Kezdőoldal » Császár » 42. mese: A kör bezárul (Riki)

42. mese: A kör bezárul (Riki)

Megjelent: 2017. okt. 15.

Négy napja hajnalban értünk egy hosszú és rögös út végére. Az élmény friss, de a meggyőződés is, hogy én ezt köszönöm, de többször nem szeretném átélni.

Milu története, mint emlékszünk, a szülés közepén egy rossz döntésem miatt félbeszakadt és sürgősségi császárral fejeződött be. Derült égből villámcsapás. Előesett köldökzsinór. Valahol azt olvastam, tízezerből egy jár így. Kifogtuk. Túléltük.

Engem azóta is kísértett az emlék és a Rikivel való terhesség utolsó két hetében, amikor a szokásos esti programom szülős videók nézegetése volt, forró vizes kádban, könnyek között, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy ha ezt a gyereket se hallom felsírni, abba belehalok. Nem terveztünk több babát, így reméltem, ez a mozzanat nem marad ki az életemből, nem fog hiányérzettel véget érni a reproduktív korszakom. A legmerészebb álmom egy sikeres VBAC volt, de négy és fél kilós baba érkezésére készültünk, így hát – talán érthető módon – megelégedtem volna egy ébren „elszenvedett” császárral is. Beijedtem, na.

Tudtam, hogy minden terhesség más és más, én mégis az elsőből indultam ki. Gondoltam, a terminus reggelén találkozom a nyákdugóval, hát nem így lett. Egész nap nem történt semmi.

Másnap NST-re kellett mennem a választott kórházam ambulanciájára. Előző alkalommal kérték, szóljak majd, hogy vizsgáljanak meg. Megtettem. Túlestem életem legbrutálisabb manuális vizsgálatán, amikor az orvos egy jobb horoggal is felérő mozdulat erejével nyúlt belém, hogy megnézze a méhszájam. Azt hittem, kiküldi belőlem a babát – a torkomon. Csak úgy mozgott alattam a vizsgálóágy. Alig tudtam leszállni. Eredmény: méhszáj zárt, nincs itt semmi látnivaló. Oké.

Az élmény persze megtette a hatását, egész nap enyhe görcseim voltak. Délután beültem egy kád forró vízbe, noha napok óta nem kívántam már, pedig hetekig ezzel zártam az estéket. Úgy egy óra múltán éreztem, minden oké, nincs több görcs, úgyhogy kiszálltam és később elindultunk vásárolni.

Este fél kilenckor, a boltból kilépve ért az első kontrakció. Amit húsz perc múlva egy újabb követett. Aztán még egy. Mégis kezdődik? Hát igen, elkezdődött.

Otthon megvacsoráztuk és lefektettük Milut, majd azonnal mentem a kádba. Istenien jólesett a forró víz, éjfélig ki se szálltam. Addigra beálltam három-négy perces fájásokra. Ez már ismerős volt, Miluval is ötpercesekkel kezdtem. Reméltem, gyorsabb szülés lesz. Láttam, volt több, egy percnél hosszabb fájásom is. D-t, a férjemet még a gyerek után azonnal elzavartam aludni, hogy legalább ő legyen kipihent. Folyamatos cset-kapcsolatban álltam N-nel, a dúlámmal is.

Miután kiszálltam a vízből, sehol és sehogy se volt jó. Se állva, se guggolva, se a labdán ülve, ami Milunál olyan jó volt… szegény D. egy órán át fújta fel a kis kézipumpánkkal, de ezek szerint hiába.

Aludni is képtelenségnek tűnt. Végül mégis sikerült, a fájásszünetekben bóbiskoltam félig ülő helyzetben a kanapén.

De aztán hajnal négy előtt megint felerősödni éreztem a dolgokat, így hát felhívtam az anyukámat, üljön vonatra; a barátnőmet, hogy jöjjön Miluért, és a dúlámat, hogy készüljön. Végül felébresztettem D-t is, hogy akció van.

