igaz történetek szülésről, születésről

620. nap: Kerek ablak

Megjelent: 2012. jún. 16.

Első lányunk érkezésére akkor úgy készültem, premiere lesz teljes nőiségemnek. Ezt akkor még nem tudtam, de cselekedni e szerint cselekedtem, próbálva az ösztönök és nem az ész, a megérzés és nem a tudat által vezetve eljutni valahová. Folyamatosan kerestem a szüléshez vezető utat, míg az otthonszülés mellett döntöttem.

Nekem már nem él az édesanyám. Nincs korban illő, idősebb nő, akire támaszkodhatnék. Pedig egy ilyen létfontosságú alkalommal bizony nagy szüksége van mindenkinek egy olyan személyre, akiben emberileg és „szakmailag” is megbízhat. Aki felismeri és segít megfogalmazni a bennem zajló folyamatokat, mellém áll a teljesség igényével. Tapasztalt és szeretni képes bennem az esendőt és a tökéletlent a legnemesebb értelemben, s kompetens abban az ügyben, amivel megkeresem – szakmailag. Ágnes minden tekintetben partner volt az első perctől fogva.

A várandósság aktívan telt, fizikailag. Hivatásom könnyedén megengedte a pocakom növekedését. Szellemi szabadfoglalkozásúként mindig magam döntöttem a határvonalak felállításáról, teherbírásom és céljaim mezsgyéjén. A kezdeti rosszulléteket gyorsan váltotta a lassú, de valódi elfordulás addigi bő harminc évemtől, és keresve az új irányt alakítottam ki a jövőt.

Párom kis legénylakását alakítottuk saját formánkra, ahová vártuk a jövevényt. Nemét, sem nevét nem döntöttük el előre, s ezért bizonyosságokat sem kerestünk. A hivatalos ügyek elindításától eltekintve ezért háborítatlanul telt a kilenc hónap és kilenc nap. Kívülről. Belül sok lelki válság és harc voltak társaim, amíg megszületett egy állapot, ahová már megérkezhetett leányunk. Otthon indult, majd két napig tartott és sok fájdalommal járt.

Végig segítséget reméltem, folyamatosan magam maradtam. Megfogalmazni és meg is kérni túl bonyolult feladatnak tűnt, egyszerűen nem úgy működtem a szülés alatt. A férjem társam volt a megosztásban, állapotaim megélésében és általam kialkudott testi valóm fenntartásában, de ez egyáltalán nem volt hasznomra az előre menetelt illetően, ugyanakkor megengedte a szenvedést és viselhetővé tette az állapotot. Nem volt kiút felmutatva ‒ semmilyen lehetőség az elmozdulásra számomra, ami nagyon zavart. Egy dologhoz ragaszkodva: ne „csináljam”, próbáltam (jelen) lenni.

A férjem családjában szinte már hagyomány, hogy mindenki burokban születik. Már a kitolási szakaszban jártunk, amikor egy vaslemezt láttam magam előtt, mint a gátam („gátam”), ami csapóajtóként súlyosodik a földön lévő nyílásra, s nem enged áthaladást. Ma már tudom, a beödémásodott gátszerv gyűrűje jelent meg így nekem, ami valóban nem engedte a babát megszületni. Az egyik tolófájással aztán elrepedt a magzatburok, és elfolyt a magzatvíz. Ez akkor hirtelen megerőltető lehetett, mert sötétre festette a folyadékot. Bármilyen komplikáció teljes kizárásához kórházi műszeres ellenőrzés kellett, ezért kórházban szültem meg végül is, hamarost.

Nem miattam, hanem mert biztosan ellenőrizni a baba állapotát csak ottani műszerekkel lehetett, a magzatvíz színe és állaga pedig aggódását okozta Áginak. Ezzel sohasem volt bajom. Elfogadtam a tehetetlenségem, s a lehetőségekhez képest próbáltam meg védeni a kórházban a baba érdekeit, rajta keresztül a magaméit, és ki nem engedve a kezemből, ellenőrzésem alatt tartani az utóeseményeket. Reggel haza is jöttünk…

Tanulság

Apa nélküli életem kétnemű létezésében először kellett volna csak nőként fellépnem, amivel nem tudtam élni. Egy ponton tovább jutni…

Most, amikor címet keresek a történetnek, s újra elolvasom, olya kurta-furcsa vége van, hát innen folytatom:

Bár az első szülésem volt, a megkönnyebbülés kimaradt az írásból a majd harminc órás vajúdás után. Emlékszem, nehezen ment a lejegyzése a történteknek, s lám, csonka is maradt.

