844. nap: Hatalmas biztonságban (Juli születése)

Sose gondoltam, hogy lesz egy negyedik számú szüléstörténetem is. Mindig háromban gondolkodtam. Még nem tudott bennem megszületni a döntés a négyes szám mellett, amikor Juli baba (az apjával a leghatalmasabb egyetértésben) úgy döntött, hogy ő bizony jön. Közénk. Bár nagyon boldog voltam a legelső pillanattól, a várandósság mégis hozott jó néhány izgalmat magával. Talán az időközbeni költözés sem volt a legjobban időzítve, volt egy elég stresszes időszakunk miatta.

Egyértelmű volt számomra, hogy ismét orvost váltok. (Hányadik is volt ő?) Olyan orvost kerestem, aki teljesen elfogadja az otthonszülési szándékomat, hogy ne kelljen titkolózni, és rosszallás se övezzen minket. Sikerült is – egy másik kórházban – találnom ilyen orvost.

Ismét dilemmaként jelentkezett, hogy a gyerekekkel mi legyen, amíg születik a kistestvérük. Sári születésénél nagyon bizonytalanok voltunk, hogy menjenek-e vagy maradjanak, ebből alakult ki az a helyzet, ami történt. Most némi gondolkodás után viszonylag szilárdan eldöntöttük, hogy ezúttal semmiképp nem szeretnénk, ha a gyerekek otthon lennének. Úgy éreztük, hogy ha biztosak lehetnénk benne, hogy a nagyok átalusszák a szülést, akkor milyen jó lenne, ha a megszületett baba mellett ott lehetnének ők is. De végül arra jutottunk, hogy az az első pár óra (amíg hazaérnek) is biztos nagyon más lesz, de most szeretnénk így, inkább a kisbabának „kedvezve” megélni ezt.

Azt hittük, hogy sok új a szülés körül már nem történhet velünk. Tévedtünk. Mondják, hogy minél többedik gyerek, annál több az úgynevezett vaklárma, amikor az anya úgy gondolja, szülni fog, aztán mégsem. Hát, én úgy három hétig azt hittem, hogy szülni fogok… Az utolsó három hétben rengeteg jósló fájásom volt, és már egyre jobban rászűkültem a „mikor szülök már” témára. Rengeteg minden történt ez alatt a három hét alatt, utólag azt gondolom, nem volt ez így véletlen. Sok mindent megéltünk. Megéltük, hogy nagyon akarjuk, sokáig azt hittük, hogy bármi hatalmunk is van a folyamat felett (például: sétálok egy nagyot, attól majd tuti megszülök), majd végül, az utolsó napokban megéltük az elengedést. Hogy már mindegy, úgyis jön majd, ha jönni akar. És mi ketten a férjemmel is megléptünk egymás felé olyan lépéseket, amik nélkül egész biztos nem éreztem volna magam olyan hatalmas biztonságban a szülés során, mint amilyenben éreztem. Tíz-tizenkét nappal hordtam túl Julit.

Azon a napon CTG-re kellett volna mennem (kétnaponta kellett járnom a születésházba), de végül nem tudtam elmenni. Ehelyett este – hosszas hezitálás után – elmentem egy kötőkörbe. A gyerekek a nagyszülőknél vacsoráztak, és a lányok úgy döntöttek, ott is alszanak, Vince haza akart jönni. Itt már borult a nagy terv, ugyanis azt éreztem, ha most fogok szülni, nem bánom, ha Vince itthon marad, mivel egyedül van. Ezt megerősítette, hogy közölte velem, ha most születik „hasababa” (így hívtuk őt végig, a nevét csak az utolsó héten döntöttük el), ő azt szeretné látni, mert már elfelejtette Sári születését.

Hajnali négy után ébredtem egy erős összehúzódásra, de mivel ilyen már több éjszaka is volt, ezt akkor nem vettem komolyan. Fél öt előtt újabb követte, akkor felkeltem, és onnantól úgy hárompercenként jöttek a fájások. Azonnal hívtam Ágit, jeleztem, hogy ismét bizonytalan vagyok, talán beszélhetünk később is, de indulhatnak is akár.

Mivel reggelig már csak pár óra volt, nem szerettem volna, ha Vince felkel, és például reggelit kér, amíg én vajúdok, úgyhogy egy pillanat alatt eldöntöttem: ő is a nagyszülőknél folytatja az éjszakai alvását… Próbáltam megtalálni azt a testhelyzetet, ahogy enyhébbek a fájások, de se állva, se ülve nem volt jó. Öt után indult Vince egy búcsúpuszi és egy „Nem baj, mama…” kíséretében. (Mármint hogy mégsem maradhat, gondolom, arra értette.)

Pár percre rá megérkeztek Ágiék. Szívhanghallgatás, minden okés. Vizsgálatot nem kértem, így nem kaptam. Azt beszéltük, hogy talán megpróbálom a meleg víz fájdalomcsillapító hatását, de leszögeztem, hogy kádba be nem szállok. (Nehogy megint bent ragadjak.) Így a zuhanyzót készítették nekem elő.

Közben a földre térdeltem, és két-három fájás után azt éreztem, itt a vége. A kitolási szak előtt hányinger szokott jönni. Nekem volt is egy enyhe hányingerem pár percig, de mivel képtelenségnek tartottam, hogy már ott tart a tágulás, ezért ezt nem is közöltem senkivel. Még az átmeneti szakban sem értettem, miért kezdtem hirtelen zihálni. Az első tolófájásra nem bújt ki a feje, a másodikra viszont – fél hatkor – egyben megszületett az egész kisbaba. Tényleg kicsi volt, 2800 gramm. A lepény pont ugyanannyi idő alatt született meg, mint a baba.

Az egész számomra teljesen hihetetlen volt. Sosem gondoltam, hogy ennyi idő, fájás, fájdalom alatt meg lehet szülni egy gyereket. Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam.

P. V.

Bori >>>
Vince >>>
Sári >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1663. nap: „Jól nézze meg, most látja utoljára!” (a születésem)
• 1810. nap: Annál nagyobb fájdalom úgy sem jön, mint amit az ember éppen el tud viselni (Maja)
• 500. nap: Kistestvér születik, kórházban
• 515. nap: Tökéletesen összehangolt óramű (Kisfiam születése)
• 618. nap: Mire hallgassak? (Nimród születése)