igaz történetek szülésről, születésről

623. nap: Mélységek

623. nap: Mélységek

Nagypénteken történt. Azt a babát nagyon szerettem volna, s igen sokat megtettem az érkezéséért.

Párommal való kapcsolatunk nagyon nehéznek bizonyult, s mivel van már két gyermekünk, volt szerencsém átélni a közelítést és a felismerésekkel, helyzetekkel járó bölcsességet, ami direkt, de jó megoldásokat hozott születésükkor. Felismertem azt a minőségi változást, amit bennünk egy új kis lény érkezése okozott, és semmi más módon el nem értük magunktól. Áldozat? Igen, de nem az érkező lélek oldaláról, aki hitem szerint maga választ életfeladatához családot, s ehhez sokkal körültekintőbben jár el egy földi halandónál ‒ vállalás, a szülői oldalról: igen, jöhet egy újabb próba, egy külső szem, aki, lám megmondja, amit bennünk/rajtunk lát és változtatandó!

Nekem a feladatot a férjem „megbontása, felnyitása” jelentette, ami a belső, nagyon kemény burkán való áthatolást, és érzelmeinek feltárulkozását jelenti. Erre láttam én rá, ebben tudtam gondolkodni tehát. (Nyilván fontos lehetett volna egy ugyanilyen, rám irányuló törekvés, amivel egy férfi általában nem törődik, erre még nálunk is várni kell, részéről legalábbis.) Ehhez neki a mindennapi gyakorlatból, a „rutin-” és a „jól bevált” modelljein kívül kellett minél több tapasztalatot szereznie ‒ utaztunk tehát.

Nehéz nem azért volt, mert nem szeretek kimozdulni, sőt. De megtalálni azt a pillanatot, helyszínt és lehetőséget, amibe ő is könnyedén bele tud feledkezni, és önként kilépve változtatni, kiszakadni a mindennapokból ‒ jelentett kihívást. Minden egyes út előtt sok kérdéssel magam maradtam, minden időpont a legutolsó pillanatig bizonytalan volt, de minden egyes utazás nagyon jól sikerült, és kellően „hosszú” és egzotikus volt számára ahhoz, valami áttörjön és megérintse őt is.

Először Baselben voltunk vonattal, ősszel, aztán februárban síelni baráti társasággal Ausztriában, majd március elején Finnországban vonattal, hajóval és repülővel. Itt tanítottam. A gyerekek mindet imádták! Apa is felszabadult, lám így is lehet, lám mennyi minden van még a világban, s igen, a családja egészen közeli ebből a csodából.

A mínusz 25 °C-ban megtört a jég, s olyan közel kerültünk egymáshoz, egy baba is bejelentkezett. Elsőre, azonnal, ahogy ez nálunk lenni szokott. Nagyon boldog voltam, belül valami kipattant. Éreztem, hogy működik, hogy jól vesszük az akadályokat, közös irányba fejlődünk. Újra bizakodtam, s ha nehézség is adódott, már volt egy éven belül több olyan közös élményünk, amire lehetett alapozni, hivatkozni, és visszatekintve erőt meríteni. Úgy éreztem, egy hajóban evezünk, még ha mindenki a maga módján lapátol is. Nagy erőkkel és fáradhatatlanul dolgoztam és tanítottam: mindkettőt sikeresen. Férjemnek is jó éve indult, szép feladatokkal és megbecsüléssel, ami már ráfért. Ahogy én megéltem, ebben ő részt vett, de magától nem kezdeményezett volna. Ellentéteink azért megmaradtak, de nyitottunk egymás felé.

A Húsvét tartalmával, böjtöléssel és a templommal megadta a bennünk zajló viharok csitítását, s az ünnep kellemes semmittevése és az együtt töltött alkalom felszabadító öröme lengte be azokat a napokat. Különösebb szándék és tervek nélkül élhettünk, amibe könnyedén belefért egy temetőlátogatás, ahol édesanyám sírjához mentünk ‒ és az ott lakóknál tett látogatásunk. Emlékszem, gyönyörűen sütött a nap. Mindenkinek jó kedve volt, és épp nem foglalkoztatott senkit semmilyen gond. Szép volt a temető ‒ kellemes a vendégség, aranyosak az állatok…

