527. nap: A harmadik születés: a Megadás (Emma)
Így születtél, kicsi Emma!
Délelőtt volt, valamikor kora délelőtti órák, a cserépkályhánkat rakta egy barátunk a faluból. A család a közeli kisvárosban: a gyerekek oviban, a párom a gimiben.
Én a tornácon ültem, épp odasütött a nap. Már napok óta másállapotban voltam. Magába ölelt az a fajta befeléfordulás, ami a közelgő születésekkor szokott elfogni. A felkelő nap épp a tornácunkra sütött. Az áldásos szeptemberi nap melegében fürödve figyeltem ‒ befelé. A táj is eggyé vált velünk: a babával és velem. A lassan hullámzó löszvidék a világ eme porlepte pontján olyan volt, mint a lassan áramló örvénye méhem összehúzódásainak és elernyedéseinek.
Ebédidő felé felhívtam Julát, kértem, lassan készülődjön, és jöjjön át hozzám. Épülő cserépkályhánk körül serénykedő barátunkat hazaküldtem ‒ rám nézett, és mint aki látott már ilyen állapotban lévő nőt, lassan mosolyogva hazasétált. Útközben valószínűleg több barátunknak hírül adva az érkezés készülődtét ‒ éreztem, ahogy növekszik felém a faluban a női erő. Éreztem azt az ősi átélést, ami összeköt bennünket, nőket. A falunk furcsa koncentrációja volt a háborítatlan születést megtapasztalt nőknek és családjaiknak. Nem voltam egyedül.
Tudtam, hogy harmadik gyermekünk vajúdását vele kettesben szeretném megélni, mégis szeretteim közelében. Átölelt a babával való együttlét, még mindig a tornácon üldögéltem. Gyönyörű volt ez a ráhangolódás, ajándék ezek a percek. A sors kegyelme ennek a kettenlétnek az egysége.
Nemsokára megérkezett a szomszédból Jula, immáron háromszoros doulánk. Szemünk, lelkünk hosszan köszöntötte egymást. Ismét az az ősi nőiség, az erő, a belső utak találkozása.
Megérkezések. Hanna és Róza nagy izgalommal készülődtek, Michael tett-vett, hogy levetkőzze a még rajta maradt külvilágot. Felhívtuk örökös bábánkat, Ágit is, aki hangomból felmérve a folyamat holtartását, másodszoros doulánkkal, Kingával azonnal elindult Budapestről. Első lányunk megszületése óta nálunk két doula van jelen a születéseinknél, egyikük nekem, másikuk a születésben jelenlévő testvéreknek adja figyelmét.
A lányoknak már hetekkel előtte összekészítettem a padlásra tett sok játékból néhány szakajtót, amiben rég nem látott kincsek voltak, hogy ha hosszú a születés, legyen mi lekösse őket. Nem kellett a sok szakajtó, elég volt egy is: leültek gyöngyöt fűzni. Amikor láttam, hogy mindenki megtalálta a helyét, beültem a kádba, és átadtam magam a folyamatnak.
Kértem, hadd legyek magamban a babával és a születéssel. Kedvesen be-be kukkantott egy-egy fej, hogy van-e valamire szükségem, a bojlerből hamar kifogyó forró vizet pótolva, időnként a konyhában melegített forró víz került a kádba, átölelve a bőröm, segítve minden ellenállásom ellazulását ‒ mindig épp a megfelelő időben. A gyerekek hol egy karkötővel, hol egy nyaklánccal jelentek meg ‒ nekem és a kisbabának.
