Kezdőoldal » Császár » 628. nap: Teljesen más dimenzió (Zsigmond)

628. nap: Teljesen más dimenzió (Zsigmond)

Megjelent: 2012. jún. 24.

A harmadik babához időre volt szükségem. Ekkor hallottam több helyről is, hogy létezik egy szülésről, születésről szóló információs előadás-sorozat, amely nagyon szépen mutatja be az életnek ezen csodáját, s ha tehetem, hallgassam meg. Furcsállottam, hogy mindig olyan emberek mondták ezt, akik már korábban szültek. Mi újat tudhattak meg ott? Az információs hétre nem volt időm, nem is nagyon érdekelt akkor, éltük a kétgyermekes családok mozgalmas életét. Közben több császárral szült barátnőm próbálkozott a természetes szüléssel kórházban, de sajnos, senkinek sem sikerült.

Lányaim szépen nőttek, gyönyörű, egészséges, boldog gyermekek lettek. A kezdeti sírós időszaknak nyoma sem maradt. Mindenki azt mondta, hogy örüljek, hogy ilyen szerencsés vagyok, ne rágódjam a múlton, azon változtatni úgysem lehet. Nekem viszont könnyes lett a szemem, ha eszembe jutottak a szülések, ha arra gondoltam, hogy még soha nem láttam újszülöttet, nem tudom, hogyan néz ki egy magzatmázas gyerek, nem tudom, milyen a köldökzsinór.

Vajon kit pillantottak meg a lányok elsőként, és mit gondolhattak, amikor életük első óráit, napjait egy inkubátorban töltötték? Fájó még most is visszagondolnom arra, hogy nagyobbik lányomat egy hét után is csak a ruhájáról ismertem meg, ha átöltöztették napközben, nem tudtam, hogy melyik az én gyermekem.

Szakadt meg a szívem, amikor kisebbik lányomat először meglátogatva a koraszülött intenzív osztályon a takarító néni mutatta meg az inkubátort, ahol ordított a gyermekem. Hozzá sem érhettem. Csak álltam, és potyogtak a könnyeim. Szoptatás, ölelés szóba sem került. Egy nap után benyúlhattam hozzá, s pusztán attól, hogy a hátára tettem a kezemet, megnyugodott, csendben maradt. Mikor elkezdtem beszélni hozzá, kikúszott az inkubátor széléhez. Csodálatos pillanat volt. Azonban a látogatás szigorúan 30 perc volt háromóránként, utána menni kellett, s a sírás folytatódott.

Szerintem, akinek gyermeke van, az megérti, hogy ezek után másra vágytam. De hogy hogyan érhetem el azt a mást, még nem tudtam.

A második császár már fájt. Éreztem, hogy lehetett volna másképpen is. L. doktornő, amikor a hathetes kontrollon az után érdeklődtem, hogy harmadszorra lehet-e természetes szüléssel próbálkoznom, megpaskolt, és azt mondta, hogy fejezzem már be, más örülne, ha ilyen jól nézne ki két szülés után, engem meg csak ez érdekel. Rosszul esett.

Amikor a második császármetszés után hazajöttem, kezembe került egy cikk, amely arról szólt, hogy hogyan szült valaki két császármetszés után otthon, természetesen. Elolvastam egyszer-kétszer-sokszor, s többé nem ment ki a fejemből a gondolat.

Mikor elhatároztuk, hogy készen állunk a családbővítésre, elkezdtem olyan orvost, kórházat keresni, aki/ahol engedélyezik a két császármetszés utáni természetes szülést. Nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy ilyet nem fogok találni, még a szavak/ígéretek szintjén sem, mert a szakmai előírás szerint még vajúdni is tilos két császármetszés után. Az ajánlás a 38. heti programozott műtétet tartalmazza. Nem kellett sokat törnöm a fejemet, hogy mit tegyek.