A kertben, aztán Nóri ló hátára is fel kellett ülni. Emlékszem, még én vetettem fel és segédkeztem a gyerekeknél, mert bár még az úton idefelé lelkesek voltak a lovaglás terén, de élőben azért nagy egy ló, és inukba szállt a bátorságuk. Aztán megoldódott minden, felváltva ültek fel apjuk elé. És akkor nekem is kellett. A férjem nem akart kihagyni, én meg nem voltam elég határozott, tulajdonképpen miért ne? Felülni és tenni szó szerint két lépést, azonban mégis elég volt. Akkor a fiam is akart velem, vagy apja akarta, nem emlékszem, csak a nehézségre, ami a nyeregben tartásomat illette, s a kb. tíz perc végét már nagyon vártam. Újra a földön állva is arra gondoltam, valami sok volt. De se akkor, se később többet nem törődtem vele. A babáról akkor még senki nem tudott hivatalosan.

Időben elindultunk haza, de itthon erőt vett rajtam valami furcsa nehézség, fáradtság. Vacsoraidőben egyszer csak nem bírtam tovább, és a nappali kanapéjára dőltem. Apa kellett fektessen, egyedül. Igen hamar valami elkezdett ömleni belőlem. A vécén aztán sok vért vesztettem. Mi ez? Nem értettem. Velem volt egy félelem, mert ahogy visszatértem, s lefeküdtem, szinte azonnal újra indult, pedig az imént ürítettem. Nem volt semmilyen inger vagy előzmény, csak az áradat megállíthatatlanul. Volt, hogy a kádba lépve mostam le mindent, de elhagyni se tudtam a fürdőszobát, kezdhettem elölről. Mikor a férjem bejött, megijedt, de nem volt ideje, mert tanácsát kértem ‒ pelenkát javasolt. Igen, jó ötletnek bizonyult, ezzel legalább a kanapéig eljutottam, s le is fekhettem pihenni, mert nagyon, de nagyon kimerültem. Mitől?

A gyerekek aludtak már. Közben a kétség és a sötét is megérkezett. Mi történik!?! Emlékszem Zs. kérdésére: „Mi ez?” S a távolságra, ami köztünk felnőtt. Egyfajta óvást és rettegést éreztem: meg kellene osztanunk, de ez az enyém. Ha kimondom a rettenetest, beismerem, elveszett. Erről nem lehet beszélni, mert akkor feladom. Ez volt az én oldalam, „fájdalmam”.

Meddig tartott? Nem tudom. Némán sírtam és vak éberséggel, tágult pupillákkal viseltem a folyamatot, és figyeltem. Valami elhagyott, s egy időben az apja/valaki nem került közelebb hozzám. Magányom elviselhetetlenül dübörgött, taszított a mélybe.

Bizonyosságot másnap kaptam két barátomtól. Ágnes és Lajos, mindketten kimondták, amire én még gondolni sem mertem, pedig velem történt: nagy valószínűséggel elvetéltem. Hét hetes lehetett szerintem, s amint belegondoltam, megindultak a könnyeim.

Egészen mostanáig lány lett volna (furcsa így leírni), azaz lánynak érzem, ami az azóta megfogant és megszületett fiam tükrében ennyire világos… Neve is van/volt.

Nagy lett az űr. Húsvét volt. Másnap itthon, vasárnap vetemény és templom, hétfőn kirándulás a Szentkereszti forráshoz. Itt akartuk bejelenteni a családnak a jövevényt, hagyományos ünnepünkön, annak választott helyszínén. Ezévi vendégeink, barátaink, akik eljöttek, várandós kismamák voltak. Mit sem sejtve meséltek, évődtek, várakoztak és örültek leendő babájuknak. Én meg sem tudtam szólalni. Sokkban voltam, belül fájt, és szótlanná tett.

Itthon aztán minden ment a maga útján, ami rettenetes kínomban nem adott feloldást. Az apa eljárt dolgozni, mint rendesen. Maradtak a találkozás nélküli hosszú napok, sok egyedülléttel. Magamra maradtam, és nem értettem. Nem akartam felfogni a megtörténtet, és semmilyen kiutat nem láttam a túlélésére. A férjemmel két távoli pontról nézegettük egymást, én számtalanszor kiborulva, a végén már kiabálva és törve, zúzva. Mert nem volt vigaszom, és mert nem volt társam kínomban. Változtatni akartam azon, amin lehetett. Legalább megbeszélni, megérteni, feldolgozni, és nem egyedül, kettőnkkel történt!

