783. nap: Ahogy kezdeni kellett volna

Harmadik babánk húsvéti ajándék, de csak karácsonykor lehet majd kicsomagolni. Párom meghozza a tesztet, igencsak túl vagyunk már, azonnal megcsinálom. A torkomban dobog a szívem az örömtől, próbálom magam visszafogni, míg kijövök. Mint a széles szájú kisbéka: „Na, mit tippelsz?” Hátra se fordul: „Ha így kérdezed, akkor csak pozitív lehet!” Szólok Bellának, a bábámnak, hogy karácsonykor itthon legyen. Itthon lesz, örül ő is. Közben lett két kolleganője, a terhesség során őket is megismerem. Majd ketten fognak jönni, az egyik a Bella, mindenképp. Havi találkozások: „Hogy vagy?” „Remekül!”

Egyszer olvasom náluk a falon a profiljukat: Teljes körű testi-lelki támogatás. Oké, beszéljük meg a lelkemet is, a testemmel minden tökéletes. Megbeszéljük az előző szülést, anyám által okozott lelki gátjaimat. Nyugodtan indulok a szülésnek, most jobban felkészülök, ne lepjen meg olyan hirtelen, mint az előzőnél. A házban és a lelkemben rend van. Bella a vége felé megint azt mondja, két hétig még ne számítsak babára. De persze, mérget ne vegyek rá.

Beszéltünk arról is, hogy mit csináljunk, ha netán hamarabb jönne a baba, mint hogy ideérnének. Először is, ki kell nyitni az ajtót, hogy a segítség be tudjon jönni. Nem kell izgulni, le kell csavarni a köldökzsinórt a nyakáról, ha rajta lenne, be kell takarni, mellre venni, kész. Hát ez könnyű! Nekem nem is lenne bajom azzal, ha olyan gyorsan jönne. Persze két olyan szenvedés után nem sok reményem van ilyen jó kis villámszülésre.

Várjuk a karácsonyt, baba addig úgyse lesz. Teszem a dolgomat, a két „nagy” is nyüzsög. Úgy déltájban olyan jellegűvé válnak a jóslók, hogy gyanakodni kezdek. Egy órakor szólok a páromnak: „Készülj, lehet, hogy ma már szülünk.”

Közben összeszedem még, ami kell, ebédet már nem bírok főzni. Zuhany alá állok, az jólesik. Ha már ott vagyok, megmosom a hajamat is. Szépen lásson meg ez a baba. Forró vizes tömlőt készítek, azt nyomom a hasamra. Szuszogok. A fájások most jók, van köztük szünet, és a szünetek közt elég jól elvagyok. Hát így ki lehet bírni!

Délután háromkor szólok a páromnak, hogy most már jó lesz, ha hazajön. Jó, majd megpróbál kicsit hamarabb jönni. „Az nem jó, most gyere!” „De biztos?” „Áááááááááhhhhhh!!!!!!!” Lecsapom a kagylót.

Fél négyre otthon van, bevásárlással együtt. Ideges, elbarmoltam a napját. Veszekedik a gyerekekkel. Szegények éhesek. Hívjuk Belláékat. Most is nehéz őket elérni, már próbáltam korábban, aztán csak egy SMS ment, tíz percig írtam. De a párom végre eléri őket. Mondom, hogy még nem kell indulniuk, csak szólunk, hogy készüljenek. „De biztos ne induljunk? Tudod, hogy hosszú az út!” „Tudom hát, de még nem kell.”

Kimegyek a vécére. Indulnék befele, de a fájás ott marasztal. Jó, majd ha vége lesz, bemegyek. Alig érek a vécéajtóba (ez egy lépés), már ott a következő fájás. Ekkor már jó hangos vagyok, de a többiek jól bírják, a csemeték joghurtot kapnak, azt kanalazgatják.

