igaz történetek szülésről, születésről

49. mese: Így igazságos (Marilla születése)

Megjelent: 2019. szept. 2.

A harmadik várandósságom a szokásos kezdeti émelygés után alapvetően gondtalanul telt. Amiatt írom csak hogy „alapvetően”, mert ahhoz képest, hogy már harmadszor éltem át ezt a csodálatos kilenc hónapot, sok mindenen képes voltam még így is aggodalmaskodni. Pedig azt hittem, hogy már „rutinos” babaváróként bele tudok lazulni. Hát nem mindig volt így.

A legnagyobb parám talán a koraszüléstől való félelem volt, amely sok-sok héten át elkísért. Ugyan próbáltam uralni a gondolataimat és nem túlzásba esni, de mivel folyamatosan mozgásban voltam a már meglévő két fiacskámmal, kertes házban lakunk állatkákkal, szóval pihenésre nem igazán volt idő. És a hasam is kezdettől fogva sokat keményedett.

Ez a félelem valamikor a 26. héten csúcsosodott. Így szóltam is bábámnak, Edinának, hogy ez van most, és kérem (mi több, követelem) a vizsgálatot. Edina ezután felhívott és alaposan kikérdezett, majd elmondta, hogy a mesém alapján egyáltalán nem indokolt a vizsgálgatás, és ő bizony engem nem fog megvizsgálni. Elmagyarázta, hogy minden teljesen normális, ami velem történik, bennem zajlik (kezdve a félelmeimtől, a keményedésektől stb.), és a vizsgálat nem mutatna semmit, mert többedik várandósság esetén simán lehet már nyitva a méhszáj, és ez sem jelent semmit. Ugyanakkor meg minden vizsgálatnak megvan a maga kockázata, bacik „felnyomása” a méhszájhoz stb. És egyébként is az otthonszülést tervezők (és ily módon a havi „nyúlkászástól” megmenekülők) között gyakorlatilag nincs koraszülés. Hát ezek után teljesen megnyugodtam. Ahogy minden egyéb más esetben is, amikor valami problémával megkerestem Edit.

Azt hiszem, a legnagyobb különbség (általánosságban írom, senkit sem szeretnék megbántani) a bábai várandósgondozás és az orvosi terhesgondozás között az lehet, hogy az orvos alapvetően (hisz nem tud kibújni a bőréből) mindig egy beteget lát maga előtt. Aki ha valami problémát jelez, akkor azt ki kell vizsgálni, meg kell gyógyítani stb. A bábák meg egy egészséges nőt látnak, egy tökéletesen működő testtel, és ebben a tudatban próbálják a kismamát erősíteni. Ami persze nem azt jelenti, hogy ha valami zavart észlelnének a „rendszerben”, akkor azzal nem foglalkoznának. Hanem hisznek a természet csodálatos működésében, ami szinte mindig tökéletes, és azt a néhány esetet kell csak kiszűrni, észrevenni, kezelni, ahol valami rendellenes, vagy épp szokatlan működés tapasztalható.

Ahogy elmúlt a koraszüléstől való félelem, úgy jött nekem két kisebb műtétem egy rosszindulatú anyajegy miatt. Ezután az ultrahangeredmény, hogy a babával minden rendben, de a 32. héten az addigi fejvégű fekvésből mégiscsak visszafordult, és farral ücsörög. Persze érthető, hisz a műtétek okozta stressz miatt folyamatosan azt szuggeráltam neki, hogy maradjon nyugodtan még bent. Naná, hogy beült háttal a kijáratnak ezek után.

Így a 36. heti ultrahangig azért persze néha rágtam magam azon, mi lesz, ha nem fordul be. Edina itt is lazán és megnyugtatóan reagált: „Vivikém, hát miért ne fordulna be, Marcus és Martin is befordult”. Milyen igaza van! És milyen jó, hogy mindig a legjobb helyen és legjobb időben tud ilyen bölcsességeket mondani. Az aggódó olvasók számára írom, persze befordult. Csak hogy már megint Edinek lehessen igaza.

Gyönyörűen közeledtünk a terminushoz. Arra számítottunk második babánk korábbi érkezése alapján, hogy most sem töltjük majd be a 40. hetet. Tévedtünk. Ez amiatt volt öreg hiba, mert úton-útfélen az október elejei terminus helyett már szinte a szeptember végi szülést jósolgattuk. És ahogy eljött a szeptember vége, október eleje, már mindenki tűkön ült és kérdezgették, mi van már.

Nekem is nehéz volt megélni a bizonytalanságot. Hogy hétről hétre egy csomó helyen már „elköszöntem”, aztán következő héten újra mentem. Edina itt is bátorított és erőt adott. Mindig oka van, ha egy baba még nem indul el. Érnie kell még a tüdejének, emésztőrendszerének, hormonháztartásának stb. Meg azt is kiszámoltuk, hogy a két nagyfiúnk a fogantatásuk utáni hányadik napra született. Ez alapján is látható volt, hogy még teljesen időben vagyunk.