Szegény gyerekeknek is nagyon nehéz volt. Ijesztő lehettem. A fojtás is különböző ritmusában ért minket, megélni is másképp akartuk. Az apa egyedül, értetlenül és érintetlenül, de erőt mutatva, én pedig valamilyen támaszt keresve, ami megállíthat zuhanásomban. Partnerem nem akadt most sem. Mit rontottam el? Még erre sem vagyok méltó? Hogy lehet ezt tovább csinálni, újra kezdeni? Honnan vegyek erőt, hitet hozzá? És akkor most kivel? Nagyon nehéz volt.

Mikor végre elkezdtem beszélni, mások példáján láttam, a megélt tragédia nagyon sokunkkal megesett, és igen súlyos hozományai vannak. Ki hol tart a megélésében, attól függ, milyen hitben és milyen kapcsolatban él. Sokat tanultam tőlük, amiért hálával tartozom. Egyik fontos bölcsesség az életé, amely a mai kor nőinek egy-egy ilyen alkalommal tud bizonyosságot adni a halál, elmúlás és sorsszerű, azaz életünk tőlünk független és befolyásolhatatlan minőségéről, ami egy feledett törvénye világunknak! Ez megengedte a továbbgondolást. Mi lett volna, ha később veszítem el, megszületése után, vagy baleset éri? És igen, ez lehet a lélek választása, minket pedig alkalmasnak ítélt e rövid utazásra, áldozatra.

Amikor aztán végre sikerült a barátommal beszélnem ‒ a ma élők közül ő ismer a legrégebb óta ‒, utána megértettem, másképp nem is lehetett volna: Itt a bizonyíték élőben, mennyire alkalmatlanok vagyunk egy új kis lélek befogadására, hisz nincs közös modellünk a létezésre, semmi alapunk nehézségeink megoldására a férjemmel.

Kezdtem feldolgozni tehát…, s ennek részese a gondolat: talán nem együtt kell minden áron leélnünk az életünk. Beismertem, elfáradtam, s kezdtem megérteni, hogy e házasság túl nagy vállalás volt, és mint olyan, meghaladja képességeimet. Erőim felemésztve. Nem tudom megcsinálni ‒ Őt s magam boldoggá tenni! De akkor mi végre vagyok benne, kiért? ‒ kétség.

Valami ettől oldódott. Már nem volt miben küzdeni, kezdtem könnyedebben látni és megélni helyzeteket, ami közel engedte a férjem. Egyszerre minden olyan természetes lett. Számomra szabadon! Egy és egyetlen alkalma azonban minden eddigit felülírt és további gúzsba kötött. A bennem zajló folyamatokról nem beszélgettünk, de semmiről sem egyébként. Az épp csak elindult „gyógyulás” még nagyon gyenge lábakon állt, társamhoz nem érhetett el.

Ebbe érkezett együttlétünk t(l)énye, ami számomra egy elengedés, és mint olyan, egy akkorra tét nélküli megengedés és közeledés a búcsúhoz, neki pedig egy lehetőség a megtartásomra: kapcsolatunk szorosabbra fonására, amit meg is valósított, szerintem ösztönösen. Akkor majdnem belepusztultam. Azonnal tudtam, megfogantam, de az épp csak erőre kapó életem megbénult. Tartotta magát, mert megfogták. Szárnyalásra született valóm csapdába esett.

Dupla vagy semmi. Semmi? Állandó lehetőséggé nőtte ki magát. De hogyan? A férjem soha nem értené meg! És mi lesz a két megszületettel, hogyan feleljek meg egyszerre mindennek?!

Barátaim közül sokan nyíltan kezdtek a bennem korábban megfogalmazódottakról mint lehetőség beszélni nekem. Válás. Én meg ott ültem egy pocaklakóval, és kifelé helyeseltem.

De hogyan? Azóta sem beszéltünk, az új jövevényről senki nem tudott, arról pedig, aki elhagyott minket nem is oly rég, is csak kevesen. Kinek/mit mondhattam volna?