Milu felébredt, nagyon sírt, ahogy próbáltam visszaaltatni, minden egyes kontrakció előtt pár másodperccel visítva kezdett sírni és sírt, míg el nem múlt, pedig igyekeztem csendben lenni, hogy ne vegye észre. Úgy tűnt, mégis érezte… félelmetes volt.

Aztán megjött a barátnőm, hogy elvigye magukhoz, míg anyukám el nem ér hozzánk (vonattal, messziről), ettől felélénkült, jókedve lett, nevetve bohóckodott, míg én hárompercesekkel már majdnem a falat kapartam. Nagyon féltem, hogy sírni fog, mert amúgy nagyon anyás, de olyan jókedvvel ment el, hogy még puszit is alig tudtam neki adni.

Milu hát elment, mi pedig autóba ültünk és elindultunk a kórházba, ahol N. már várt minket, ő azonnal elindult, ahogy hívtam. Háromnegyed hat előtt értünk oda, kontrakciók közepette fellépcsőztünk a szülőszobához.

Becsengettem. „Miben segíthetek?” – kérdezte a kedves, fiatal szülésznő. Haha, látom, a humor a régi.

Megvizsgáltak és újra de ja vu. Bő egyujjnyi, félig kifejtett méhszáj. Ó, csak? Hazamehetek? Nem.

Dühös voltam a testemre, hogy a szerintem jó fájásokra alig reagált. Bő egy ujj? Nem igazság! Másból kiesik a gyerek, én meg itt szívok majd megint fél napot.

Na, de CTG. Szép, szabályos, erős 80-100-as fájások. Jó lesz ez. Első baba? Nem, második. Mekkora volt az első? Négy kiló. Hú, hát ez a baba sem lesz kicsi, mit mondtak az utolsó ultrahangon? Itt már óvatosabb üzemmódra kapcsoltam, csak 3800-at mertem bevallani. Mint ahogy a fájások kezdetét is éjfélre hazudtam. Mert ez egy jó kórház, de tudjuk, mire mentem az őszinteséggel az első szülésnél.

Már hét óra van, jön a szülésznő elköszönni, sok sikert kívánni. Megkérdezem, ki lesz a váltós orvos. Erre egy olyan nevet mond, amitől cigánykereket hánynék örömömben, ha tudnék, ő volt a legmerészebb álmom, az egyetlen, akinél esélyt láttam a VBAC-ra, de úgy voltam vele, nem lehet ekkora mázlim. És van! Égi jel. Gyorsan megírom N-nek, ő is ujjong. Szuper!

Megérkeznek a váltás szülésznők, nagyon kedvesek ők is, mikor észreveszik, hogy a folyosón kolbászolok, készséggel megmutatják a császáros babák ellátóját, ahol Milut is ellátták anno, míg én ki voltam ütve. Nem emlékeztem már rá, milyen, pedig akkor is szétnéztem ott, míg vajúdtam. Remélem, most nem fogjuk használni.

Az egyik szülésznő megmutatja, melyik szülőszobát szánja nekem. Sajnos nincs kád, de van zuhany, sajnálkozik, ez van. Oké, víz-víz.

Ki is próbálom a zuhanyt, jólesik, szép fájásokat hoz. Merthogy kicsit pihentem előtte és a kontrakciók, puff, elmúltak. Pánik. De a forró zuhany visszahozza őket.

Előredőlve sehogy nem jó, inkább kicsit hátra. Érvényes ez ülésre, állásra… nagyon nyomja a hólyagomat a baba feje, minden fájáskor, ha előredőlve ér, folyik belőlem a pisi. Nevetek és szégyenkezek egyszerre.

Délelőtt tizenegykor jött az ítélet, hogy szűk kétujjnyi, irány a szülőszoba. D. és N. ezalatt, szegények, kint a padon ücsörögtek, öt órát. De ja vu. Megint.