Ekkor jutott eszembe a már említett információs hét. Utánanéztem, s kértem a férjemet, jöjjön el ő is, hallgassuk meg, ismerjük meg a bábákat, hogy szimpatikusak-e. Az előadások tényleg fantasztikusak voltak. Teljesen más dimenzióban mutatták be a vajúdást, a szülést, az újszülöttet, mint amit eddig tapasztaltam, hallottam. Két gyermek után rengeteg új dolgot hallottam. Szomorú voltam, hogy nem évekkel ezelőtt sodort ide az élet, talán akkor minden másképpen alakult volna.

Számomra világossá vált, hogy én a pocakomban lévő babát ilyen módon szeretném megszülni. Bár az előadásokon elhangzott, hogy mindenki ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát, nekem nem volt választásom a kórházak elutasító hozzáállása miatt. A bábák nagyon szimpatikusak voltak, a férjemnek is elnyerték a bizalmát, ami nagyon nagy szó. Ő azonban ennek ellenére hallani sem akart az otthonszülésről. Én megértettem az álláspontját, hiszen két műtétet izgult végig a műtőajtók előtt, az egyiknél életveszélyben volt a baba, a másiknál elvitték a lányomat, akkor még légzési nehézségekre hivatkozva. Neki sem jutott túl sok pozitív élmény, ha a szülésekre gondolt.

Nem maradt más hátra, mint megkérdezni Geréb Ágit, hogy vállalná-e egyáltalán az én esetemben a szülés kísérését. Az első harmadban voltam, de rettentően izgultam. Úgy éreztem, ezen a beszélgetésen múlik minden. Leültünk hárman: Ági, a férjem és én. Minden kérdésünkre választ kaptunk. Megtudtuk, hogy mekkora esélye van a hegszétválásnak, hogy mikor lehetséges, hogy a hegszétválás veszélyét fokozó tényezők kiszűrhetők a 37. héten, és ha minden rendben van, akkor nyugodtan vállalhatjuk a természetes szülést. A férjem továbbra is ragaszkodott a kórházhoz, én azonban megnyugodtam, s vártam a 37. heti konzultációt. Tudtam, hogy Ágival bárhol is szülök, jó kezekben leszünk.

Pocakosodtunk, pihentünk, hipp-hopp, elmúltak a hetek. Két gyermek, a háztartás, a mindennapi történések mellett nem sok időm maradt a szüléssel foglalkozni. A 40. héthez közeledve azonban egyre többször jutott eszembe, hogy mire készülünk. A már említett kontrollvizsgálatra a férjemmel együtt mentünk, Ági megvizsgált, s azt mondta, hogy minden rendben van, szépen haladok a szülés felé, nyugodtan készülhetünk otthonszülésre.

Itt kell elmondanom, hogy a döntés az enyém volt, de senki ne gondolja, hogy könnyen hoztam meg. Néhány embert kivéve senki nem értett meg, mindenki elmondta, hogy milyen felelőtlen vagyok, hogy veszélynek teszem ki mindkettőnk életét, mit csinálok, ha baj történik, és még sorolhatnám. A férjem támogatott, bár a kórházhoz továbbra is ragaszkodott, illetve császáros, hasonlóan godolkodó barátnőim is nagyon szorítottak nekem.

A szülésről szóló információs héten lehetett választani egy témát, ami érdekelt. Én a császáros csoportba jelentkeztem, ahol hasonló sorsokkal találkozhattam. Itt ismertem meg egy lányt, aki két császár után időközben természetes úton szülte meg harmadik gyermekét. Vele beszélgettem a szüléséről, és ez nagyon nagy erőt adott.

Időről időre bennem is megjelentek a negatív hangok, amiket az utolsó hetekben már nagyon nehéz volt lecsendesítenem. Persze, hogy féltem én is, tartottam a hegszétválástól, hiszen mióta hüvelyi szülésre készülök, csak ezt hallom mindenfelől. Anya vagyok, van két gyönyörű gyermekem, tudom, hogy milyen felelősség van a vállamon.