Amiatt, mert orvosilag közeledtünk már a 41. hét betöltéséhez, CTG-gép bérlését kezdtük intézni. Illetve nőgyógyászomat kellett volna másnap felkeresnem, az esetleges várható szülési dátumom újraszámításához. Szerencsére végül úgy hozta az élet, hogy ezekre már nem került sor.

Október kilencedikén, hat nappal a hivatalos terminus után, fél hatkor hajnalban arra ébredtem, hogy a macskánk ráugrott az ágyunkra, én meg felriadtam, hogy gyorsan ki kell vinnem, nehogy felébredjenek a fiúk (mi együtt alszunk négyen). Akkor már nem aludtam vissza, mert rendszertelenül néha jött egy-egy összehúzódás (sőt már mintha álmomban is éreztem volna valamit, és azt álmodtam, hogy megvan a babácskánk). De nem hittem, hogy ez már az, hisz már hány hét óta volt mindenféle derékfájás és jósló izé.

Ami miatt kicsit aggódtam, hogy mintha kevesebbet mozogna a babám az elmúlt 18-24 órában. Valahogy másképp éreztem őt. Reggel hatkor írtam is erről Edinának, és megnyugtatott, hogy a szülés küszöbén a magzatmozgás kevesebb lesz és megváltozik a jellege. De azért örültem, hogy Peti elmegy majd a CTG-gépért.

Hétkor keltünk fel az ágyból. Gondoltam, most majd kiderül, hogy az ágyban érzett rendszertelenebb összehúzódásokból vajon mi lesz. Aztán a reggeli mosakodás során meglepődve tapasztaltam, hogy nem színtelen folyás, hanem pirosas valami ürül belőlem. Tudtam, hogy ez a nyákdugó. Kisebb fiúnknál is a szülés reggelén folyt el. Akkor ő este nyolc után bújt ki.

Írtam is Edinek, hogy akkor mégis hamarosan szülünk. Ekkor kb. tízperces összehúzódások voltak. 7.45-re kb. négy-hat percesek lettek. Edi mondta, amikor hívom, már indul is. Mivel tudtam, hogy tőlünk messze lakik, fél kilenc körül mondtam neki, lassan készülődjön, max. a kertünkben tölti majd el a napot. Ekkor még annyira távolinak tűnt, hogy ebből lassan (gyorsan?) baba lesz. Megbeszéltük, hogy még a Lidlbe is nyugodtan ugorjon be, mielőtt indul. Ritának, a fotósunknak is írtam, hogy lassan jöhet majd.

De előtte nyolckor még egy jót együtt bereggeliztünk utoljára négyesben. A méhösszehúzódásokkor felálltam az asztaltól és a nappaliban járkálgattam. A gyerekek érdeklődve nézegették, mit csinálok. Petim meg a fájások gyakoriságáról vezetett suttyomban statisztikát. 藍

Reggeli után elindultunk felfele a lakásban. Először a hálóba jöttem be. Megpróbáltam kicsit feküdni, de az összehúzódás alatt nem esett jól. Párom kértem, eresszen vizet a kádba.

Aztán feljebb mentünk, és a dolgozó- és gyerekszoba között sétálgattunk. Kilenc órától azért már jó pár kellemetlen összehúzódás is volt. Próbáltam gumilabdán is rugózni, de szintén nem esett jól, amikor jött a feszítő érzés.

Így maradt a járkálgatás, két elmaradhatatlan társammal, férjemmel, aki a derekam dörzsölte, és kisebbik fiammal, aki néha kicsit láb alatt volt. De azért nagyon drága volt tőle, hogy nem hagyott magamra.

Néha éreztem, mintha lent is feszítene már. Akkor már éreztem, hogy nagyon jó lenne, ha itt lenne már Edina. De hívott is, hogy iszonyú dugó van, mert jött valaki főmufti és a fél város le van zárva. Ez volt 9.40-kor. Sebaj, még egy kicsit úgyis kibírom.

De hamarosan már azért eléggé mélyről jövő nyögéseim voltak, és emlékeztem, hogy ez már legutóbb is közvetlenül megelőzte a kitolást. Hát igazából bennem volt már régóta, hogy lehet, erre a szülésre nem fog ideérni a bába, és fejben már volt, hogy elképzeltem valamennyire, mi lesz akkor. De mostanában fel sem merült bennem, hisz annyira „húzódott” a szülés indulása, azt hittem, biztosan a vajúdás is lassú lesz. Tévedtem.

Petinek mondtam, hogy nyissa ki a kertkaput, hogy ne később kelljen ezzel vacakolni. Már ő is kezdte kérdezni, hogy mit kéne csináljon, ha helyzet van. Megmutattam neki, hogy mibe kéne a babát bebugyolálni, majd meg hogy nyissa ki a papírvattákat is, hogy ne később kelljen majd kapkodva.

9.49-kor még ruhában rugózom a gumilabdánkon, hozzám bújik kisebbik fiunk, és én (még) mosolygok egy fájásszünetben.