Hol kezdjem? Eljött a szeptember, és a születésnapom után egy családi utazásról megtérve, ahol gyerekek nélkül volt el, meglepően jó hangulatban jött meg a férjem, és közlékeny, közeledő hangulatban ült mellém. Ekkor mertem először megkérdezni, tud-e az új babáról?! Ez azért volt nagy kérdésem és szinte egyetlen mentsváram a viselkedését illetően, mert semmi sem változott, s soha semmi jel nem utalt arra, valaha is fog közöttünk. Biztos nem tudja, mert ha tudná, azonnal felismerné, mekkora súly és felelősség ez a mostani baba érkezése, amihez az akkori Húsvét misztériumából nagyon sokat kellett megemésszünk, egy élhető jövőhöz változtassunk. Itt ért a döbbenet: igen, tudja, s várja nagyon! Szinte azonnal elkezdtem hányni. Szagokra oly nagyon lettem érzékeny, hogy a hálószobát sem tudtam elhagyni, ahol éjjel-nappal nyitva kellett hagyni az ablakot.

A saját gyerekeim szagát sem bírtam, ha hagymásat, paradicsomosat ettek. Borzasztó volt, hirtelen történt, minden megélhető átmenet nélkül. Egy időbe telt, amíg e „játék” szabályaira rájöttünk, s betartva legalább megmaradtunk. A férjnek teljesen be kellett állnia a családot szolgálni, a konyháig végképp nem tudtam eljutni, nem hogy főzzek. (Két nappal ezelőtt, kb. nyolc hónap telt el, léptem be újra oda minden nehézség nélkül.)

Ha el kellett menjek valahová, egy napig készültem lelkileg, és utána két napig feküdtem a kimerültségtől. Akkor még próbáltam dogozni, nagy szükség volt sok jelenlétre és aktív tevékenységre a korábban elindított folyamatokhoz.

Először nagyon kevés dolgot tudtam megenni, és állandóan rosszul voltam. Félrévetegen feküdtem, állandóan éhesen. Eleinte a gondolataimat is nehezen raktam össze, nemhogy értelmezni tudtam volna az eseményeket.

A férfi is szenvedett, de ő sem tudott mit csinálni. Szolgált. Ezúttal a családjának adózott. Az eddigi, maga szabta, napi húszórás munkaidejét fel kellett cserélnie főleg itthoni, eseteiben addig sohasem végzett dolgokra, s nagyon belefáradt. A gyerekek örültek, mert bár elkezdett velük kiabálni, de itthon volt. Ő vitte, hozta őket, főzött, etette, mosdatta, fektette mind a kettőt.

Megjött a tél. Karácsonyra készülve kezdett valami kialakulni. Ő is sokat feladott a család javára megrögzött szokásrendjéből, én elkezdtem olvasni, igaz csak a háborús, szovjet novellák érdekeltek, de már néha beszélgettünk. És ez jó volt.

Ekkor derült fény arra is, hogy amikor a velem egy napon szülő anyamacskánkat jóindulatból megzavarta, aki emiatt nem tudta szoptatni élete második almának cicáit, s azok sorra pusztultak el a szeme láttára, érzékeltette számára, mi történhetett velem. A kis, védtelen állatok halála értette meg: velünk/velem mi is történt ‒ de hozzám még nem tudott fordulni. Ő is egyedül szenvedett. Mi minden lehet még?!?

Elszigeteltségem kezdett közismertté válni, már fel tudtam venni a telefont, ha nem felejtették el betenni a szobámba, és a mosdó is elérhető távolságba került. Kezdtem jobban enni, a reggeli, ha elég forró volt, mindig „bent” maradt, s eljött az a nap is, amikor először nem hánytam. Aztán még visszaestem vagy kétszer, de egy héten belül vége lett az egésznek. Fellélegzés, de csak minden addigi szabály betartásával!!!

Karácsonyt már együtt ünnepeltük. Mindenki itthon volt testben és lélekben. Már nem akartuk a lehetetlent, s örültünk, „élünk”. Béke volt és nyugalom. Az első igazán jól sikerült évvége. Utólag furcsa belegondolni, milyen kincseket rejt egy-egy tragédia.

Anyósom besegített a mézeskalácssütésben a gyerekekkel, a férjem pedig kihordta nekem a fél konyhát a bejgli elkészítéséhez. A gyerekekkel együtt dolgoztunk a szoba közepén, és nagyon élveztük. Igaz, több pihenő kellett, de valami működött.