Az utolsó napok nehezen teltek, állandóan kétségek között vergődtem. Ha Ágival beszéltem, megnyugodtam, de a sok aggódás, vészmadárkodás már nagyon idegesített. Félreértés ne essék, nem írtam ki a homlokomra, hogy mire készülök, de ha valaki rákérdezett, hogy melyik kórházban fogok szülni, akkor őszintén elmondtam mindent.

A 38. héten megjelentek az első méhösszehúzódások, másfél napon keresztül jelentkeztek, eleinte ötpercenként, majd össze-vissza. Éreztem, hogy ekkor ereszkedett le a fiam, mert utána már elég kellemetlen érzés volt a két lábam között. Aztán napokon keresztül semmi. Figyelmeztetésnek jó volt a fiam részéről, mert még nem készültünk fel a születésére.

Pár nap alatt elrendeztünk mindent, elővettük, kiválogattuk, kimostuk és kivasaltuk a babaruhákat, a lányok a saját készletükből is a megfelelő darabokról időlegesen lemondtak, helyet szorítottunk nekik a szekrényben, előkészítettük az otthoni szüléshez szükséges kellékeket, vettünk pelenkát (popsitörlőt elfelejtettük), kiváltottuk a köldökápoláshoz szükséges dolgokat. Még egyszer meghallgattam az információs héten a szülésről, vajúdásról szóló előadást, lelkileg töltekeztem.

A jósló fájások továbbra is jelentkeztek, hol este, hol hajnalban, de mindig belealudtam. Rengeteg egyéb dolgom volt, így ajándék volt minden nap. Az utolsó napokban alig tudtam menni, úgy néztem ki, mint aki tojásokon lépked. Már a 40. héten jártunk, és még mindig nem történt semmi. Ági előre jelezte, hogy pár napra külföldre utazik, de megoldott a helyettesítése, ne aggódjak.

Ezen időszak alatt egy szép szombati napon kirándulni mentünk az ovival. Nagyon jól éreztem magam, de a dombról lefele jövet már éreztem, hogy készülődik valami. Otthon megebédeltünk, mesét mondtam a lányoknak, s amikor felálltam, éreztem, hogy folyik belőlem a magzatvíz. Pontosabban megint csak szivárgott. Rögtön hárompercenként jelentkeztek a kontrakciók, és minden összehúzódásnál jött egy kis magzatvíz. Nagyon megörültem. Felhívtam Ágit, aki éppen akkor jött a repülőtérről hazafele, csomagot váltott, felvette a CTG-t, és azonnal hozzánk jött.

Felhívtam apukámat is, hogy jöjjön a lányokért, mert nem akartam, hogy otthon legyenek, ha maradunk azért, ha mennünk kell a kórházba, azért. Összecsomagoltam a dolgaikat. Ők izgatottan sürögtek-forogtak körülöttem, el nem mozdultak volna mellőlem. Őszintén megvallva, nagyon terhes volt a jelenlétük. Amikor elmentek, a kapuban pont találkoztak Ágival, váltották egymást. Párom anyukája, aki szintén nem értett meg, és nagyon féltett, később elmondta, hogy ő Ágival való találkozás után nyugodott meg, hogy minden rendben lesz, jó kezekben vagyunk.

Ági felhelyezte a CTG-t, ami szerencsére azt mutatta, hogy mind a baba, mind a lepény jól van, maradhatok itthon, amíg vajúdok, elég a végén kórházba menni. És miért kell otthon maradnom? Azért, mert ha bemennék egy kórházba, a két császáros múltamat látva azonnal felvágnának. Meg is vizsgált Ági, még nagyon az elején voltam. Ő félrevonult, hogy ne zavarjon, én tettem-vettem a lakásban, a férjem elszaladt a gyógyszertárba, hogy beszerezzen még ezt-azt, és levezesse az idegességét.

