igaz történetek szülésről, születésről

625. nap: Áldott állapot

625. nap: Áldott állapot

Nekem a szülés egy nagyon bensőséges és személyes dolog. Korábban, az első szülésem utánig ezt egy partneri összefonódásban, teljes megértésben és feloldásban képzeltem el az apukával.

A szüléssel kapcsolatban már kétszer (ezzel együtt háromszor) volt módom félretenni a hőn vágyott közösség eszményét, és felfedezni a női, önálló minőségemet ebben az új helyzetben is, mert aztán otthon szülhettem – magamra szabott, kialakított, felkészült testi-lelki valómban. Épp úgy, ahogy és akkor voltam. Mindnél más- és másként „kereken”, tökéletesen. Háborítatlanul. Magamba vetett hitemet a Természet igazolta, s engem Ő benne erősített.

Ebben társam volt az akkori rendszer, ami megtűrt ‒ rátaláltam az Alternatal Alapítvány alkalmaira, ahol minden szükséges infót megkaptam az otthonszülésről ahhoz, el tudjam dönteni, nekem való-e? ‒ És dönteni hagyott. A társadalom pedig viselkedett, ahogyan szokott minden kisebbséggel: megkülönböztető figyelemmel kitüntetetten. Ezt még elviseltem, s gondoltam, most sem lesz másképp. De a hazai folyamatok nem álltak mellém, egyszer csak támasz nélkül partra vetett, nagy bizonytalanságokkal terhesen. Nem lehet otthon és nem lehet azzal, akiben bízom, aki sok területén nem csak az én életemnek már annyiszor bizonyított. Azért nem, mert valaki másként akarja. És ő (nem ő) van hatalmon. Kinek az érdeke? Mi is a lényege? És nekem hiába az lenne jó. Terhelt a környezet, hát „terhes” lettem.

Pedig most én kellene a központban legyek, döntési helyzetben – mint várandós kismama – és pont most nem szerezhetek érvényt az érzéseimnek, mert ami nekem fontos, az másnak nem… Na, innentől vagyok igazán terhes, ahogy az orvosok többsége nevezi a várandósságot. (Vagy lehet, hogy mindig erre gondoltak: gond és teher, mert „más”-állapot ez ilyenkor, a mindennapitól eltérő?)

Megtapasztalni most várandósan a kiszolgáltatottságot, hogy szembeállítanak valamivel, elválasztanak és megkülönböztetnek, nagyon elbizonytalanító érzés volt. Mintha én lennék más és nemkívánatos. Pedig pocakosan pont, hogy nagyon is kívánatosnak, szerethetőnek és elfogadottnak szeretném magam érezni, s tenni, amit szeretek, ami jólesik, és amit érzek… Ismerős?

Komolyan bele kellett gondolnom az ok-okozati összefüggésekbe, társadalmi elrendeződésekbe és a saját viszonyulásomba mindehhez. S mivel az országos eredménnyel nem voltam elégedett egyáltalán, azt fontolgatni, akkor hol és hogyan tovább? Nagyon rossz volt feladni, sok területén újra értelmezni az életem helyszínét országos szinten. Sokan gondolhatják, egy ilyen érzékeny, áldott állapotban mennyire termékeny és jó lehet ilyen dolgokba belegondolni, de nekem egyáltalán nem esett jól, és az otthonszülés látszólagos támogatása és valós ellehetetlenítése, az eddig benne=érte dolgozók ellehetetlenítése pedig nagyon elkeserített. Ugyanaz a tehetetlenség, amivel a magánéletben küszködöm…

Nekem már nem él az édesanyám. Nincs korban illő, idősebb nő, akire támaszkodhatnék. Ági ilyen lett a szüléseim kapcsán, pedig amikor otthon szültem, sohasem ért oda, mert későn szóltam neki. S még így is. A várandósság alatt adott lelki, testi biztonságot, s most idegen emberek veszik el tőlem, amit ketten felépítettünk. Miért? Kiért?