Kezdett már kellemetlen lenni a lenti feszítő érzés (és kakiinger). Kértem Petit, hogy hívja fel Edinát (én már képtelen voltam telefonálgatni), és akkor már tényleg megértettem, nem ér ide. Nem tudom megvárni.

Iszonyatosan kellett már kakilnom, de addig nem mertem elmenni, mert féltem, hogy a kakival a gyerek is jönni fog (sokat nem tévedtem). Sőt a kád vajúdó víz is már órája várt rám, ahol Martin, a kisebbem is megszületett négy éve. Oda se mertem bemenni, mert féltem, hogy az is felgyorsíthatja a szülést.

De ekkor, amikor elfogadtam, hogy Edina valóban nem lesz személyesen itt, kértem Petit, hogy azonnal szedje le rólam a ruhákat.

A vécé fölé álltam (nem mertem ráülni, nehogy „beleessen” a baba. Kirobbant egy kis kaki (bocs a részletért), és utána szétspriccelt valami nagy erővel belőlem. Mintha hasmenés lett volna, de persze nem az volt, hanem akkor robbanhatott a burok és spriccelt szét a halványzöldes víz.

Eddigre már mindkét gyerek a fürdőnkben volt, valahogy odasereglettek, és halálra rémültek ettől a spriccelő kakinak tűnő nem kaki dologtól, és sírtak. Kicsit ijesztő volt ez nekem, de tudtam, nem tudok már rájuk figyelni.

Tehát mekóniumos volt a magzatvíz. Ekkor persze már Edinával forró dróton voltunk, miközben ő vezetett. Ha a vajúdás elején lett volna ez, akkor azonnal kórházba kellett volna menni, de mondta, hogy kitoláskor a mekóniumos víznek már nincs semmi jelentősége.

Ezzel a lendülettel mentem is a tus alá, mert már nagyon fájt. Edina mondta, hogy olyan pózt vegyek fel, amivel közel vagyok a földhöz. Így négykézlábra álltam a tusolóban, és kicsit megnyitottam, hogy valamelyest legalább lejöjjön rólam a kaki, meg melegítsen a víz. De ekkor már ordítottam.

A távolból hallottam (fizikailag ott voltak a közelemben, csak én voltam már távol), hogy a gyerekek sírnak ijedtükben, de nem aggódtam, mert sokat meséltünk erről otthonszülős mesekönyvből is meg amúgy is. Szóval tudtam, hogy tudják a szülés kiabálással jár, de attól még persze rémisztő lehetett a számukra.

Petim, mint kiderült, kicsit még rájuk figyelt, hisz nem is igazán fért oda a tusolóhoz. Így nem látta, hogy kibújt a fej, csak amikor én mondtam. Akkor hozzám fordult.

Kértem, hogy ő fogja majd a babát, mert ahhoz nem éreztem elég erőt, hogy még én is kapjam el. A következő egy vagy két ordításra kicsúszott az egész babácska.

Valamikor még egyet a köldökzsinóron is tekerni kellett, mert félig bele volt gabalyodva, de erre már nem emlékszem, hogy mikor.

Szóval így történt, hogy 10.09-kor már a karomban van a picikénk.

Edina kérdezte a telefonban, hogy milyen a baba, mit csinál. Nem sírt még fel (nem aggódtam, mert tudtam, a köldökzsinór még pulzál, azon kap mindent, ami kell neki, így oxigént is), de mocorgott, így dörzsöltem a hátát, és Edi mondta, szívjam le a száját. Megszívtam a számmal, jött belőle nyálkás trutyi, kiköptem, és utána már fel is sírt.

Onnantól kezdve már csak vártuk, hogy Edina is megjöjjön és segítsen a továbbiakban. Ebben a szűk húsz percben ott kuporodtunk a tusolóban. Mivel rövid volt a köldökzsinór, mozdulni nem tudtam a babával a karomban.

Először Rita, a fotósunk ért ide, arcán a csalódottság, ahogy belépett a fürdőbe, és látta, lemaradt a kibújásról. Ugyanakkor meg utólag tök jó, hogy így alakult, úgyse tudott volna fotózni, mert öten már nem fértünk volna el a tusoló körül. És ha már így alakult, hogy a bábák nem értek ide a kitolásig, akkor jobb, hogy szűk családi körben lehettünk. Rita így viszont meg bő négy órán át velünk volt, és készített egy csomó életképet.

Utána érkeztek meg a bábák, akik még jó három órát itt voltak velünk. Hisz a szüléskísérés az csak egy része a munkának. Utána is van még elég sok tennivaló.

Utólag jöttem csak rá, hogy valójában milyen igazságos, hogy így alakult. Kisfiunk, Martin születésekor párom és nagyfiam a gyerekszobában voltak a megszületés pillanatában, így Martin számára három vér szerint idegen nő jelenlétében született, a két bába és a doula jelenlétében. Marilla, a kislányunk meg a számára legfontosabb három férfi, azaz apukája és két bátyja jelenlétében.

Marcus > > >
Martin > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.