igaz történetek szülésről, születésről

624. nap: Kiszületés

624. nap: Kiszületés

Korábban elvállalt táncos munkám, bár fárasztó volt, csupa eredménnyel és jóleső kihívással érkezett. Én kivirultam benne, s éreztem, működőképes vagyok. Magam teremtette szabadságom teljesen feltöltött, s akkor még mindig volt idő a szülésig. Szerintem körülbelül két hét. Ágneshez is ekkor jutottunk el, épp időben.

Nem tudtam, hogyan készüljek. Csalódásaim voltak, kétségeim Ágival való találkozásunk óta egészséges mértékben megnőttek. Hogyan is lesz? Ki is érkezik? És hogyan lesz aztán???

Tavasz és nyár, kellemes idők, szelek és napsütés. Kezdtem élvezni a meleget és a velem töltött időket, amikre az apuka nyitott volt, a gyerekek pedig éhesek. Mikor túlléptük először az általam gondolt, aztán a kiírt időpontot, megvolt az esélye, elvesztem a fonalat, és a kellemesség megőrzése miatt nem leszek képes változtatni, azaz megszülni. Ezek belső érzetek voltak. Első szülésem sokszor eszembe jutott. A sors most is kilenc nappal többet adott a kiírt időponthoz képest, de ebben is volt belenyugvás és sok-sok közös eredmény. Amúgy minden könnyedén ment, amíg egy szombat, a Pünkösdé, elromlott, mert a túlzott várakozás terhessé lett. „Felfüggesztettünk.”

Szerencsére, ezt megoszthattam a párommal, s éreztem, ő is fellélegez, mert hasonlóan érez. Este beszélgettünk, e nap végén. Felemlegettük a lányunk születésekor megélt állapotot, aminek akkori megtartása is felmerült, mint megélt tapasztalat, amit még egyszer nem szeretnénk. Keresve a változást, vasárnap kimentünk a Birtokra. Én főztem, füvet nyírtam, a gyerekek élvezték a szabadságot, a férjem fent dolgozott a telek tetején. Estére jól elfáradtunk, de nagyon jólesett, és együtt örültünk mindannyian. Hétfőre anyósomékat vártuk, akik ebéddel és nagyapó segítségével jelentkeztek be, tereprendezni. Tehát főzni sem kell!

Aznapra, hétfőre esett továbbá a következő szívhanghallgatás Áginál, amit, mint végre valami tevőlegeset, nagyon szerettem. Vártam az eseményt, a gyerekeket is elvittük egyszer, és mintha színházba készülnék, szépen felöltöztem az annyi itthon töltött nap után. A férjem figyelmessége, rám szánt ideje megadatott.

Hajnalban aztán arra ébredtem, valami alhasi fájásom van, s mivel vissza-visszatértek ezek az érzetek, akár jósló fájásoknak is gondolhattam őket. A fürdőben még alaposan kitakarítottam, s szerettem volna, ha beöntéssel tisztulhatok. De nem volt meg a cső, csak a tartályból több, csapokkal. A férjem sem segíthetett, ünnepnap is volt, visszatértem hát az ágyba. Valami elkezdődött?

Reggel nyolckor kellett telefonálnom, de már nem volt kedvem elindulni szívhangot hallgatni. Áginak azt mondtam, még van ideje, mert teregetni indulok és reggelizni. Majd hívjuk… Akkor jó, mert épp szülésnél van, kórházban.

Velem volt a második várandósságom élménye, amikor a felkészülésre érzésben rengeteg időm és sok megkapott/megkért segítségem adódott. Eredménye pedig fenséges lett. Hol vagyok én most attól?! Egyáltalán, mivel készültem? De hát az elmúlt év… ‒ tudom! Bevallom, kicsit féltem, mintha én akartam volna a kiszületést, s kezdeményezném, de ugyanakkor hinni szerettem volna az ellenkezőjét: meg vagyok vezetve. Lányommal megélt folyamatom megismétlődhet? Hisz még csak most indul a nap, de hogy lesz ebből szülés? És máris fáj, Nimróddal ugye nem fájt már egyszer. Hogy bírom majd, és főleg meddig?

