Aztán kis idő múlva megint. Gondoltam, ez biztos jósló fájás, bár nekem Zsombinál nem volt és még most sem. Aztán csak jött még néhány fájás.

Aztán fél hat felé szóltam a férjemnek is, hogy vannak ezek fájások. Ő rögtön mondta, hogy akkor írjuk már, hogy mikor és mennyi ideig. Kiderült, hogy tízpercenként félpercesek. De nem voltak túl intenzívek. Aztán csak nem múlt, egyre erősebb lett, de nem szabályos időnként. Mindenesetre úgy döntöttünk, szólunk tesóméknak, hogy jöjjenek Zsombihoz. Aztán ha vaklárma, akkor csak itt alszanak és kész. Tízkor mondtam, hogy feküdjenek le, ebből ma semmi nem lesz.

Aztán még mindig egyre erősödtek a fájások, de össze-vissza. Aztán 11-től ötpercenkénti egypercesek lettek. Lefürödtem, betettem egy hashajtó kúpot. Éjfélkor már rohadtul fájt, de nem mertem megnyikkani sem, mert Zsombi aludt, plusz itt volt a tesóm is a barátjával, olyan cikinek éreztem nyögni. Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy Zsombi a tesómék érkezése miatt felpörgött és a nagy rohangálásban kifordult a bokája – fájások csökkentek, maradnom kell!! Nem tudott lábra állni utána három napig…, de aztán csak visszajöttek a fájások.

Na, szóval a kúp meghozta hatását, közben zuhanyozgattam vagy a vécén ültem. Végül már nem bírtam hang nélkül. A férjem felébresztette a húgomat, hogy bemegyünk a kórházba, költözzenek át Zsombihoz. Utólag derült ki, hogy tesóm barátja átaludta a hangosabb fájásaimat is.

Szóval a zuhany alól már nem volt kedvem kimászni. Párom kiállt a kocsival, én még mindig a zuhany alatt… Aztán valahogy kiimádkozott onnan. Felöltözni már nem tudtam, tesóm öltöztetett. De még mindig csak ötpercenként voltak fájások, de mostanra már tényleg nagyon fájt. Lementem a kocsihoz, megint egy fájás, most már elég hangosan, hogy minden szomszéd tudja, hogy most indulunk… na, ezt már a tesóm barátja is hallotta, de csak mert tesóm felébresztette, hogy átfeküdjenek Zsombi mellé.

Na, akkor kocsiba be, indulunk. A mi utcánk nem volt még akkor aszfaltos, viszont annál több volt a kátyú. Hát, azt szörnyű volt, míg kiértünk a főútra. Aztán már kiértünk S-ről, amikor eszembe jutott, hogy minden papírt otthon hagytam. Akkor vissza. Az már nagyon rizikós volt. Újra, kétszer is a szar úton. Na, végül csak elindultunk 1.50-kor.

A kocsiban már olyan iszonyat hangerővel voltam, mint még életemben soha. De jólesett. Egy fájás: kész, nem bírom tovább. Tudom, hogy mikor ezt érzi a vajúdó, akkor már nincs sok hátra. Peti telefonált a nagycsaládnak. Még egy fájás, de ez már tolófájás. Peti mondta, hogy nem, ez nem az, de igen, mondtam én. Kitámasztottam a lábammal és összeszorítottam mindenem, ahogy csak tudtam. 140-nel jöttünk át a piros lámpánál… Izgalmában majdnem a vasút felé kanyarodott, kormány rántása vissza.

Megérkeztünk. Bejáratnál a padkán parkoltunk. Nem tudtam kiszállni. Peti kiemelt. Még egy fájás. Szorítom mindenem. A szülészet ajtaja zárva. Csöngetünk. Végre nyílik. Még egy fájás. Portás néni kérdezi, hogy kell-e kakilni. Peti: „Köszönjük, tudjuk, második, szóljon fel azonnal.” Én: „Menjünk a lépcsőn.” Peti: „Normális vagy???” Lift.