Ahogy visszaemlékszem, hálás vagyok a kórházi éjszakai ügyeletért, mert tulajdonképpen nem csináltak belőlem (tervezett otthonszülős) nagy ügyet. Amikor megszületett a lányom, s megjelentek a csecsemősök az ágynál, hogy akkor most elvinnék felöltöztetni, megfürdetni, mondtam, hogy köszönöm, de magam szeretném – amin annyira megdöbbentek és meg is sértődtek, hogy hagyták, a férjem fogja, vigye, lévén, nekem épp a gátamat varrták össze. Mondta is az orvos, nem tudja, hogy fogom ezt otthon menedzselni, gondoljam meg még egyszer, nem maradnék-e? Mert akkor már mondtam, menni akarok, és amint lehet…

Miután összevarrtak, az üres vajúdószobában (csöndesre rendezték az angyalok az éjt) magunk lehettünk, felöltöztettük a picikét, és el is aludtunk. Az apuka az ágy melletti székben minket csodált: Lánya van!

Hajnalban eldöntöttük, megvárjuk a reggeli gyermekorvos érkeztét, emlékeztem valami első vizites papírra, ami az anyakönyvezéshez kell egy orvostól, gondoltam, ne Áginak kelljen megint eljönnie emiatt, virrasztott velünk eleget – meg mintha valami azonnali vérvétel is kellene…? Egyikünk sem emlékezett pontosan. Ilyenkor kellene a férfi hideg feje, készültsége!

Reggelre a kórház addigra megismert nyugalma kezdett percről percre fenyegetően nyüzsgő lenni. Míg vártuk az orvost (7.30), megjöttek értünk a nagyszülők is, nagyon boldogan. Mindent gyorsan kellett, éreztem valami más energiát, ami elkap, mint a gépszíj, veszélyt jelzett a „komfortzóna-felelős” az énemből, a fóbiám a kór házával szemben.

A gyerekorvos már nagyon nem volt elfogadó, mi voltunk a renitensek, elmondta a magának valót, s egyáltalán nem bánt szépen a lányunkkal. Emlékszem, amikor levetkőztettem, szinte sürgetett, s mikor megnézte alaposan, és nem talált hibát, úgy hagyta ott, mint egy darab rongyot: „Öltöztetheti!” Jött az oltásokkal, mondtuk, a gyerekorvosunkkal szeretnénk, később, jött a szemcsepegtetéssel, amit nem akartam, jött a vitaminnal, nem kértem, s akkor bedobta a PKU-szűrést, ami a sarokból vett vérminta alapján végzett szűrési vizsgálat. Na, gondoltam, ez az, amire emlékezhettem, Ágit kímélendő, persze, csinálja. Soha nem fogom elfelejteni! A baba sarkát megvágják, amivel vért nyernek, s azt pöttyökben felviszik egy formaitatósra. A baba ugye ordít, én meg még örülök is, hisz megvan….hmmm. Még mondott egy-két keresett szót, nem a jókívánsághoz tartozott, s elviharzott. Ma már tudom, a kórháza pénztől esett el, mert nem maradtunk bent három napot, amiért nem fizet a TB. Sajnálom.

Azt a szúrást mégis sokkal, de sokkal inkább. A szülős gyerekosztály a negyediken volt, a ragyogó nagymama karjában utazott a lányunk a lifttel, mellettem. A portán az elbocsátás papírjai közt már ott volt a hivatalos nyomtatvány: a PKU-szűrést ismételni kell! Mint később megtudtam, a szűrés lényege összefügg az anyatejjel, ami ha megérkezik – ami két-három nap is lehet, és bizonyítéka, hogy a babának már sárga a kakija, azaz át is ment rajta – végezhető csak el. Tehát a gyerekorvos pontosan tudta, fölöslegesen szúrja meg azt a pár órás minikét: Hello Világ! Köszönjük szépen!

Azóta azt is tudom, egy kórház nem engedhet ki babát a szűrés nélkül, de ez természetesen ahhoz a „rendjükhöz” igazodik, amiben a mama csak négy-öt nap után távozik. A rendszer megint nem számol az eltérővel, s nincs elfogadható és bizalommal, szeretettel és értelemmel átitatva. Minket ez sem vigasztal.

Otthon minden nagyon jó volt. A kerek ablak napsütéses meleg sárga szobája, mintha elfeledte volna az előző napok vajúdó nehézségeit, nagyon befogadó és nyugodt volt. Itthon, az ágyunkban, túl mindenen, biztonságos távolságban mások rendszereitől, megettem a borsólevest, amit direkt nekem főzött a nagymama, mert megkérdezte, mit kívánok.

Mindenki olyan boldog volt. A nagypapa szinte eufóriában tartotta a Kicsit, s a nagyitól tudom, már otthon is sokáig így sétált, mert ilyen picikét még sohasem tartott a kezében, és nagyon tetszett is neki. Ezek nagyon fontos, intim és bensőséges pillanatok. Örökre egybe varrt minket aranyló szálaival az élet, s szép csokorra rendezett.

Ezen csak a névadással lehetett emelni, aminek mindenki nagyon örült, s büszkén hirdetett: Így született Piroska lányunk, az első – a legbátrabb.

B. K.

Bábamese Piroska születése > > >
Dönci > > >
Vetélés > > >
Álmos > > >
Negyedik gyermekem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.