A nagyszülők nyolckor érkeztek, mit sem sejtve, velük már nem volt kedvem találkozni. Nagyon szerettem volna még mindig beöntést csinálni, valamilyen tevőlegessel felkészülni, de nem volt meg ugye a készülék gumicsöve. Nem emlékeztem, milyen homeopátiás szert ajánlott annak idején a doktornő, egy könyvben aztán találtam valamit, de érzésem szerint nem ugyanazt. Azért hittel bevettem.

Kilenc körül szóltam Zs-nek, bemennék a fürdőbe, ha valakinek kell valami odabentről, most intézze. Közben néha ürítettem. Emlékszem, a kád gondolata a tevékenységek mentén jutott eszembe, s félve léptem meg, mint egyetlen eszembe jutót. Mi lesz, ha az újdonsága már elmúlik, s még mindig sehol sem tartok? Jólesett a meleg víz, Ági újra hívott: induljon-e, mert ha kell, jön, amint ott megszületett a baba. Engem kérdeztek: „Még nem kell…”

Aztán a hullámok észrevétlen erősödtek, a meleg víz elfogyott, eszembe jutott sógorom anyák napi kérdése: „Nem félsz?” Ha megjönne az Ági, mit tudna segíteni? Leállna-e megint minden? Egyáltalán, hol tarthatok? Fáj, az biztos, de a lányomnál is fájt. Ági újra telefonált, ekkorra a férjem bejött, és ott volt velem. Ági jöjjön azonnal, én azt értettem, lemondja, nem kell. Vagy mégis jön? Akkor már kiabáltam, ha fájt, sírtam a szünetekben. Éreztem a tolási kényszert, toltam is, de közben olyan érzés szállt meg, a baba elaludt. Ő mégsem akarja? Akkor most hogy kövessem? Milyen bonyolult folyamat részese vagyok? Kinek a szándékát élem meg? És közben rendszeresen jöttek a fájások. Senki ne menjen vizet melegíteni, maradjon. Kint tűzött a nap, nagyapó füvet nyírt, vagy valami máson dolgozott, nagyika a gyerekekkel kint/bent, ki tudja, mit csinált? Lányom egyszer be is jött, és megkérdezte: „Most próbáljátok kiszülni a kisbabát?” „Igen.” ‒ feleletem, és kiment.

Ki akartam jönni a kádból, férjem terített nekem a kád előtt. Még két tolás volt vagy több? A lábaknak volt nehéz, mert tartaniuk kellett, ellen, állásból. Emlékszem, még féltérdre ereszkedtem, és egy tolással a feje búbjáig jutottunk. Ott megállt megint minden, még tovább kell csinálni. Nehéz volt, egy villanás, talán a gyűrű nem engedi, mint az első szülésnél, repedjen, ha kell. Abban a pillanatban egy következő nyomással kibuggyant a baba, aki számomra meglepően hosszú volt.

Akkor csak nem tudtam elhinni: vége! Apa felkiáltott, hogy fiú, s szaladt volna a gyerekekért: bejöhetnek? Persze, de el kell dőljek, valamit alám tett. A baba sírt, mert világos volt, és mert fázott. Ezzel sem készültünk, még csak kétszer szültünk… Még alig múlt el pár óra a napból!

Nem tudtam, hogyan fogunk onnan elkerülni, mozdulni sem tudtam, tartani is nehéz volt a babát, felmelegíteni lehetetlen. A férjem berohant a gyerekekkel, anyósom bekukkantott, és futott is ki. Nagy dolog ez nekik is. Előkészítették az ágyat, és valahogy átmentem a babával. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, de láthatóan meg voltak illetődve. A fiam jobban, kisebb, és fiú ő is.

Mikor Ágiék megjöttek, még nem sikerült megnyugodni, csak bugyután mosolyogtam, olyan hihetetlen volt, hogy megszületett, és még dél sincs. Egy merő görcsben tartottam magam, lábat és csípőt, amin a hátam megtámasztásával és a lábak alápárnázásával segítettünk. Nagyon sajnálta, hogy elkésett, kicsit neheztelt is, rajtam múlt. Akkor nem tudtam értelmezni szavait.

