igaz történetek szülésről, születésről

51. mese: Megkésett, de igaz mese

Megjelent: 2020. aug. 25.

Amikor babavállalásra készültünk, rengeteg történetet olvastam ezen az oldalon. Sokat segített a ráhangolódásban, a döntésben, hogy otthon szüljek… hogy egyáltalán merjek szülni.

Már akkor megfogadtam, ha megszületik a gyermekem, hálából és mások okulására én is megírom a mi mesénket. Ennek lassan négy éve.

Itt mondanám el minden kismamatársamnak, hogy szerintem nem a szülés a dolog neheze, mégis mindenki arról sztorizgat, azzal rémisztget. Jobb lett volna a gyermekágyra, szoptatásra „készülni”. Elsőgyermekes anyaként ezt nem tudtam (és még de sok mindent).

Hosszú bevezető után íme a történet:

Augusztus 21-re voltam kiírva. Gyakorlatilag augusztus elejétől minden nap úgy ébredtem, hogy biztos ma lesz a nagy nap, nem létezik, hogy 21-ig kihúzom. Létezett, sőt. Könnyű várandósságom volt, ami csak a nyolcadik hónaptól vált terhességgé: nagy meleg, nagy pocak, vizesedés. Minden nappal jobban aggódtam, mi lesz, ha túlhordom, és nem szülhetem meg itthon? A férjem, családom, bábáim és a védőnőm támogatott, nyugtatott, de már túl akartam lenni rajta.

Aztán 24-én hajnalban a férjem dereka becsípődött, nem bírt feküdni, kiment a konyhába. Én meg aludni nem tudtam, utána mentem. Ahogy beszélgettünk, mondtam nekem is csipked a derekam. „Tényleg ‒ kérdezi ‒ nem kéne mérni, hogy milyen gyakran?” „De, lehet” ‒ válaszoltam. Nagyon izgultam, nem mertem elhinni, hogy tényleg elkezdődött. Pedig az óra szerint 15 percenként jött egy hullám. Nem volt erősebb egy menstruációs görcsnél.

Reggel 6-kor felhívtuk a bábákat, mert kb. kétórányira laktak tőlünk, első szülés, ki tudja, mikor gyorsulnak fel az események. Megállapodtunk, ha változás van, vagy csak szeretném, hogy jöjjenek, szóljunk. Egyéb esetben 10-kor telefonáljak.

Napközben pihentem és izgultam. Ha csökkent a fájások intenzitása, pánikoltam, hogy leállt az egész, ma sem szülök meg.

Délután kettő körül gyakoribbak lettek a fájások, ekkor döntöttük el, hogy hívjuk a bábákat, jöjjenek. Beálltam a zuhany alá, jólesett a meleg víz, de mintha megint csökkent volna a hullámok intenzitása, így inkább kiszálltam. Bizakodva hívtam telefonon az anyukámat, hogy elkezdődött, jól bírom, szerintem este hétre meglesz a baba (hogy én ezt honnan vettem?).

A bábák megérkeztek, olyan nyugis, álmos augusztusi délután volt, annyira szürreális volt, hogy én most itten szülni fogok. Hamar lehűtötték a lelkesedésemet: a vizsgálat után azt mondták, ez „látens” vajúdás, napokig(!) is eltarthat, mire igazi vajúdásba fordul. Miiii?! Hogy ezt a „nem szülök, de azért fájdogál” állapotot napokig csináljam?! Teljesen elszomorodtam.

A bábák kint beszélgettek a hintaágyon, mi D-vel, a férjemmel, visszavonultunk megtanácskozni, hogy mi legyen. Nagyon be voltam rezelve és elég elveszettnek éreztem magam. Éppen ezért kértük, hogy éjszakára maradjanak, hátha mégis.

Ahogy sötétedett és a magunk csendességében voltunk D-vel éreztem, hogy erősödnek a fájások. Illetve nem erősödnek, ezek már tényleg FÁJnak!