Úgy döntök, hogy négykézláb megyek be. Mennyivel jobb így! Útba ejtem a telefont: „Gyertek!” Ezután mintha nyomást éreznék. Na, persze, még csak most kezdtem az egészet. A hangom brutális, valami állati üvöltés jellege van, hosszú, hangos, mély, majd sikoltásban végződik. Próbálom magam visszafogni, ne ijesszek meg senkit. Négykézláb bemászok a szobába. Páromnak mondom, hogy hozzon be egy kis vizet, leöblíteném a kezemet, hogy megnézzem, hol tart ez a baba. Nem hiszem, hogy már itt.

Mire beérek, meg a párom is a vízzel, elmúlnak a kétségeim, ezek bizony tolófájások. A nadrágomtól alig bírok megszabadulni, ülni nem bírok, lehajolni se. A kislányom segít levetni rólam. Párom ad pár pelenkát alám. Hihetetlen, de pont megtalálja azt, ami kell. Odahívom a hátamhoz. A szófa előtt térdelek. Most nem vacakol, ott van időben. Jön egy elsöprő erejű fájás megfelelő módon szinkronizálva. „Jaj, a burok még egészben van, most mi lesz?” Kirobban a burok, eláraszt a víz. „Jaj, de a gátamat se védi senki, most mi lesz?!” És kibukkan a fejecske. Kettőt szusszanok, majd nyomok tovább, és kicsusszan az egész baba.

Amint kinyitom a szemem és lenézek, már ott fekszik alattam a pelenkákon. Kétségeim vannak, hogy a párom elkapta volna. Mindegy, nyakán a zsinór, letekerem, fölveszem, szép mályvaszínű és napsárga törölközőkbe csavarjuk. Felsír, de abba is hagyja, semmi oka panaszra. Felpattanok, a szófára ülök. Gyorsan bekukkantok a takarók alá. Jön a párom is, ő is tudni akarja. Nem mondom meg neki, inkább mutatom: „Kisfiú!” „Nézd meg jobban.” „Kislány!” Így várunk Belláékra, akik bő félórás késéssel futnak be.

Hallottuk, amint az ajtó nyílt, párom szaladt, mondta nekik, hogy nem kell nagyon kipakolni. „Nem kell? Jól van!” Amikor beléptek, az olyan volt, mint amikor a pásztorok benyitottak az istállóba a kis Jézushoz.

A varázslat akkor tört meg, amikor a lepényt és a gátamat akarták látni. De minden rendben volt azokkal is. Sokat kellett írogatniuk. A végére kezdtek idegesítővé válni, teljesen jól éreztem magam, szaladgáltam a babával a karomon, de magunk között akartam végre maradni. Kedvesen lőttek még pár fényképet, aztán tényleg magunkra maradtunk.

Hihetetlen volt, a gyerekek pizsamát, vacsorát kaptak, fogmosás, és mintha mi sem történt volna, mentünk az ágyba. A babák hamar elaludtak, mi meg csak szuszogtunk a sötétben. Megkérdeztem a páromat: „Te, nem akartál nekem valamit mondani?” (Soha nem gondol arra, hogy megköszönje, hogy megszültem a gyerekét.) Azt felelte: „Én? Nem hinném…” Ezen jót vigyorogtunk, és tovább szuszogtunk az éjszakában, mert aludni egy szemet se tudtunk.

K. S.

Júlia születése Anyaszemmel > > >
Julia születése Apaszemmel > > >
Martin születése Anyaszemmel > > >
Martin születése Apaszemmel > > >
Miriam születése Apaszemmel > > >
Miriam születése testvérszemmel > > >

Dúlaságom > > >
barátok > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 1364. nap: Tomas, a kistestvér (Londonban)
• 580. nap: Guantánamo (Ábel)
• 677. nap: Szeretetgyűrű (Bence)
• 1833. nap: Képriport (Második szülésünk: Nimród születése)
• 1877. nap: Mese nincs