A szülőszobai zuhanyzóban kezdünk hármasban. Kiesek megint a vajúdásból, nagyon nincs ott az agyam, nem megy a befelé fordulás. Koncentrálok. Talán beindul újra.

A zuhany után jön a CTG, a császáros előzményem miatt folyamatosan rajtam a tappancsok. Riki is hozza a formáját, a kis virgonc folyamatosan elmocorog, keresni kell az amúgy tökéletes szívhangját.

De a tágulás csak nem halad. Szűk két ujj. Félig fekve vajúdtam eddig az amúgy szuper, sokféleképpen beállítható szülőágyon. Itt viszont felállok és végre magamra találok. Szép szabályos fájások, alattam a dekubitusz (mert még mindig pisilek, bár ez egy idő után elmúlik, úgy néz ki, lejjebb mozdult a baba). Keresztcsontomon N. masszírozó keze, olajillat. Később forró borogatás. Istenien jólesik és úgy érzem, haladok.

Kérésemre megvizsgálnak, bő két ujj. Csalódás, düh. Mégse haladok.

A kedves doktor felajánl három lehetőséget, beszéljük meg, döntsünk. Egy: kivárunk, de akkor megvan a kockázat, hogy nagyon elhúzódik és kifáradok. Kettő: burokrepesztés. Na, az totál kizárt. Miért? Elmesélem az előző szülést, ahol ez rontotta el a dolgokat. Ó, ne aggódjak ezen, meg tudják úgy csinálni, hogy épp csak pici lyukat ejtenek, nem lesz baj, kétszer nem üt ugyanoda a mennykő. Nem győz meg. Három: oxitocin. Áh, szintén kizárt. Na, azért csak beszéljék meg, mondja, és magunkra hagy minket.

N-nel összedugjuk a fejünket, mi legyen. Oxit semmiképp nem engedünk, ott a heg, vigyázni kell rá. Viszont éjjel alig aludtam, messze a vége, kéne az erő, amúgy se haladok, csak nagyon lassan. Kelletlenül, rettegve választom a burokrepesztést.

Egy fiatal doktornő jön, hogy elvégezze. Fekszem, CTG rajtam, meglátom a tűt, jön a fájás, jönnek az emlékek, a kesztyűs kéz odabenn, a másik kéz a hasam tetején, és a tű és a pukkanás és a forró víz odalenn, a forró könnyek odafenn, rettegve hallgatom Riki szívhangját, mikor kezd ugrálni és mikor jön a de ja vu… zokogok, iszonyúan félek, hogy baj lesz.

De nem lesz. A baba szuperül van, egy pillanatra se inog meg a szívhang. Vigasztalnak. Nincs baj. A vízben pici mekónium. Nem is engedik le az egészet. Folytathatjuk a vajúdást. Öt óra is van már eddigre. Négyre ígérték pedig a repesztést.

Kicsit nehezen találok magamra. Ülök a székké alakított szülőágy tetején, fogom a térdeim, lélegzem a fájásokat sokáig, fejkörzéssel. Egészen befordulok. Nyögök, hosszan, mélyen. N. segít. Jó. Féltem pedig, hogy sokkal jobban fog fájni. Jobban is fáj, de bírom. Nyíló virágokat képzelek el, és hogy végre haladok.

Hát nem. Megnéznek, szűk három. Nem lehet igaz!!! Düh, csalódás. És a felismerés, hogy ebből előbb-utóbb oxi lesz. Jaj, csak azt ne!

De az lesz. Ezt már nem tudom, mikor történt, mert nagyon összefolynak az események. Sötét volt már. N. szerint olyan 22.30 körül. Gyenge fájások, lassú tágulás. És beléptem, mit beléptem, belöktek a pokol kapuján.

Sírtam, könyörögtem, ne tegyék. De be kellett látnom, hogy ilyen tempóban még egy hétig is itt lennék, ennyire lassan nem lehet ezt talán mégse csinálni, nem magam, hanem legfőképp a baba miatt.

