Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 24. mese: Gyorsan és pontosan (Alex születésének története)

24. mese: Gyorsan és pontosan (Alex születésének története)

Megjelent: 2016. ápr. 7.

Alex a második kisfiam. Egy gyermekben gondolkoztunk néhány évig, ám az első fiunk harmadik születésnapja előtt mégis bevillant, hogy „kell egy testvér!”. Ez egy spontán, de nagyon erős elhatározás és vágy volt. Legnagyobb meglepetésemre viszont a fogantatás már nem történt meg csak úgy egyik napról a másikra, mint a bátyusnál; összesen hat hónapot kellett rá várni, ami bár nem sok, mégis egészen idegőrlőnek éltük meg.

Fel is kerestem a nőgyógyászt, hogy nincs-e valami bajom. Hormonkezelést javasolt, mivel a tüsző csak nőtt és nőtt, de nem szabadult ki belőle a petesejt, egy úgynevezett „pukk”-ra lenne szükség vagy pár hónapos hormonkezelésre. Ez utóbbit semmilyen porcikám nem kívánta, ezért egyszerűen elhatároztam magamban, hogy most „összeszedem magam lelkileg”: az első baba születése óta először kezdtem magammal foglalkozni, magamon gondolkozni. Nagyon stresszes évet zártunk előtte, mert a férjemmel együtt mind a ketten tanultunk baba mellett.

Szinte csoda, hogy az erős elhatározás után rögtön teherbe estem, alig múlt el a menses. A diplomaosztóra már héthetes terhesen mentem legnagyobb megkönnyebbülésemre. A doktornő éppen szabadságon volt, ezért kerestem addigra egy másik orvost, hogy elkezdhessük a terhesgondozást. Nagyon sokáig nem akartam elhinni, hogy valóban bennem van, még akkor sem, amikor már a harmadik trimeszterben jártam, valahogy nem éreztem a hasam súlyát – ettől nem egyszer megijedtem, és odakaptam, megvan-e még.

A második terhességemet nehezebben viseltem, hiszen már 33 éves voltam, 34 évesen szültem. Két hónaposan még egy külföldi repülős nyaralást beiktattunk, mert már gyakorlatilag három nyarat töltöttünk játszóterezéssel. Még a negyedik hónapban bevállaltunk egy külföldi rokonlátogatást szintén repülővel – de szerencsére az első trimeszter zavaró tünetek nélkül zajlott. A naggyal az óvodakezdés is viszonylag zökkenőmentesen sikerült. Hozzáteszem, hogy nem mentem vissza dolgozni már, sikerült úgy rendezni a dolgokat, ami utólag nagyon bölcs döntésnek bizonyult!

A második trimeszter borzasztó volt! Alacsony vérnyomás, alacsony vércukorszint (cukorterhelés után 2,4!) következtében alig tudtam összekaparni magam, ami hihetetlen rossz érzés volt: mintha öreg lennék. Elkezdett hullani a hajam, napi öt pattanás menetrendszerűen kijött, az ötödik hónaptól a visszerek is megjelentek mind a két lábamon. Végül vitaminokkal és kétóránkénti étkezéssel, valamint az édesség kerülésével sikerült túllendülnöm ezen az állapoton, és meglepően a harmadik trimeszterben éreztem jobban magam. Végig égett a gyomrom a szülés napjáig. Aludni viszont mélyet aludtam, aminek nagyon örültem.

Az első baba 38. hétre született, mindenféle előjel nélkül: se fájás, se nyákdugótávozás, se magzatvízszivárgás – egyszerűen egy kórházi vizsgálat során közölték, hogy már ne menjek haza, mert félig nyitva vagyok. Burokrepesztésre volt szükség és összesen három és fél óra vajúdás után megszületett a baba. Valahogy hasonló forgatókönyvre számítottam Alex esetében is, ezért ahogy eljött a 38. hét, készültem rá, hogy „szülök”.

Persze semmi nem történt, egészen a 40. hétig kellett várni. Éjfélkor már éreztem jósló fájásokat pár órán keresztül, amelyek kb. 10 másodpercig tartottak. Nem akartam felébreszteni senkit, mert valahogy éreztem, hogy ez még nem az, és éjszaka nem akartam volna szülni, hiszen ott a nagytesó, aki épphogy meggyógyult éppen aktuális betegségéből, nem akartam volna felébreszteni.

Egész délelőtt semmi fájásom nem volt, ezért rendeztem a nagyobbikat: elvittem oviba, utána mentem NST-re. Már éreztem, hogy ezt a napot nem biztos, hogy végig tudom csinálni… Délben kellett menni a gyerekért, mondtam is a férjemnek, hogy „megyek, ha megérem….”.

A legnagyobb félelmem vált valóra! Féltem, hogy a gyerek mellett fogok vajúdni. Hát így is történt. Az oviba már 10 perces fájásokkal mentem, de a közelben lakunk, tehát még bevállaltam. Kérdezték is az óvónők, hogy nincs már valami jel… hát volt már… Bár még nem voltam benne biztos, hogy valódi fájás-e, mert csak 20-30 másodpercesnek ítéltem meg. Hazafelé még kutyát simogattunk, akkor éreztem, hogy talán ez már sűrűbb. Ötperces fájásoknál megfogadtam a doktornő tanácsát: vettem egy meleg fürdőt. A kisfiam bekéreckedett mellém… nem volt mit tenni, beengedtem: mi még sosem pancsiztunk együtt. De akkor már éreztem, hogy fél óra múlva sem múltak a fájások.

Négy után jött haza a férjem, akkor már két-három perces lehetett. Közel lakunk a kórházhoz, de már a kocsiban is fájásaim voltak, és kétszer kellett megállnom a parkoló és a kórház bejárat között a fájások miatt. A félelmem viszont alaptalan volt: a három és fél éves kisfiú meglepően nyugodtan és okosan viselkedett, egyáltalán nem zavart semmiben! Talán kár volt emiatt aggódni.

Az ügyeletes orvos megvizsgált: 6 cm-re vagyok nyitva. Szóltak az orvosomnak és a szülésznőnek. Innentől kezdve pörögtek az események, beöntésre már nem volt idő (de nem is volt rá szükség a szülés alatt). Tíz-húsz perc múlva érkeztek meg a szülésnő és az orvos. Hamarosan burokrepesztés történt, majd 40 perc után megszületett Alex.

Nagyon gyors és intenzív volt a szülés, kéjgázt használtam. Egyetlen tolást éreztem, amit nehéz volt visszatartani. A babát megpillantva ugyanazt éreztem, mint az elsőnél (bár az első szabályosan sokkolt), hogy milyen szép! Folytak a könnyeim, amelyben benne volt az öröm, a megkönnyebbülés és a tudat, hogy most már hiszem, hiszen látom! Alig egynaposan készült a fenti fotó a kórházban! Alex 3450 g-mal és 51 cm-rel született a kiírt napon.

K. M.