És közben zajlott az élet sok könnyel és kétséggel, a párkapcsolati alapértékekkel és magam (részben női) szükségleteivel, hiányaival, gyerekekkel. Csak a babámra nem nagyon jutott külön az óhajtott figyelem.

Teljes kimerültségben, bízva az örök életben és a babám természetes védettségében telt el a kilenc hónap. Barátaim és új szempontok is belekerültek az életembe, de békét és odafordulást vágytam volna helyettük. Egy kis biztonságot, ami megengedi a világtól való elfordulást, és kitüntetett figyelemmel követni a természet eme csodáját, aminek megint részévé „lehettem”. (S ki tudja leszek-e még?) Nagyon lassan körvonalazódott a kép, telt az idő.

Pont most nem akarok csak azért külföldre, más országba költözni, hogy úgy szülhessek, ahogy akarok. De hogy ebbe bárki más beavatkozzon, még csak gondolati szinten sem akartam. Van (volt) már három gyönyörű gyermekem, akiket nem akartam megfosztani a közös élmény lehetőségétől. Nekem az elképzelhetetlen, hogy nagy pocakkal eltűnök itthonról, és három nap múlva hazajövök egy babával a karomon. Hogyan pótoljam azt a kiesett három napot a családom hátrahagyott felének? A megszületés csodáját, a részvételt az első pillanattól, az illatokat, az odabújást, közös alvást…? Sokaknak lehet ez furcsa, de én ezt már megéltem!

Másom sem volt tehát ebből a megismert és nagyra tartott minőségből, mint az emlék s a vágya. Tenni érte nem tehettem, maradt az ősbizalom, a mindent elrendező elvbe vetett hit, amivel a helyzetet átitattam, s aggódó környezetem magára hagytam kétségeivel.

Elvileg huszadikára voltam kiírva, ami dátumot én diktáltam, nem lévén iktatott adat számoláshoz. Mégis, amikor közelgett, páni félelemmel igyekeztem elrendezni az utolsókat is, és készen állni, már amennyire lehetett. Voltak, akik izgultak, mások féltettek. Hogyan lesz majd? – magam sem tudhattam. S a nyomás csak nőtt, amikor eljött, majd elmúlt huszadika. Magam is nehezen oldódtam ebből a magam adta fogságból, de hát annyira elgyötört voltam ekkor már, ez is nehezen ment. De meglett.

Itthon elrendeződtek a legfontosabbak, kitakarítódott, megpucolódott, elpakolódott, és kialakult egy nekem jóleső rend. És ez már végre biztonságot adott. Benne létezni örömöt és bizakodást. Pont e kettő kellett e forró, napragyogó nyárba, engedjen a gőz, és hagyjam a dolgokat magukra.

Ebben a pár napban érkezett egy vasárnap reggel, az éjjel beköszöntő hűvös levegővel a lányom.

Hajnali négykor kellett volna a nagyobbik fiamat útnak indítani, ami miatt is felkeltünk. Aztán mégse mehetett, s mindenki hamar visszarendeződött az alváshoz. Talán engem kivéve.

A már megszokott, gyakori pisilések és még valami nem hagyott pihenni, s azon kaptam magam, olyan alhasi érzéseim vannak. Amíg azon gondolkodtam, honnan fogom tudni, hogy tényleg elindult a szülés (mint aki még nem szült soha), reggel lett, és én megkértem a férjem, takarítsa ki a fürdőszobát nekem. „Most azonnal?” – kérdezte a paplan alól, amit a határozott igenemre gyorsan elhagyott. Ekkor volt negyed hét. Mire elkészült, kedvem lett beülni a kádba. Ekkor már hullámaim voltak, s bár fent éreztem a babát, a tágulásra gondoltam.

