igaz történetek szülésről, születésről

1519. nap: Sikerült természetesen!

Megjelent: 2014. dec. 2.

A második gyermekem hamar érkezett: az első után 13 hónappal. Semmiképpen nem szerettem volna újabb műtétet, de ez a rövid idő aggályossá tette a kilátásokat. Újra a korábbi doktornőhöz kezdtem járni, most jóval kisebb intenzitással. Először a félidő körül jelentkeztem a várandósgondozásra, ezzel el is kerültem egy rakás kétes értékű vizsgálatot.

Időközben megismertük az otthonszülés rendszerét, részt vettünk egy hetes tájékoztató, ismerkedő rendezvényen, és itt megtudtuk, hogy a szakember sem javasolja esetemben a minden további nélküli intézeten kívüli szülést, inkább csak a vajúdást, majd a kitolási szakban a kórházat. Egyébként mérhetetlen mennyiségű hasznos információt, új látásmódot, megértést és odafigyelést kaptunk itt.

Az információs héten tanultakkal felfegyverkezve és Isten mindent látó szervezőmunkájának oltalmában kórházi szülés mellett döntöttem. Mindkettő elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a kisfiam természetes úton, jóval kevesebb „atrocitás” közepette születhessen meg.

Legelső vágyam volt a burokrepesztés elkerülése. A szülés hajnali kettőkor indult hatalmas mennyiségű magzatvíz elfolyásával. Ez rögtön megnyugtatott, hogy nem kell ilyen beavatkozás, de ekkor megindult a várakozás otthon, hogy elinduljanak a kontrakciók. Ez hamarosan meg is történt, és öt óra körül indultunk a kórházba, amitől most kb. egy óra autóút választott el.

A kórház parkolóban még úgy gondoltam, nem vagyunk eléggé előre, hogy bemenjünk, így ott további két-három órát vártam az autóban. Megjegyzem, ez alatt nem történt meg a várt erősödése a fájásoknak, csak amikor eldöntöttem, hogy most bemegyünk.

Ezzel a húzással megvártam kint a műszakváltást (nem szándékosan), és hazament az a doktornő, akit hívnunk kellett volna az én orvosom helyett (aki viszont szabadságon volt és elérhetetlen). Később kiderült, hogy ez a legjobb dolog volt, ami történhetett, ugyanis a fogadott orvost helyettesítő orvosnőnek egész végig nem akaródzott visszajönni, bár állítólag többször hívták telefonon. Így egy igen kedves ügyeletes orvos gondjaira maradtam, aki tudta, hogy még azt sem szeretném, hogy férfi megvizsgáljon, és lám, két orvosnő közül mindkettő „cserbenhagy”. Ő igyekezett a lehető legjobban nem zavarni, és a szülésznő gondjaira hagyni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezt teljes egészében megtette, de a tanulságot levontam, hogy aki kórházban minél zavartalanabbul akar szülni, az ne fogadjon orvost, és sokkal kevesebb „gondoskodásban” lesz része. Ez alatt zavarást, vizsgálatokat, beavatkozásokat értek.

A szülés számomra szépen zajlott, a szokásos felvételi protokoll után volt egy kis vitánk amiatt, hogy ilyen sokkal a magzatvíz elfolyása után jöttem. Vért vettek a fertőzés ellenőrzésére, és antibiotikum-tablettát adtak, amit a kedves szülésznő megmutatott, hogy melyik kukába dobhatok. NST után beengedtek a szülőszobára a Kedvesemmel, néha ránk néztek, de nem számolták az órákat, amik elteltek végül az intenzív szakig.

A tolófájások idejére előkerült a szülésznő, és az ágyra kellett feküdnöm. Végül az ügyeletes orvos is előkerült, kicsit távirányította a szülésznőt, ő belül nem is nyúlt hozzám. Aztán egyszer az órára néztek, és azt mondták, vágni kell. Vágtak, az orvos nyomta a hasamat, és kint volt a gyermek. Nekem ez a vége sem volt kifogásolható, nem voltam abban az állapotban, hogy kifogásoljak, nem sértettek meg annyira, hogy kizökkenjek. Kedvesem ezt durvának és erőszakosnak élte meg.

Emiatt kár, hogy a harmadik gyermekünk születésénél nem volt jelen, hogy ott nem élhette át velem a megszületést ezek nélkül a durvaságok nélkül. Egyébként egyikünknek sem volt hiányérzete akkor, hogy ő nem volt ott, nem tartjuk a szülést férfidolognak. A nagyoknak meg igazán jól jött a biztonságot adó apai jelenlét, amikor hallották anyát a ház másik végéből, miközben megszületett a legkisebb testvérük.

Amikor megszületett a kisfiam, nem tudtam túl nagy lelkesedést mutatni, ezt meg is jegyezte az orvos. Kicsit rám tették, mielőtt elvitték, de én csak a hatalmasra tátott, síró száját láttam. Nem szoptató pózra törekedtek, és be is volt csavarva valami ruhába.

Ezután következett az alkudozás a betapintásos méhellenőrzésről, legyen-e, milyen érzéstelenítéssel stb. Annyit elértem, hogy úgy érzéstelenítettek, hogy utána két órával szoptathattam. Az utófájások kegyetlenek voltak, az a gyanúm, hogy ennek a vizsgálatnak a következtében, mert később a harmadik gyermekem születésénél meg sem közelítette a fájdalom az akkorit.

A kórházi gyermekágyas napok harccal teltek, mert nem engedtem el magam mellől a kisfiamat, csak ha vele mehettem. Ezzel szinte mindenkit magamra haragítottam, vagy megsértettem. Végül a kitartó figyelemmel és a férjem másik fronton vívott nem kisebb harcával sikerült elérni, hogy vele nem tettek semmit, amit mi nem szerettünk volna.

Boldog voltam, hogy ő megszülethetett természetes úton, és hogy megtapasztalhattam, hogy képes a testem a szülésre.

B. A.

Első gyermekem születése > > >
Unokahúgom születése > > >
Harmadik gyermekem születése > > >
Unokaöcsém születése > > >
Negyedik gyermekem születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.