Szóval bekötötték, és elkezdődött egy órákig tartó haláltusa. A fájások eszelősen erősek lettek. Annyira, hogy képtelen voltam átadni magam nekik, hogy segítsek Rikinek megszületni, ellenségként tekintettünk egymásra, de ők voltak az erősebbek. Tehetetlenül ordítottam, sikítoztam.

D. végre előlépett a homályból, ő lett a támaszom, tartott, ölelt a gyilkos hullámok alatt. Én meg kapaszkodtam belé, vergődtem, jajgattam, halálfélelmem volt, az életemért könyörögtem. Órákon át.

És mindezek ellenére semmivel nem haladt gyorsabban a tágulás. Minden vizsgálat után csak a csalódás. Egyre jobban befordultam, hogy semmi értelme ennek az egésznek, mert nem tágulok, nem tudom megszülni a fiam, csak az időnket vesztegetjük.

Három mélypont jön el, amikor zokogva, őrülten követelem a császárt. N. mindig megkérdezi, biztos, hogy ezt akarod? Biztos?

Első alkalommal még nem tudok igent mondani.

A másodiknál neki már tudok, de a beérkező, a kérdést újra feltevő orvosnőnek nem. Csak azt hajtogatom zokogva, hogy ez maga a pokol, szabadítsanak ki, iszonyúan FÁÁÁJ!!! Mérgesen elmegy.

A harmadik alkalomnál már erős az elhatározásom, hogy igent mondok, bár rettegek a császártól is. Patthelyzet. Míg N. orvost kerít, az eddig csendben levő D. szólal meg, halkan, ridegen, kijózanítóan, szinte gyűlölettel, legalábbis akkor úgy éreztem, és összetört a szívem. „Jól gondold meg. Nem akarom utána évekig azt hallgatni, hogy én vagyok a hibás, amiért hagytam, hogy a cél előtt feladd.”

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Iszonyúan rosszul esett ez tőle, de tudtam, igaza van, a felén már túl vagyok, ha kibírom, talán sikerülhet megszülni a babát…

Hiába jött az orvos. Nem mondtam igent. Könyörögtem, kicsit állítsák le az oxit, míg szusszanok. „Attól a fájások még nem állnak le.” Sírok. Őrjöngök. Nem bírom, meg fogok halni!

Ekkor már fekszem a szülőágyon, és egyszer csak egy ötletem támad: nem kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? „Dehogynem.” Ó, hogy az a %$@*&$#=\°×±!!! Hogy ezt miért nem ajánlottátok fel eddig…

Kapok is valamit, No-Spával keverve. Megváltást nem hoz. Mikor hat? Húsz perc múlva. Jaj, nem bírom ki. És még mindig hiányzik egy ujjnyi a teljes táguláshoz. Sírok.

„Van valami, amit nem tudsz elengedni?” – kérdi N. „Nem tudom.” És csak zokogok, hogy hiába az egész. Még percekig.

Aztán kicsit kitisztul a fejem, vagy az injekció hat? Nem tudom. Kicsit befelé fordulok.

„És még ezután egy kétórás kitolás, én ebbe belepusztulok” – mondom. N.: „Miért lenne két óra?” Nem tudom. Nehogy legalább azt megússzam emberi időben…

Csordogál az idő, a fájdalom tengerében lebegek, míg egyszer csak megjelenik az orvosom. Addigra már N. is és a szülésznő, É. is kérdezi, nem kell-e nyomnom. De, van egy gyenge inger. Ó, az jó! Gyors vizsgálat, még van egy pici perem. Istenem, nem lehet igaz!

Harmadszori próbálkozásra sikerül elsimítani. Fáj. Az orvos ekkor átalakítja a szülőágyat szülőszékké, felsegít négykézláb. „Csak annyit nyomjon, amennyit a baba kér. Lehetőleg csak fájás alatt. Fájásszünetben nyugodtan feküdjön ide a felsőtestével, pihenjen!”

