1179. nap: Mesetanfolyam az alternatív szülésről és a kórházi valóság

Ahogy mint apa 2001-ben láttam, gondoltam, leírtam; és némi indulattal hálapénz helyett az orvosnak és a szülésznőnek a kezébe nyomtam:

Évek óta halogattuk a harmadik gyerek vállalását, de végül most rászántuk magunkat. A két nagyobb gyerekünk tíz- és hétéves. Az idősebbik Magyarországon, a kisebbik külföldön, Németországban született. Feleségem ugyanazt a nőgyógyászt választotta, akit az első gyereknél.

A terhesség alatt többször gondolkozott, hogy váltson, mivel nem értette, miért kell többször is elmennie és hosszan várakoznia olyan dolgokért, amelyek egy alkalommal is elvégezhetőek lennének: például a szokásos nőgyógyászati vizsgálatkor miért nem kapja meg a laborvizsgálatokra a beutalót. A dolgokat nehezítette, hogy már azt is csak hosszas telefonálásra lehetett megtudni, hogy mikor keresheti fel az orvost. Tudtuk, hogy az orvosnak magánrendelője is van, de nem említette, hogy inkább odajárjunk, s ezt nem is éreztük volna indokoltnak, hiszen jövedelmünknek így is jelentős százalékát fizetjük az egészségbiztosítónak. A műszeres vizsgálatokra úgyis a kórházba küldött volna.

Nekünk tetszett a német megoldás: az átlagpolgár egy terhesgondozó nőgyógyászt választ és egy kórházat, ahol majd az éppen ügyeletesnél szül. A terhesgondozó orvosnál időpont-egyeztetés volt, nem kellett várni. A terhesség összes leletét időben eljuttatták a kórháznak, ahol, ha szükségesnek látták, további előzetes vizsgálatokat kértek. A szülésen való megjelenéskor az ügyeletes orvos az anyagot áttanulmányozta.

Feleségem „liberális típus”, lelkesen vetette bele magát az alternatív szülés irodalmába, bár tudta, hogy tágulási nehézségei miatt kórházi szülésről lesz szó. Azt is tudta, hogy amennyiben infúzióval segítik a tágulását, akkor bizonyos alternatív dolgokról szó sem lehet. Lelkesen járt, és néha engem is elvitt a kórház előkészítő tanfolyamára.

A kórház: viszonylag jól felszerelt fővárosi kórház, de nem azok közül, amelyek szülészetét alternatívként jellemezik. A tanfolyamokon a védőnők, szülésznők és csecsemőgondozók hosszan és lelkesen részletezték, hogy milyen lehetőségei vannak a hölgyeknek, hogy a szüléseket ne betegségnek érezzék. Feleségem próbált engem is felkészíteni, könyveket olvastatott velem.

Aztán eljött a nap, reggel bevonultunk a kórházba. Időben jöttünk, a tágulásnak annál a szakaszánál, ameddig a feleségem injekció vagy infúzió (esetleg kenőcs, már aki hallott róla) nélkül eljuthatott. Az előkészítés során feleségem felismerte, hogy nem lesz célszerű ellentmondani a szülésznőnek, inkább borotválják meg. Eredetileg a németországi megoldást szerette volna, ahol csak akkor borotválnak, ha elkerülhetetlen a gátmetszés. A borotvát és a megfelelő fertőtlenítőszereket előre odakészítik a gátmetsző eszközök mellé.

A szülésznő megkérdezte a gátmetszéssel kapcsolatos véleményünket: ha kell, vágjanak, de csak a szükséges mértékben. Aláírattak pár papírt, abban a stílusban, amikor az aláírás után jut csak eszünkbe megkérdezni, hogy mi volt a papíron.

Az infúziót bekötötték, meghallgatták a gyerek szívhangját, aztán vártunk. Tizenegy körül látszott a türelmetlenség a szülésznőn. Az orvos is türelmetlen és morgós volt, olyan „vissza se köszön” állapotban, lehet, hogy ügyelt a hétvégén. A szülésznő feltűnés nélkül megkétszerezte az infúzió mennyiségét, óvatosan elfordítva az adagoló kijelzőjét, nehogy ez nekünk is feltűnjön.

Negyed kettő körül feleségem elért a kitoláshoz. Az első gyenge tolófájást megpróbálta ellélegezni, mivel a szülésznő és az orvos még nem készült fel. Utána viszont felkészültek, bekészítették az ollót, aztán a görcs kezdetekor vágtak (tövig), amennyit egy ollófogásra csak lehet. A gyerek ki is repült, sértetlenül és szépen, mint egy császáros.

Miért kellett egyből vágni? Csak eggyel tudom megindokolni, a műszak végével. A baba nem indokolhatta, hiszen 11 előtt hallgatták meg utoljára szívhangját (csekély két és negyed órával lányunk születése előtt, miközben egy tehénnek is elég méhösszehúzót csepegtettek a feleségembe).

A folytatás „modern” volt: én vághattam el a köldökzsinórt némi arcvágásért cserébe, és babázhattunk a szülés után. A varrás hagyományos volt, feleségemet a nem felszívódó varrat pénzügyi kategóriájába sorolták. Csak egy dolog maradt: a hatalmas vágás (körülbelül az elmaradt szülés csalódása, akár egy császárosnál), ami két-háromszorosa az első szülésnél kapottnak és négy-ötször akkora, mint a németországi, ahol a sokkal kevésbé tágult szülőcsatornán át is kibújt a baba három tolásra. Nem baj, majd két hétig nem ül le a nejem.

Utána? A papírok kitöltéséhez a szülésznő a terem végéből kérdezgette az adatokat. Egy, a feleségemmel azonos keresztnevű hölgy ezekre készséggel válaszolgatott is. Így a magánélete titkait kétszer is megtudhattam, egyszer, amikor visszakiabálta őket a szülésznőnek, és egyszer, amikor velünk akarták aláíratni a papírt. Különben minden rendben volt: műszakváltásra kikerültünk a szülőszobából.

A mesetanfolyamnak azért volt haszna is: tudtuk, mit kell vinni. Evőeszközt, vécépapírt, pelenkát, ha keveselljük a négyszeri tisztába rakást… (ágyat, sátorlapot?).

Doktor Úr, Önnek pedig köszönjük, az utókezelésre majd máshoz járunk. Ezt a levelet pedig tekintse mint hálapénzt.

T. G.

Ezt a történetet ma, 11 évvel később máshogy írnám le. Nyolc éve megszületett a negyedik gyerekünk, otthon. Minden úgy történt, ahogy az információs héten hallottuk: nyugodt, háborítatlan körülmények között nem kellett infúzió, oxitocin, nagykés, sőt zúzódások se maradtak a feleségem hasán, mint amikor az orvos passzírozta ki az első gyerekünket.

Darinka > > >
Bendegúz > > >
Fruzsi > > >
Lili > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1238. nap: Boldog családi esemény
• 1039. nap. Olyan szép! (Ati születése)
• 948. nap: Anyám helyett anyám – Kicsi Bab megszületett (Misu)
• 33. mese: „Persze, szívem, ahogy érzed” (Liza)
• 712. nap: Éjféltől kettőig (Máté)