Babám fázását próbáltam megoldani. Nem akartam felöltöztetni, mert a bőrömön akartam érezni, ezt aztán az éjjel feladtam. Báránybőr és paplanok, a cici nem érdekelte. Magam sem hittem, fiú. Annyi mindent vállalt fogantatásától, csak csodálom erejét… Ott jöttem rá, bár fiúnak éreztem, lánynak gondoltam.

Mivel a köldökzsinór még pulzált, Ági megvizsgált a várakozás alatt. A repedést igazolta, nem a korábban metszett helyen. Négy szúrás lenne. Érzéstelenítve három, amit akkor most kellene beadni, hogy legyen ideje hatni. Ez döntött. Akkor el nem tudtam volna képzelni, hogy valaki „bántson”. Négy szúrás.

Időközben elvékonyodott köldökzsinórt a lányom vágta el, a fiam is ott volt. Mivel a méhlepény még váratott magára, addig is ebédeljenek, dél lett. Karalábéleves és barátfüle. Az üvegverandán terítettek. Érdekesség, hogy nagyanyó, aki nem az én édesanyám, az utolsó pillanatban még otthon inkább borsólevest főzött, amit szülés után szoktam kérni. Pedig ő sem tudhatta előre, vagy mégis?

A méhlepény is lassan levált. Mivel már bő órája vártuk, Ági azt javasolta, nyomjak. Nem volt könnyű, de megszületett a lepény is. Megéltem a „nem kívánt” minőség teljességét, mint addig soha. Utána Ági megnyomkodta a hasamat, ne maradjon esetleges alvadt vér sem, ez rossz volt kifejezetten. De még előbb megmutatta a szép, ép lepényt a gyerekeknek, s átadta a férjemnek, aki nem mosta le azonnal, csak félre tette. Az elixír a férfi dolga, ő várt vele. Ezzel is.

Ezután jött a varrás, amihez a gyerekeket nem bántam, de apát kiküldtem. Kicsit bizonytalan voltam, nézzék-e a gyerekeim ‒ mivel nem tudom, milyen látvány, nem tiltottam, remélem jól. Ági olyan figyelemmel működött együtt, aminél jobbat elképzelni sem lehet. Ő is nő!

Babám közben még az elején, Ágiék érkezésekor kettő nagyot kakilt, s a nap végéig még kétszer könnyített magán. Szopizni este hétkor kezdett, ami „mellbelülről” azóta is szúróan fáj. Azt mondják, az első hónapban normális. A méhösszehúzódás szerintem még tart.

Korábban ez sohasem érdekelt, de most tudni/jegyezni akartam minden létező adatot. Hol hány centi, kilogramm? Este, amikor már a gyerekeke mind aludtak, apának centit kellett keresnie, és megmérni. Hossz 54 cm, talphossz és csukló 9 cm, fejkörfogat 38 cm. Mikor másnap váratlanul és szemérmetlenül beállított a védőnő, csak távolról nézhette, és „büntiből” egy mérleget hozattam vele, amin másnaposan 3007 gramm volt, netto. Nagy volt a nyugalom különben.

A külvilágot a férfi vitte, én megfürödtem. A baba nyolcadik napján a vödörben és 13 naposan a nagy kádban merítkezett. Kéthetes elmúlt, amikor az üvegveranda napsütötte melegségében vödröztünk megint. Szerintem tetszik neki, de sokkal óvatosabb vagyok, mint korábban. Ő érzékenyebb, érettebb vagy én nézek mást? Babaúszás? Távolság.

Korábban hat hetet adtam magamnak az ágyban, de egyáltalán nem tartom, kipihennem nem is sikerült magamat. Ki érti? Tulajdonképpen nincs sok dolgom, úgy értem, direkt, nem gondolok bele, kezdem szervezni vagy felhívni… s mégis múlnak az órák. Maguktól.