Időnként szívhangot néztünk, és feltettük a CTG-t. Amikor úgy éreztem, hogy változik a méhösszehúzódások helye, intenzítása, azaz már nem tudtam a kontrakciók alatt mosolyogni, Ági ismét megvizsgált (hogy jól el tudjuk találni a kórházba menés időpontját): 3 cm-re voltam nyitva, jól haladtunk.

A férjem közben hazajött, próbált nyugodtan látszani (nem sikerült), forró fürdőt csinált nekem. Ez nagyon jólesett. Ági megkérdezte, hogy keverhet-e a vízbe illóolajat. Mielőtt beleöntötte volna, meg is szagoltatta, hogy kérem-e. (Azért ezek az apró figyelmességek nagyon jólestek az adott pillanatban. Nem a fejem felett döntöttek.) Amíg én a kádban lélegeztem ki az egyre erősődő fájásokat, ők ketten megvacsoráztak. Én enni már nem tudtam, viszont nagyon szomjas voltam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egyszerre úgy éreztem, hogy kakilnom kell. Átültem a vécére. Ági itt is megvizsgált, és azt mondta, nem várhatunk tovább, irány a kórház. Összecsomagoltak a férjemmel, még arra is figyeltek, hogy nekem szendvicsem legyen a szülés utánra. Nagyon nehezemre esett felöltözni és elindulni. A kontrakciók erősek voltak és elég sűrűn jelentkeztek. Ekkor már nem tudtam csendben maradni sem. A legjobban négykézláb tudtam kilélegezni őket. Szívesen maradtam volna ott, ahol voltam. Kezdtem elveszíteni a kontrollt. Tettem, amit mondtak.

Az autóút egy örökkévalóságnak tűnt. Bementünk. Kedvesen fogadtak. Ismét a kórházban voltunk, ismertük a járást. Az ügyeletes orvos megkérdezte, hogy miért ide jöttünk. Mi őszintén elmondtuk, hogy azért, mert két császár után a kezelőorvosom kórházában nem lehet rendesen szülni. Ja, hát azt itt sem lehet, irány a műtő. Nehezen tudtam állni már, a fájások jöttek megállíthatatlanul, ekkor 8 cm-re voltam nyitva. Mondtuk, hogy saját felelősségre szeretnénk, ha csak akkor vágnának fel, ha szükséges. Közben Ági is megérkezett (az autót állította le, mi előbb fölértünk). Be akart velünk jönni a szülőszobára, de az ügyeletes orvos kihajította, annak ellenére, hogy pont oda járt gyakorlatra. Kinn várta meg a folyosón, ameddig megszületett a kisbabánk.

Miközben ezen vitatkoztak, én bementem egy szülőszobába, hogy feltegyék a CTG-t. Mielőtt felmásztam volna a szülőágyra, elöntött a magzatvíz, jöttek a tolófájások. Itt a szülésznő nem túl kedvesen rámripakodott, hogy iparkodjak már, amikor azt kértem, hogy várja meg, amíg elmúlik a fájás, csak utána kelljen vetkőznöm.

Én először nem tudtam, hogy ezek már a tolófájások, és hinni sem akartam, mert valahogy azt gondoltam, hogy sokkal nehezebb és hosszabb az idáig vezető út. Többször rákérdeztem a kitolás alatt, hogy ez már tényleg az, aminek a végén meglátom a fiamat. Nem akartam elhinni. Nagyon nagy erőt adott, és nagyon boldog voltam, hogy idáig jutottunk.

Közben a férjem elérte, hogy engedjenek vajúdni. Nagyon fájt, hogy hanyatt kellett feküdnöm. Éreztem, hogy nem túl hatékony így a kitolás, és fájások között sem tudtam pihenni. A szülésznő hosszas könyörgésem után megengedte, hogy néhány kontrakció erejéig négykézlábra álljak. Ez nagyon jólesett, sokkal többet haladt ilyenkor a fiam előre. Éreztem, hogy jó helyre nyomok. Aztán szigorúan visszafektettek a CTG miatt. Rám szóltak, hogy ne kiabáljak, húzzam fel a lábam stb. De már ezek sem érdekeltek. Csináltam, amit mondtak, csak ne vágjanak fel.