Hajnali két óra-fél három lehet ekkor. Magunkra maradunk. Én négykézláb, a fáradtságtól reszkető lábakkal próbálom tartani a súlyom. És jönnek a fájások, én meg nyomok, mint a veszekedett. Egészen érdekes érzés így négykézláb, olyan erők szállnak át rajtam, mintha egy kamion akarna kitolatni belőlem.

Kicsit erőre kapok a tudattól, hogy ott a fény az alagút végén. Persze ettől még szörnyen fáradtak vagyunk mind.

Fájásszünetekben D. a bal, N. a jobb oldalamon szendereg. Én középen pihegek, ömlik rólam a víz.

N. jobbról hideg vizes pelenkával törölgeti az arcom. Istenien jólesik. Eső a sivatagban… amikor jön a fájás, ők a kapaszkodóim, a kapott tanácsnak megfelelően próbálok csendesen („szemetszájatbe”) nyomni, de a végén mindig üvöltök egy jóízűt. Dühös, haldokló oroszlán vagyok.

Egy órán át megy ez, de nem történik semmi, én legalábbis nem észlelek változást. Újra érkezik az orvosom, kéri, forduljak ülésbe. Jaj, az nem megy. Dehogynem. Mindenki segít.

Folytatjuk a nyomást. Lefelé és csak annyit, amennyit a baba kér. Lehetőleg csak fájáskor. Próbálom, de már fájás nélkül is nyomnom kell. Nyomok. Sokat, sokáig. Iszonyú erő száll meg. Dicsérnek. Biztatnak. Végre. Mintha én irányítanék, de valójában csak visz az ár magával ezerrel.

Kisebb örökkévalóság, mire végre meghallom, hogy szép fekete haja van. Turbó üzemmód. Nem akarok lenyúlni és megfogni? Nem. Ezt persze azért kérdezik, mert a négykézlábas idő alatt folyton nyúlkáltam, jön-e már, de nem éreztem semmit. Most meg már nem érdekel.

Nyomok, az inger egyre erősebb. Érzem, hogy elkezd jönni a fej. Lassan.

Gumikesztyű hangját hallom, felnézek, a szülésznő olajozza a kezét. Megijedek. Megint vizsgálnak? Most? Ne. Elég volt… megkérdezem. A válasz a legmegnyugtatóbb volt, amit csak kaphattam: gátvédelem. Istenem, micsoda mázli!

Érzem az olajozó kezet, nem épp kellemes, főleg, mikor jön a fájás. Mert az bizony jön, ha akarom, ha nem. Egyre jobban ráérzek, szinte már félek magamtól, olyan erővel tolok. Mint egy focimeccs. A doki diktál, biztat, dicsér, semmi majdéntudom-hozzáállás, teljesen ráhangolódom, vagy ő rám? Nem is tudom.

D. is biztat. Jön a fej, irtó lassan, de jön. Óriási. Tűzgyűrű. Éget. Erre emlékszem, ó, de sokaknál olvastam ezt. A gát, amint megkoronázza a fejet. Istenem, hát tényleg megtörténik, gondolnám elérzékenyülve, ha lenne egy szusszanásnyi időm. De nincs. Csak az egymást érő nyomásingerek.

Érzem, ahogy jön, jön és jön lefelé, milliméterről milliméterre, szinte érzem az arcvonásait, ahogyan haladnak, szemek, orr, száj; a doki és D. még mindig biztatnak, őrület, mint valami meccs, ahol a lét a tét.

És jön a fej, és nyomok és nyomok és NYOMOK, és egyszer csak kint a feje, mondják, de nincs idő megkönnyebbülni, mert jön a teste, csúszik és úszik kifelé és lefelé és ez már jó érzés, kár, hogy csak pár másodpercig tart, mert MEGSZÜLETETT.

Hajnali négy óra harminchárom perc. Az első fájástól számítva a harminckettedik órában.