Én csendben figyeltem. Már nem voltam jelen a külvilágban. Mélyen bent voltam, éreztem a tágulást, a kinyílást, a megadást. Hálás voltam, hogy harmadikra sikerült elkapnom az örvényt, és beleengednem magam. Kívül voltam téren és időn, a víz átfogta testem, elsodorta, feloldotta a fájdalmakat, lágyan nyitottam az utat a babánknak. Bíztatnunk sem kellett egymást, annyira együtt voltunk, annyira ketten, annyira békében. Hálás voltam, nem azért, hogy nem érzem a fájdalmat, hanem azért, hogy megélhettem egy olyan másállapotot, amiben már fájdalom sincs, annyira elhagyom a testem épp azáltal, hogy annyira benne vagyok önmagamban. Hálás voltam, hogy olyan emberek vesznek körül, figyelnek rám kívülről, akik tudják: a legkisebb „zaj” is kibillenthet, megállíthat, visszaránthat. Akik óvták a csendet, óvták a burkot.
Aztán elfogott a már jól ismert érzés, hogy ki kell szállnom a vízből, mert borsózik a bőröm bármilyen érintéstől. Tudtam, ez már a teljes tágulás és a kitolás közti rövid, de nagyon furcsa és intenzív átmenet. Még csak felállni tudtam, amikor át is fordult abba az ellenállhatatlan érzésbe, hogy nyomnom kell. Felszakadt belőlem az a mély, ősi, asszonyi üvöltés, ami már a kitolás eltéveszthetetlen sajátja. Ekkor hallottam meg Ági hangját. Bejött, lelkembe nézett, átölelt. Hallottam, ahogy a doulák a nagy ágynál serénykednek ‒ lepedő suhogása, takaró puffanása, párnák tompa aláhullása… Mosolyogtam, készülődnek, mindjárt itt a baba…
„Jobb lenne talán átmenni a szobába.” ‒ mondta Ági. Nagyon hálás voltam érte, mert már nem vágytam másra, mint hogy kint legyek a kádból, és valami puha ágy vegyen körül. Ágit kértem, vizsgáljon meg ‒ ennyi még megmaradt a tudnivágyásból. Igen, nyolc centire tágultam. Hálás voltam ezért az értelmetlen vizsgálatért, hálás voltam, mert az eszemnek kellett gyorsan egy bizonyosság. Hogy jól megy minden. Hogy valóban visszaburkolózhatok a másállapotba, mert valóban minden így van rendjén. Kellett nekem akkor ott egy szám: nyolc centi. Milyen megfoghatatlan is az emberi agy, az egó szükséglete ‒ átsuhanó gondolatok voltak ezek, miközben két toló érzés közt kiemeltem a lábam a kádból.
A kamrából kialakított apró fürdőszobánk még beton aljára pukkant a magzatvíz. Megérkezett a lobogó, tűzforró, muskotályzsályás borogatás. A hátamra, a hasamra, egyik a másik után, szünet nélkül, kérem! Nagyon-nagyon jólesik! Sokáig tart még? Testem elöntötte a fájdalom. Közben a doulák szárazra törölték a testem, és átvonultunk a szobába. Már nem kellett muskotályzsálya, már nem kellett semmi, csak nyomtam, pihegtem, nyomtam…
A szobában kényelmesen elfért mindenki. A lányok kíváncsian és jóleső csendben várták az újabb kistestvér előbukkanását: „Vajon kislány lesz vagy kisfiú? Vajon mennyit fog még a Mami kiabálni? Vajon ő is olyan lesz, mint egy kisbéka? Vajon jó lesz-e a picinek a karkötő? Vajon mikor tarthatom már a karomban?”
Ági, kezében megmelegített szívhanghallgató. A baba jól van. Meglangyosított orbáncfűolaj a gáton, Ági finom körkörös mozdulatai, várakozás. Feszül a gátam, tudom, hogy bújik a feje. Megsimogatom, érzem a hajas fejbőrt. Elönt az anyai forróság. Kicsit visszaengedem, még egy pihenő, még egy esély a gátamnak a megadásra. Aztán már nincs visszatartás, minden erőmmel ordítok, minden erőmmel a babát segítem, érzem a gát hihetetlen megnyílását, ahogy körülfogja a baba fejét, ahogy rálapul és engedi ‒ nem is túl gyorsan, nem is túl lassan ‒, érzem: tudja a gátam, mit kell tennie. Kint a fej! A könnyeim folynak, pihenek, tudom, a test már könnyen kicsusszan a következő kontrakcióval. A baba megszületett.