Közben a szülésznő a kezével tágította a gátat, ami szintén nagyon rossz volt, és az információs héten én úgy hallottam, hogy nem is kell, de ezért sem szóltam. Azt mondták, megpróbálják gátvédelemmel, de valószínúleg nem fog sikerülni, mert a két császár miatt nem tudnak annyit várni. Mindegy volt ez is. A kitolási szak egy órán át tartott. Végig arra koncentráltam, hogy haladjunk. Csináltam, amit mondtak. Közben borzalmas volt, hogy a fenekemnél áll a két orvos, és azt nézi, hogy nem kell-e már a műtőbe tolni, haladok-e rendesen. Hála a fiamnak, haladtam. És egyszer csak azt mondták, most már nem várnak többet, felvágták a gátat, és a következő tolásnál megjelent a fiam.

Ott volt magzatmázasan, egészségesen, magamhoz ölelhettem. Megcsináltuk!

Korábban, amikor erre a pillanatra gondoltam, úgy ezerszer, azt hittem, sírni fogok majd. De nem, nem sírtam, könnyek nélkül zokogtam a boldogságtól, az örömtől, a megkönnyebbüléstől és attól a hihetetlen tehertől és feszültségtől, ami elszállt már a kiabálásokkal a vajúdás alatt. Öleltem. Néztem. Nem hittem.

A lepényt, sajnos, nem várták meg, hogy magától megszülessen, egy fájásnál kitépték belőlem. A gátvarrások nem érdekeltek akkor (utána annál inkább). A császár utáni hüvelyi szülések gyakorlata a méh körbetapintása belülről, hogy nem repedt-e meg a heg. Nekem ezt négyszeri benyúlással végezték el. A szülés után másfél órán keresztül tartott, amíg rendbe tettek. Ezt nem is részletezném. Nagyon kellemetlen volt, de akkor tényleg csak a fiammal foglalkoztam.

Még aznap haza akartunk jönni. Nem volt könnyű. Az, hogy Ágival vajúdtunk otthon, és az ő tanácsait követve mentünk be, megbélyegzett minket.

Nekem a vajúdás alatt soha, egy pillanatig sem jutott eszembe a hegem. Nem éreztem semmit ezzel kapcsolatban. Ági mellett teljes biztonságban éreztem magam. Nagyon jólesett, hogy századszorra is megnyugtatott. Hihetetlen nyugalmat sugárzott. Amikor ő azt mondta, hogy minden rendben, én teljesen megnyugodtam, elengedtem és átadtam magam az eseményeknek.

Gondolom, ezek után nem kérdezi senki, hogy megérte-e. Az út nem volt könnyű, de valamiért ezt kellett végigjárnunk. Azzal, hogy megírtam a történetünket, meg szerettem volna mutatni, hogy így is lehet szülni. Hogy a két császármetszés önmagában még nem jelent semmit. Hogy nálam jobban kell felkészülni már az első szülésre is, jobban kell érvényesíteni az érdekeinket. Nem kórházellenes vagyok, nem az orvosokat hibáztatom. Ők tudásuk legjavát adták, nem tudták vagy nem merték tudni, hogy így is lehet.

Természetesen, ha nekem bárki azt mondja, hogy most nincsen más út, irány a műtő, elfogadtam volna. Nem elvakultan akartam a természetes szülést. De legalább a lehetőséget szerettem volna megkapni rá. Az esélyt, hogy megpróbáljam. Ezt az esélyt ma Magyarországon nekem, mint császáros nőnek, sajnos, csak Ági adta meg. Nem volt választásom. Így utólag úgy érzem, hogy az otthoni vajúdás összehasonlíthatatlan volt a kórházival. Teljesen más dimenzió. Örülök, hogy megtapasztalhattam ezt a semmivel össze nem hasonlítható érzést.

Sz. E.

Zsófi > > >
Fruzsi > > >