Nem is fogom fel, lenézek és ott a kis teste, és már emelik, és már döntik is hátra az ágyat, és lefektetnek, és gratulálnak, és rám teszik. Istenem, hányszor képzeltem el ezt a pillanatot sírva, mennyit álmodtam róla, hogy ő felsír és én is sírok és a lányom után vágyom, mert nála ennél lemaradtam…

Ehelyett szinte el sem hiszem, mi történik, itt van, megérkezett, MEGCSINÁLTAM, megcsináltuk, édes Istenem, elszállt minden fájdalom, és itt van végre Riki. A világ leggyönyörűbb újszülöttje.

Nem is sír. A rend kedvéért két hangos „oá”-t hallok, míg rám teszik, aztán elhallgat és homlokráncolva nézelődik, hova is érkezett.

Szerelem. Egyáltalán nem hasonlít Milura, hihetetlen, máris mennyire pasis. Persze ismeretlenül is ismerős, a haja dús és fekete, mint az apjának, az orra-szája szintén apja, és épp olyan hosszú körmei vannak, mint Milunak. Gyönyörű. Uramisten, de még milyen gyönyörű!

Én meg fekszem sután, simogatom tétován, nem sírok, szinte fel sem fogom, hogy megszületett, pár „szia, édesem”-en kívül semmit nem tudok kinyögni.

Negyed órát van talán rajtam, amikor hívják a csecsemőst. Közben megszületik a lepény, állítólag hatalmasnak számít a maga kilencven-valahány dekájával. Na, de mekkora Riki?

Közel két hete 4300 grammot jósoltak ultrahangon és mindenki hüledezett, hogy mekkora hasam van. Rikit mérlegre teszik. 4600 gramm. Elégedetten mosolygok, valahogy pontosan tudtam, hogy ekkora lesz. A magassága 56 cm. Fejkörfogata 36 cm. Kicsi óriás.

Közben hálásan ölelgetek mindenkit, akihez hozzáférek és aki hagyja. N-t, D-t, a szülésznőt… A dokit csak azért nem, mert a pár apró gátsérülésemet varrja. De neki is hihetetlenül hálás vagyok, amiért hitt bennem és hagyott a végsőkig küzdeni.

Nagyon büszke vagyok az egész csapatra és legfőképpen Rikire, aki az utolsó pillanatig menekült a CTG-tappancs elől, egyvalaki mindig a szívhangját kereste, ami a hihetetlenül hosszú vajúdás ellenére is végig tökéletes volt, soha egy pillanatra sem esett le.

Vegyes érzések kavarognak bennem az élmény után. Büszke vagyok magamra, magunkra, amiért megcsináltuk. És szörnyű trauma maradt az a sok oxitocinon vergődős óra. Annyira fájt és annyira féltem, hogy belehalok, azt leírni, visszaadni nem lehet sehogy.

És annyira szívszorító volt olvasni a sok kétségbeesett üzenetet, amikor már fél napja nem jelentkezünk és találgatják, mi baj lehet… Anyukám konkrétan a fél éjszakát átzokogta, mert azt hitte, meghaltam. Nem alaptalanul…

Mondják, hogy a hormonok feledtetik a rossz emlékeket szülés után. Nálam ez még nem történt meg. Riki négynapos, mikor ezt írom, de rettegve gondolok arra, mi van, ha bekopog még egy baba. Nem szeretnék még egyszer egy ilyen szülést. De talán semmilyet. Nem megy ez nekem. Túl lassú vagyok. Ezzel az élménnyel amúgy is minden tétel kipipálódott a „szülős bakancslistámon”. Teljesnek érzem magam, a családot, mindent.

Hála legyen az égieknek, hogy ez megadatott.

Köszönöm, kisfiam, hogy megmutattad nekem, hogy néha a lehetetlen is lehetséges.

Szeretlek.

L. J.

Saját születésem története > > >
Milu születése > > >