Néma csönd. Feszült. Baj van?! Ági orrot szív. A baba felsír. Nem fájdalmasan, csak hírt adva magáról. A feszült csönd azonnal szétpukkan, áradó boldog átölelésbe hull. A baba a hasamon. Én hátradőlök az ágyon, és átadom magam a mindenségnek. Mindannyian együtt örülnek velünk, nekünk. Szeretet önti el a szobát, a házat, a kertet, a falut, az egész világot ‒ új élet született.
Lenézek rá. Összenézünk. Ez már most leírhatatlan. Lassan megnézem a testét. Tökéletes! És egy punci. Mindannyian nevetünk: még egy kislány. Három lányunk van! Ezzel teljes a család.
Látható a köldökzsinór pulzálási pontja, Hanna és Róza elvágják a köldökzsinórt ‒ nagyon kell igyekezniük, mert jó erős. Nevetünk.
Újszülöttünket, még nem mesélte el nekünk a nevét, magamhoz ölelem. Érzem, ahogy keresgél. Lassan elindul fölfelé. Cicit keres. Azzal az ősi ösztönnel, ami minden utódját szoptatni kész faj sajátja. Együtt drukkolunk neki, annnnnnyira édes! Ösztönösen emelem feljebb, ösztönösen talál rá a cicire. Érzem, ahogy szopizásakor húzódik össze a méhem. Hogy segít ez a baba!
Jön a méhlepény. A baba teljes természetességgel csusszan át, már törölközőbe csavarva, a Papa meztelen hasára. A testvérek körülötte, szorosan mellette. Kicsattanó, felszabaduló örömhangok. Üdvözlünk a világban, üdvözlünk köztünk, köszönjük, hogy épp hozzánk jöttél…
„Lassan engedd a lepényt, védd a gátad.” ‒ mondja Ági. Engedem, visszahúzom, átfut rajtam: hálám Andreának, aki megtanított a gátizmok tudatos megélésére. Lassan kiengedem a méhlepényt, együtt vizsgáljuk Ágival és a doulákkal. Tökéletes méhlepényünk volt. Ismét sikerült a természet rendjét beteljesíteni. Felemelő érzés.
Ágiék átvonulnak a konyhába, együtt a család. Majd én ketten a babánkkal ‒ a többiek halkan beszélgetve, nevetgélve esznek. Ismét jólesik a kettenlét.
Kicsivel később még egyszer összeülünk a baba körül, Ágiék búcsúznak. Jula velünk marad, jólesőn tesz-vesz, hozzánk ül, válaszolgat a lányok kérdéseire.
Én kimegyek lezuhanyozni, tudván, hogy a baba a legjobb kezekben, a Papa és a testvérek ölelésében pihen. Jólesik, ahogy a forró víz végigmossa a testem. Ismét életet adtam, és most ismét magam vagyok. Gyümölcsöt eszem, aztán lefekszem a babához ‒ meztelen testünk egymáshoz simul, és így is maradunk reggelig. Este mindenki együtt fekszik le, a cserépkályhában ropog a tűz, a lángok táncot járnak a meleg sárga falon. Az ágyban egybefonódva lábak, kezek, teljes biztonságban körülöttem szuszog: a családom.
Isten éltessen, kis Mimó!
R. Sz.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 461. nap: Eljött a pillanat (Lili)
- 1597. nap: „Nyugi, valami történni fog”
- 1562. nap: Fiam születése – most nem lesz császár!
- 498. nap: Nem törődni a külvilággal (Gergő)
- 42. mese: A kör bezárul (Riki)