Előzőleg leírtam egy pár sort arról, mit szeretnék a szüléssel. Ez huszadikán volt, amikor is mégsem szültem. Utólag is hálás vagyok azokért a spontán átgondolásokért, sokat segített a valós alkalomnál. Eszembe jutott akkor is, szeretném a testet megfigyelni, s a fájdalom helyett az alakulást, a változást. Így telt el pár hullám, s mikor elég lett, kijöttem a vízből. Gondoltam, visszafekszem a fiam mellé, aki este bekéredzkedett, de a szobába lépve megcsapott a fokhagyma szaga, s annyi „mentes” hónap után öklendezve találtam magam kétrét görnyedve a fürdőben. Mi végre a hányás pont most? Elutasítás? – múló gondolat, s a nappali kitágult tereinek élvezete a padlóra fekve egy törülközőn…lett otthonos. Olyan jólesően szeles és hűlt idő volt.

Felébredt a nagylányom, és elkezdett reggelit készíteni az apjával. Néha jöttek, mentek a hullámok, s ezt a legmélyebb természetességgel élték meg mind a ketten. A férjem többedik kérdésére, telefonáljon-e már és mikor? – kértem, hogy mérjünk időt: ekkor négypercenként egyperces fájásaim voltak. Ezzel telefonálhatott.

Visszaindultam a fürdőbe, ahol ott volt még a kád víz. Vécé után belelépve kellemes melege fogadott, s egy erősebb fájás. Féltérdre helyezkedtem, mert kíváncsi lettem, mi van ott alul? Most először merült fel a vágy és vált tetté, megérinteni a valóságot. Negyvenévesen ez eléggé soká váratott magára! Nagyon jó élmény volt bent megtapintani, mennyi a tér, és milyen kipárnázott és kellemes az út, s hogy hol is van (volt akkor) a baba buksija – még följebb. Érintésekor egy örömhullám futott át a testemen, s azóta is, ha csak rágondolok. Hát tényleg itt van! És már nincs messze. Mondtam is neki, hogy jöjjön…!

Kihúztam a fürdőkád dugóját, ami közben ért a következő hullám, s a farokcsonton a baba befordulása, ami lökettel a feje kibukkant, arc nélküli homlokig. És aztán teljes csend. Sem mozdulat, sem zaj nem zavarta ezt az idillt – lenni. Igen. Ilyen „váratlanul”.

Annyira semmi fizikailag rosszat, nehezet vagy kellemetlent nem éreztem, hogy felmerült, ha segítségem lenne, vajon ők mit tennének? S egyáltalán, rendben van ez így? – jött gondolati szinten. Tele volt a csatornám a babámmal, ami maximálisan adta neki a helyet és a lehetőséget. Nagyon hálás vagyok, amiért viszonylag hosszan voltunk ebben a helyzetben. Megélni és megfigyelni, élvezni: ketten vagyunk – volt időnk. Mindaz, amitől annyira szenvedtem kilenc hónapon át, egyszerre értelmet kapott. Magunk voltunk, egymásnak – és senkire sem volt szükségünk.

A következő hullámmal aztán kibuggyant a babám, s belecsúszott a bal karomba. Csukott szemmel, sötét rózsaszínen, békésen aludva. Én meg csak ámultam. Kint volt. A köldökzsinór a pocakjánál gyűlt össze. Egy kevés vér ürült vele és a széklete, s még nincs reggel nyolc óra.

Ekkor felnéztem, és a kisebbik fiam állt a kád előtt, nem tudom, pontosan mióta. Potyogtak a könnyei. Egy másik baba anya kezében és a cicihez közel… Erre bejött a lányom, s kiáltva kiszaladt a többieknek szólni. A férjem belépve meglepődött: „Máris? Kislány!” – örvendezett egyszerre meglepetten és boldogan…

És még előttünk állt az egész vasárnap. Nagyon nyugodt, békés nap volt. Én azóta is érzem. Bármikor, ha vele vagyok. Áldott állapotba kerültem. Most védett vagyok.

Innen is köszönöm.

B. K.

Piroska > > >
Bábamese Piroska születése > > >
Dönci > > >
Vetélés > > >
Álmos > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.