igaz történetek szülésről, születésről

1839. nap: Flóra és a delfinek

Megjelent: 2015. okt. 18.

Két császármetszés után nehéz Magyarországon hüvelyi úton kórházban szülni. Mi kerestünk egy olyan orvost, aki elvállalta. Mivel gyakorlatilag a szülés közben fellépő azonnali halállal kecsegtettek a hivatalos vélemények, ezért nem mertük vállalni az otthonszülést. Az orvost ismerősökön keresztül az otthonszülők ajánlották.

Flóra kivárt az utolsó percig, a terminus napján indult el, akkor nagyon féltem már, hogy ennek császár lesz a vége. Aznap az orvosom (akiről csak jót mondhatok) megvizsgált, mondta, hogy szülésnek semmi jele, de ez nem kiszámítható dolog, akár az is előfordulhat, hogy hamarosan megszülök. Ő viszont elutazik két nap múlva.

Sírtam hazafelé, nagyon, és az eső is eleredt. A babám pedig elindult. Nagyon figyeltem rá. Ijedt voltam, mert nem fájt. Biztos nem jók a fájásaim, már megint! Aztán este bementünk a kórházba, ahol hála istennek, senki sem volt rajtunk kívül, Flóra születése közben végig magunk voltunk.

Az ismeretlen orvosnő, aki ügyelt, nézett ugyan, amikor felvette az adatokat, de egy szót sem szólt. Pedig orvosom felkészített erre: „mondtam a kollégáknak, hogy jön egy, bocsásson meg, hülye nő, ne nyúljatok hozzá, hívjatok engem!” Nem voltam normális, mert kikötöttem néhány dolgot előre, az első találkozásunkkor: nem repeszt burkot, nem nyúl hozzám a vajúdás során, nem avatkozik be oxitocinnal, fájdalomcsillapítóval vagy egyéb gyógyszerekkel, nem tágít mechanikusan, nem lesz folyamatos szívhang-monitorizálás és gátmetszés. Azt hiszem, ennyi volt a kívánságom, nagyjából.

A doktornő megkérdezte, milyen diagnózis miatt született tervezett császárral második gyermekem. Mondtam, relatív téraránytalanság miatt (mármint hogy túl nagy volt, hogy kiférjen.) „Hazudtak magának”, felelte.

Csinált egy CTG-t. Majdnem sírtam, nem voltak szépek a görbék. A doktornő azt mondta: „Döntse el, maga most szül vagy nem!” Mondtam, szülök. „Na, látja, ezt maga tudja, semmilyen gép nem számít.” Megvizsgált, már előrehaladott volt a szülésem.

Innen jó volt: vízben vajúdtam, énekeltem, arra koncentráltam, hogy delfinek vannak mellettem, ők segítenek. Segítettek is. Az orvosom bejött köszönni, hétköznapi ruhában, szurkolt nekem. Félhomály volt és csönd. Zsályaillat.

A voltaképpeni kitolási szakra viszont kihalásztak a nagy kádból, félve a vérzésveszélytől. Az nem volt jó. Hideg volt és bizony ágyon, hanyatt fekve lát jól engem az orvos…

Nagyon rövid és szép vajúdás után nagyon hosszú kitolási szak következett. Utólag nézve mulatságos lehetett kívülről: az orvos végig biztatott, hogy nyomjak, én pedig végig az autogén tréningen tanult ellazító formulát mondogattam, először halkabban, aztán hangosabban: „nyugodt vagyok, ellazulok”. A gyerekem számára lélegeztem, nem követhettem el ugyanazt a hibát még egyszer. Tudtam, mit kell tennem és meg is tettem.

Több mint két óra volt. Végül az orvos nem bírta, és az engedélyemmel, amit csak kiimádkozott, gátat metszett. Flóra közel négy kilóval született, kereken, egészségesen és nem sírt. Határozottan elégedettnek látszott.

A szülésznő ebben a szuper bababarát kórházban megpróbálta az újszülöttet elvenni tőlünk, de nem engedtem. Velem maradt.

Másnap saját felelősségre hazamentünk, bár nem volt könnyű, kicsit szórakozott velünk a gyerekorvos. Ott rögtön beadta a BCG-oltást, mert ilyen felelőtlen szülőktől kitelhet, hogy később sem kapja meg a gyerek. És veleszületett szívrendellenességet állapított meg.

A szomszédos K-ban azonnal fogadtak minket, megnézték Flóra szívét. Kutya baja nem volt, csak épp az egynapos babáknak megfelelő volt a szívműködése. Lehet, hogy nem szoktak ilyen kisbabát vizsgálni a szülészeten, és ezt nem tudták…

Otthon sokan kérdezték, szép volt-e, jó volt-e a szülésem. Egy távolabbi barátnőm, akkor kétgyerekes, azóta háromgyerekes anyuka találta el: „És? Izgalmas volt?” Igen, a császármetszések után a kórházban spontán szülni izgalmas volt.

H. É.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.