Szülőszoba ajtaja. Csönget, kopog. Végre bent. Egy kismamának az öltözőben keresik a szívhangot. Na, mondom, nekem erre nincs időm. Szülésznő szerint dehogynem. Peti addig lement a kispapacuccért. Aztán jött a fájás.

Szülésznő: „Húha, siessünk!” Ruhástól az ágyra. Gatyámat leveszi. Megvizsgálnak, eltűnt a méhszáj. Mondom, nekem nyomnom kell. Mondják, még nem. Mondom, de. És nyomok. Magzatburok reped, víz elfolyik. Azonnal jön mindenki. Kb. hatan vannak velem. Sajnos ilyen gyorsan nem tud idejönni a fogadott orvosom. Marad az ügyeletes. Közben vagy háromszor mondtam, hogy szóljanak a férjemnek, de már nem volt rá idő…

Szóval nyomtam. És kibújt. 2.15. Nem sírt, csak szuszogott. Akkor kezdett sírni, amikor elvitték a mérlegre. 3780 g, 56 cm. Aztán végre a hasamra tették. Persze én előtte levettem a pulóveremet, amiben szültem, mert ugye átöltözni nem volt időm. Aztán elvitték, és jó sokára hozták csak vissza. Háromnegyed óra múlva.

Közben engem megvizsgáltak. A lepény kb. 10 percen belül megvolt. Nem volt gátmetszés. Belül repedtem csak egy picit, azt mondta az orvos, hogy nagyon pici, de inkább összevarrja. Meg még a kisajkak horzsolódtak picit.

Aztán végre bejöhetett Peti is és visszahozták Sebit is. Kértem, hogy vegyék le a melltartómat, meg akkor kaptam már benti hacukát is. Cicire tétel, végre!!! Egész ügyesen ment, de hamar elfáradt és beszundizott.

Nagy szívfájdalmam, hogy Apa nem volt bent. Egyébként minden rendben volt.

Aztán mikor elvitték, lezuhanyoztam, bár külön kellett kérnem – és kitoltak. Szüleim bekunyizták magukat a portásnál a látogatási tilalom ellenére. Betoltak az ágyhoz. Én meg visszasétáltam a váróba, hogy addig úgyse alszom el, amíg oda nem adják a fiamat. Meg ha már úgyse lehet majd látogatni, legalább most még Peti és a szüleim ott vannak. Egy császár miatt csak jó sokára hozták ki. Engem meg leszúrtak, hogy miért nem fekszem, el akarok ájulni?!

Peti előbb hazaért, minthogy Zsombi ébredt volna, így ez nem volt vészes.

Délután már kendőben sétáltunk. Sokan beszéltek rólunk, hogy az utolsó pillanatban érkeztünk. A kendő miatt is érdekesek voltunk. És ekkor szóltam, hogy akkor mi holnap reggel hazamennénk. Na, így már végképp mindenki figyelt ránk.

Másnap a gyerekorvos nagyon kedves volt. Beadták a BCG-t, viszont a PKU-hoz a vérvétel kérdés volt. Mert ugye minimum 24 óra anyatejes táplálás kell. Így azt mondta, hogy az otthoni doki vegye le mindenképp, és most inkább nem bántják a gyereket. Majd egy nővér visszajött, hogy mégis. Nem értettem, rákérdeztem, de végül levették a vért. Ráadásul az elsőt elszúrta. Majd látom, hogy veszi ölbe és készíti a cukros vizes poharat. Kérdem: „Muszáj?” Válasz – bunkón: „Nem értem magát, Anyuka, akkor menjen és szoptassa meg.” Mondom, azért vagyok.

Na, végül így az ő zárója meglett. Kicsit az enyémen problémáztak, de jött a fogadott orvosom és mondta, hogy mehetek. Szóval így hazajöttünk másnap.

A sztorihoz még hozzátartozik, hogy a gyerekorvos csak az első és a harmadik napon jött és a védőnő is csak napi egyszer. De nekem ez elég volt. Otthon minden rendben volt, bár idő kellett, míg belejöttem a tandemszopiba.

Sz. R.

Zsombor > > >
Sebi születése apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.