Karácsony napján aztán még az ágyból támadt egy ötletem, ami a gyerekszobát összehozza a hálószobával. Senki nem tiltakozott, amiért templom helyett elkezdtem egyedül átrendezni a lakást. Valamit fizikailag kellett változtatni. A gyerekeknek nagyon tetszett, velünk együtt alszanak majd, és az én vágyam is teljesül egy közelebbi, „sűrűbb” együttlétben. Emlékszem, a lányom és a fiam azt tervezgették, ki ki mellett aludjon, és vajon hol lesz a babához képest előnyös a fekvés. Lány az apja oldalára, fiú az enyémre került. A sors szava megint, hogy a baba megérkezésekor először a helyemre feküdtem, de alápárnázni csak a párom oldalán tudtak, ezért oda tettek át, s tulajdonképpen helyet cseréltünk.

A két szobát összenyitó ajtó felszabadult, mert dobozaitól megfosztottuk, s rózsák fotóival feldíszítve rózsakapunkká avattuk. Energiában nagyon jó lett. A karácsonyfát már az így nagyobbá vált térbe, gyerekszobába és dolgozóba hozták az angyalok, itt díszítettük együtt, miután megjöttünk a betlehemezésből. Jóleső fáradtság, valami közös élmény, aminek eredménye mindenkinek örömöt és megelégedést hozó volt.

Újév, lassan vissza a munkába, konyhán kívül, új rendek beiktatva, nyílt babavárás. Barátaim döbbenete már csak erősített, de a folyamatnak még nem lehetett vége ennyivel.

Először azt gondoltam, egy pár nap gyerekek nélkül az év elején, amikor még nem indult el az élet, s a Karácsony hangulata, áldása még élő, elegendő lesz kettőnknek felkészülni, de aztán mégsem mentünk el, a férfi nem adta meg az alkalom idejét. Nem volt könnyű, belementem.

Aztán csak nem akart jobbá lenni, de én sem adtam fel, síelést kezdtem el keresni, s végül egy hétre sikerült február végén elmennünk. Azt megelőző héten a férjem egyszer jött csak haza, és én többször arra ébredtem, sírok a kétségbeeséstől, annyira kilátástalannak látom egy élhető forma kialakítását. Volt, hogy reggel nem tudtam megmondani a gyerekeknek, már elment vagy nem is jött haza! Neki még arra sem futotta, hogy szóljon, merre van, s ha nem jön most, mikor fog.

Pedig tudtuk, „valahol” azért dolgozik, elmehessünk. Az érzés mégis nőtt: közös jövőnket illetően nem akart/tudott lépni. Valami ellene dolgozott belülről. De akkor neki mi ez az egész család? Mi akadályozza, és mi meddig maradhatunk így mellette? Pedig korábban voltunk koncerteken, viszonylag rendszeres kimenőkön, ahol hol hangosabban, hol csendesebben szundikált, és mind a ketten küzdöttünk a magunk módján a magunk igazáért. Mégsem tudtunk meg egymásról olyat, közelebb kerüljünk.

A síelés első napjait a gyerekek is a feldolgozásra használták. A lányom megint elkezdett éjszakánként zokogni, rúgni ‒ szívfacsaró volt, mert tudtuk, miattunk szenved. De utána kipihentünk valamit, és a környezetváltozás nagyon jót tett. Én főztem, felváltva szaunáztunk, apa síelt, a gyerekek havaztak, játszottak, lányom egyszer csak leírta a nevét fordítva…

Itthon aztán szelídebben, de folytatódott a küzdelem a ház felújításáért mint egyetlen közös aktív dolog. Én úgy tudtam, elutazásunk előtt már elindult a folyamat, nemrég derült ki véletlenül, csak egy hónappal később. Újra borult nálam a közösségbe és az egymásba vetett hit. Akkor most miben higgyek? Milyen példával éljek?

Szerencsére, több alkalommal is sikerült beszélgetnünk, nagyon változó hangnemben és eredménnyel, aminek a „végén” segítséget is kértünk kívülről. Egyetlen esélyként bevállaltunk egy csoportos foglalkozást. Legalább akkor magunkkal foglalkoztunk. Jó volt.

Tovább mennem segítőim adtak okot. Saját kérdéseim s megkapott válaszok mentén, direkt beszélgetéssel személyesen haladtunk. A férjem is „felvette” a maga terápiáját, s lettek közösen kitűzött alkalmaink, magunknak. Nagyon sok felismeréssel és a jövőre vetített képpel, barátoktól támogató, saját részről lemondó lelkülettel ‒ a munkáimat lezáró és a hivatásnak teret adó két héttel ‒ léptem a szüléshez vezető útra.

B. K.

Piroska > > >
Bábamese Piroska születése > > >
Dönci > > >
Álmos > > >
Negyedik gyermekem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.