Nyolc óra körül a bábák is bejöttek és leültek a nappaliban. Mi a hálószobában fájtunk, azért a királyi többes, mert a férjem a becsípődött derekával igyekezett olyan helyzetbe hozni a 70 kilómat, hogy a lehetőségekhez képest kényelmes legyen. Minden elismerésem a fekve szülő nőknek! Amint vízszintesbe kerültem, olyan volt, mintha egy ácskapcsot vertek volna keresztül a hasamon. Inkább álldogáltam, üldögéltem, mindegy, csak feküdni ne kelljen. Megtanácskoztuk, hogy talán kérhetnénk fájdalomcsillapítást a bábáktól. De aggódtam, ha ez még csak az eleje és már most borogatnak, mi lesz majd a végén? Azt hogy bírom ki?

Átsétáltunk a nappaliba, egy fájás pont az ajtóban kapott el, így egy nagy szusszanással az ajtófélfába kapaszkodtam. A bábám a horgolásból fel se pillantva megjegyezte, hogy ez egy jó fájás volt. „Mármint kinek?” ‒ kérdeztem én, nem kevés élccel, de boldogan. Tényleg elkezdődött!

Az este további része a muskotályzsályás borogatások és a forró zuhanyok váltakozásából állt. Meg leginkább abból az érzésből, hogy valaki mondja már meg, mit csináljak, én megteszem, csak legyen már vége. Türelmetlen és tehetetlen voltam. A fürdőszobában zokogtam, mint egy gyerek, hogy valamit biztosan rosszul csinálok, mert csak fáj, de nem halad ez sehova.

A bábáim profik, nem csitítottak, nem akarták megmondani, mi a jó nekem, de érezték, mikor vagyok a legmélyebben, és akkor elkezdtek biztatni, hogy jól csinálom és már nem tart soká. A szavaik varázserejűek voltak. D. megkérdezte, akarok-e bemenni a kórházba. Ezen a ponton kitisztult az agyam, hogy dehogy akarok, ott is nekem kell megszülni ezt a gyereket!

Hajnal felé egy negyed órát szunyókáltam két fájás között. Később jöttem rá, hogy a felkészítőn mesélték, hogy a kitolási szak előtt néha leállnak a fájások, anya és baba is rákészül a szülésre. Ilyenkor ki kell használni minden lehetőséget a pihenésre. Ekkor már nagyon magamba húzódtam, nem tudtam a babámra figyelni, csak a magam gyötrelmével voltam elfoglalva.

Mire megkezdődött a kitolás, kint már hajnali szürkület volt, átvillant az agyamon, hogy na, 24-én sem szültem meg.

A bábám megvizsgált és azt mondta, érzi a méhszáj peremét, ha fájás jön, próbáljak meg picit rányomni. Na végre! Valamit én is csinálhatok.

Térdre ereszkedtem, D. tartott és elkezdtük. A kitolás már határozottan jobb rész volt, ahogy a méhszájon átjutott a babám feje, éreztem, hogy feszít és halad lefelé. A magzatvíz még mindig nem folyt el, a burok tehát még ép volt. Emlékeim szerint ekkor morogtam is egy sort, hogy miből van ez, hogy még mindig nem szakadt ki?

Aztán hallottam egy pici pukkanást, és elöntött a melegség, szó szerint és átvitt értelemben is, mert a kizúduló magzatvíz után néhány nyomással kint volt a feje búbja. D. egyszer csak így szólt: „Van haja!” Korábban megálmodtam, hogy lesz haja, ennyi működött a megérzésekből.

Még néhány nyomás és kiderült, hogy fiunk született. Augusztus 25-én, 6.30-kor szó szerint meglátta a napvilágot. A bábák villámgyorsan letekerték róla a köldökzsinórt, ami után nagy méltatlankodva sírni kezdett.

Lefeküdtem a kanapéra és a hasamra tették T-t. Vörös volt, ráncos és nagyon ordított. A cicin hamar megnyugodott, aztán míg megszületett a méhlepény, apa mellkasán pihizett. A lepény megszületése pocsék volt, nehezen ment.

Egész picit repedt a gátam, a bábáim azt mondták, nem szükséges varrni, ha tudok néhány napot összeszorított lábbal feküdni/járni. Magamat ismerve inkább kértem a két öltést, ami nem volt kellemetlen, annál inkább szürreális élmény a hitvesi ágyban, nem intézményi körülmények között.

Ez a mi kis történetünk.

Köszönöm, hogy elolvastad!

F. Sz.

Véletlenül kiválasztott mesék.