Álmos ébred, eszik, alszik, pumpuzik vagy nézdegél. Vagy csak szeretné, ha vele lennék. És akkor én vele vagyok. Anélkül, valamin járna közben a fejem. Nagyon jó érzés, és azt az illúziót kelti, mindenre van idő, és a gondok elköltöztek egy másik bolygóra. Ilyen egyszerű volna?

Az első este a férjem telefonált a „legfontosabbaknak”. Én nem tudtam volna elképzelni, hogy bárkivel beszéljek még jó pár napig. Öröm volt viszont látni e szerepben őt, s megtapasztalni, hogy olyanokat hívott, akiket én is gondoltam, szerettem volna! Telefonokat már felvennék, ha lennének…, de még ezt be kell fejeznem. Amíg tart a varázslat.

Ő az, akinek nem volt beceneve pocakban, de szinte amint megszületett, pupurkának hívtuk. Azért kis „p”, mert még kicsike. Ékkő szemeivel rengeteget kokettál az angyalokkal, akik szemlátomást gyakran látogatják. Már növeszti a szempilláját, ami szinte nem volt eleinte. Bár én beszélek hozzá, fel sem merül, rám kellene nézni, én így, általa vagyok „angyallátó”. Eszembe jut az is, vajon mit gondolhat? Most először igazán ‒ gyermekes éveim alatt.

Valamiért már az első héten keresztelőjét tervezgettem, s hozzá illő szülőket kerestem. Magamtól ezt persze óvatosan vetem fel, mert a katolikus egyházzal tényleg hadilábon állok, s ezért nem megalapozott ez a „templomi” vágyam. Nem teszek érte, nem olvasok, de imádkozom és kérdezek. Fohászkodni szoktam, s él velem egy odafordulás, szándék… De akkor miért szeretném? S most, hogy neve napját múltuk különösebb ünnep nélkül, miért érzem, lemaradtunk valamiről?

Valami tényleg megváltozott a fiunk által. Apját látni, ahogy felveszi, szeretettel nézi, szemeivel dicséri, megigéző és békét hozó. Álmos (Táltos) Csim-Pam vitéz meséit hallgatja, mert délutánonként az Arvisurából mesélek a gyerekeknek. A lányom is benne van!

A neve: még két napba telt. Az utónévkönyv, a szentek élete, s végül az Arvisura módszeres tanulmányozásával 12+1 nevet találtunk illőnek. Babával a kezemben ízlelgettük két délelőttön át: Ki is lehetsz? A fél család ingázott, rovásírással próbálkoztunk. Végül Álmos lett, a vezér után.

Én meg első babás anyuka. Tetszik a fiam, s nem győzöm felfedezni részleteit, amikre emlékszem is! Meg vagyok elégedve, és hálát rebegek boldogan: Itt van és egészséges! Mindez oly hihetetlen! Megélni is.

A gyerekek imádják! Ilyen sugárzóan boldognak még nem láttam a lányom. Az énekesmadár fiam ‒ nagyon szelíden közeledik, finoman kér, s ő, aki nincs is megkeresztelve, de a templomban vasárnaponként sokkal nagyobb érdeklődést mutat, mint nővére, minden búcsúpuszinál egy keresztet rajzol a hüvelykujjával a baba homlokára. A lányom is rákapott. Ő egyébként kis cicusnak szólítja, én sünmalacnak hívom. Örül nekem, azt hiszem.

Visszatérve Ágira, akit barátomnak neveztem e sorok elején, egy nagyon fontosat írt, amikor értesítettük fiunk nevéről. Napokig, míg nem kezdtem az írást, velem volt a gondolat, idézem: „Azt gondolom, fontos lehetett Nektek ‒ emlékezve utolsó beszélgetésünkre ‒, hogy ketten legyetek Álmos kiszületésénél. Hogy a férjed legyen az egyetlen biztos pont, akire számíthatsz, aki nem késik el, amikor szükség van rá. Talán ezért kellett nekem elkésnem. Szeretettel drukkolok Nektek. Ági”

Lám, megint váratlan helyről kaptam a legtöbbet, általa. Innen is köszönöm.

B. K.

Piroska > > >
Bábamese Piroska születése > > >
Dönci > > >
Vetélés > > >
Negyedik gyermekem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol