igaz történetek szülésről, születésről

1562. nap: Fiam születése – most nem lesz császár!

Megjelent: 2015. jan. 14.

Nyolc hónapos múlt a kislányom, amikor az egyik tanácsadáson megpillantottam egy gyönyörű szép kisfiút, hosszú, fekete szempillákkal. Mivel egyke lévén mindig is szerettem volna, ha a gyerekemnek legalább egy testvére van, úgy gondoltam, hogy legközelebb egy ilyen babát szeretnék. Bár még szoptattam, a kívánságom hamarosan teljesült – egyéves volt a lányom, amikor az öccse jelentkezett, hogy szeretne ő is hozzánk költözni.

Mennyire más várandósság volt ez! Mivel még a nagyobb is pici volt, nem volt sok időm magammal vagy a legkisebbel foglalkozni. Szinte észrevétlenül repültek el a hónapok – és egyszer csak észrevettem, hogy lassan itt a terminus ideje. Persze minden kötelező vizsgálatom megvolt, illetve a 36. hetes ultrahangon szerencsére egy héttel hátrébb soroltak minket, így később kezdtük el az NST-vizsgálatokat – ahol ezúttal minden rendben volt, illetve a kötelező, 40. héten történő befekvés is egy héttel eltolódott. Ekkor már nem a kórházzal szemben laktunk, hanem 15 kilométerrel arrébb, így nem alkudozhattam.

December eleje volt, advent, a várakozás időszaka. Ezúttal nem volt fogadott orvosom, meg voltam győződve róla, hogy azért a nagyjából semmiért, amit a múltkor kaptam a pénzemért, nem igazán érdemes. Ösztöneim azt súgták, hogy az előzetes befektetés nem olyan rossz, mint amilyen tragikusan sokan felfogják, és nekiálltam önsajnálat helyett „otthonosan” érezni magamat a kórházban. Hatágyas kórtermünknek én voltam az első vendége, de hamarosan megérkeztek a többiek is – mind terminustúllépéssel.

Beszélgettünk, barátkoztunk, véd- és dacszövetséget alapítottunk a kórházi hálóingek hatékony megszerzésére. Tele voltunk energiával. Naponta többször is megtettük a földszinti büfé és a harmadik emeleti szülészet közötti távot. Aludni már nem nagyon tudtunk akkoriban, így volt olyan kalandunk is, hogy az éjszakás nővérnek segítettünk diót törni egy-egy régi kávéfőző aljával karácsonyra.Mivel a Mikulás még egyben talált minket, bensőséges kis ünnepet rendeztünk, és tovább vártuk a jó szerencsét. Nekem ultimátumom volt: ha december nyolcadikáig nem indul meg magától, akkor programcsászár. Na, ezt nem szerettem volna. Végül hetedike lett a fordulónap, amikor közülünk az első végre bekerült a szülőszobára. Jó példáját hamarosan követtük mindannyian. Én harmadikként kezdtem, de utolsónak végeztem…

Arra is jók voltak a bent töltött napok, hogy most, hogy a tesója nélkül voltunk, végre sikerült ráhangolódnom a kisebbikre. Sokat kommunikáltunk, és azt is közöltem vele, hogy legkésőbb hetedikén el kell indulnia, akármilyen jól is érezzük magunkat így együtt. Valamint felmértem, hogy miből gazdálkodhatunk. Na, nézzük! Van egy négyágyas szülőszoba, függönyökkel elkerített ágyakkal. Az ágyakat ismerjük, részben az előző szülés, részben a naponkénti NST révén. Szép nagyok, de nem túl kényelmesek. Párna nincs, viszont állíthatóak. Tetszetős majrévassal vannak ellátva, és remekül szét lehet rugdalni a lazán illeszkedő elemeket. Van még kellemesen kattogó-bugyborékoló CTG-készülék, meg valami palackok, az oxigénest szintén ismertem már régebbről. Valahol a távolban pedig egy asztal, ahol az ügyeletes szülésznő ücsörög, őrizve minket… Miért is? Mitől? Na, mindegy. Lábtól helyezkedik el a bejárati ajtó, hogy a belépő azonnal és premier plánban láthassa a szülő nők alsó felét. Szuper. Az egyágyasba csak az apával szülők juthatnak be, nálunk azonban az Apa nem óhajt részt venni az eseményen.

Ja, és vannak mindenféle orvosok, hogy melyik lesz az enyém, azt majd a jószerencse dönti el. A volt fogadott orvosom, három Mikulás-kinézetű bácsi, egy szimpatikus, fiatal, barna hajú, egy markáns arcú, középkorú hollófekete és a kis rezidens. Egymás között mindig egyes szám harmadik személyben beszélnek rólam, akkor is, ha jelen vagyok. Ezekből a beszélgetésekből csipegetem fel az információkat. A lényeg az, hogy senki sem erőlteti a programcsászárt.

Eljött hetedike – és a szobánkban megszületett az első baba. Estére én is úgy döntöttem, hogy azok a kis valamik bizonyára fájások, mert ha nem, akkor baj van.

Éjszaka be is megyek a szülőszobára, hogy vizsgáljanak meg. Mivel a méhszáj puha, és van vagy egyujjnyi tágulás, mehetek a vajúdóba, ahol vajúdás helyett inkább alszom. Reggel hatra kétujjnyinál tartok. Addigra már újabb három szobatársam babázik. Felfektetnek a szülőágyra. Na, ekkor csúsztak ki a kezemből a dolgok. Burkot repesztenek, a magzatvíz szép tiszta, ám a finom kis keményedések helyébe brutális fájások jönnek. Feszengek, szorongok, kilépek a folyamatból. Közben körvonalazódik előttem, hogy ismét az történik, ami életem során sokszor, kedvességemmel, türelmemmel és ártatlan képemmel megint sikerült elérnem, hogy kísérleti nyúl legyek: két orvosom van, a markáns arcú és a rezidens. Mindketten vizsgálnak fájás közben – utólag visszagondolva szerintem tágítanak is kézzel. Senki sem kérdezett meg, hogy beleegyezem-e ebbe. Fekve fájok, de szerencsére foroghatok, vagy kérhetem, hogy támasszák fel az ágyat más helyzetbe. Felkelni nem engednek, mert előre eshet a köldökzsinór.

Reggel nyolc, de semmi változás. A császáros előzmény ellenére bekötik az oxitocint. Délelőtt tízre elérjük az öt centit, és tolófájásaim lesznek. Cseppszám le, és kapok egy No-spa injekciót. Brutálisan szomjas vagyok, de nem ihatok. Megkérdezem, hogy legalább egy vizes ruha csücskét szopogathatom-e. De erre is „nem” a válasz, különben is, kiszáradni nem fogok, mert az infúzióban van folyadék. Na, az lehet, de a nyelvem akkor is egy smirglihez hasonlít. Hideg van, fölöttem egy infrasugárzó, egyedüli takaróm egy lepedő, amit időnként kicserélnek.

Szenvtelen arcú doktoraim óránként megjelennek, és ítéletet mondanak. Lassan haladok. A szülésznői gondoskodás kimerül az önkiszolgáló módszer ismertetésében: kapok egy vizes ruhát, amivel borogathatom magamat, valamint megmutatják, melyik maszkból jön tiszta oxigén, és melyikből a nevetőgáz. De nincs kedvem maszkokért kotorászni. Már jócskán benne járunk a délutánban. Valahogy megszokom az elképesztő fájdalmakat, és csendben imádkozom közben. Találok egy félig ülő helyzetet, ami még elviselhető.

A magas, szőke, hosszú combú szülésznő gyakran érdeklődik telefonon, hogy meddig van nyitva a kórház földszintjén található szolárium, mert ez a béna kismama nem nagyon halad a szüléssel. Röhögök magamban: este hatig tart a műszakja, kénytelen lesz végigcsinálni… Lejár a műszak, szülésznő el. Másik jön helyette, kedvesebb, világosbarna hajú, friss és kipihent. Látja, hogy eléggé magamba fordultam már, nem is nagyon zavar. Fájások közt alszom.

A rezidens ébreszt (lám, itt maradt velem, a témavezetője meg hazament…), hogy megvizsgálna. Érdekes módon most nem fáj. Kedvesen közli, hogy ha érzek tolófájást, akkor nyomhatok, mert eltűnt a méhszáj. Ó, hála legyen a magasságosnak! Még elmagyarázza azt is, hogy hogyan kell nyomni (nagy levegő, bent tart, rekeszizommal lefele présel). Nem kell lefeküdnöm, maradhatok félig ülve, szétbontják az ágy alsó részét, és emberek – igazi emberek – fogják meg a lábamat, nem kötöznek ki és nem kell kengyelbe raknom!

Tolófájás, nyomok, közben kis reccsenő hang (ez volt a gátmetszés), és kint a feje. Nyomok még egyet, és kint az egész gyerek! Bordó, és üvölt (pedig még ki sem ért), és gyönyörű, és hosszú, fekete szempillái vannak! Eufória, boldogság. Az infúzió elfogyott, és eltűnt a fájdalom is. A hasamra teszik egy kicsit. Megható pillanat. Aztán elviszik, mert hideg van, és rajtunk csak egy szál lepedő, megfürdetik, mérik (3 kiló 85 deka), öltöztetik, inkubátorba rakják melegedni.

Engem megkérdeznek, hogy meg akarom-e szülni a méhlepényt, vagy – mivel úgyis altatnak a kötelező hegbetapintás miatt – vegyék ki akkor. Én döntök – a frissen tanult nyomási technikámmal kipréselem magamból a lepényt. Mivel ilyen ügyes voltam, megengedik, hogy megnézzem, és orvosom még el is magyarázza, hogy mi micsoda rajta. Komolyan, egyre jobban bírom ezt a rezidenst! Aztán kapok egy kis Dormicumot, és mire felébredek, már a gátam is össze van varrva.

Frissnek, erősnek, kipihentnek érzem magam, és amikor azt mondják, hogy mehetek a vajúdóba egy óra megfigyelésre, le is akarok pattanni az ágyról. Persze ezt nem engedik, kapok egy tolószéket, és úgy tolnak át. Fél óra múlva kaphatom meg a babámat, de csak addig lehet velem, amíg tart a megfigyelés. Aztán osztályra küldenek. Ezúttal nincs szabad rooming in-es szoba, ráadásul az egyiket hajléktalan influenzás kismamák foglalják el. (A gyermekágy másnap az – őáltalunk kezdeményezett – átköltöztetésükkel kezdődik, de ez már egy másik történet…) Magammal viszek egy kancsó teát, és iszom, mint aki még sosem ivott. Tudok ülni! Nem fáj! (Minimális gátmetszéssel megúsztam…)

Később, jóval később tudom meg, hogy amit akkor, 1999 decemberében véghez vittem, VBAC-nek hívják, és akinek nehezített pályán (lásd: fent részletezett kórházi körülmények, segítség nélkül) sikerül végig csinálnia, az ritka, mint a fehér holló. Azt is csak több mint egy évtizeddel később, hogy lehet másképp is szülni, és nem természetes, ami velem történt. Sokat, rengeteget tanulok – miközben a harmadik babámra készülök – a születéstörténetekből, az ajánlott könyvekből, és látom, hogy mi a jó, hogy hogyan kellene.

Közben megfogan a várva várt harmadik, és én a félidőig kitombolom az elkeseredettségemet, hogy nem nagyon van választásom: a rendelet nem kedvez nekem. A családom nem igazán érti, mi bajom van: eltekintve a nagymamámtól, aki otthon szült, mert nem tetszett neki a kórház. Ő viszont már azt nem tudja, hogy ismét vannak bábák, és mivel már kerülgeti a demencia, nehéz is elmagyarázni neki…

Születik egy erős hangvételű, elkeseredett vers is, amit publikálok abban a Facebook-csoportban, amelyik sokat segít nekem abban, hogy lenyugodjak, és megpróbáljam kihozni a legjobbakat az adott lehetőségekből. Közben költözünk, államvizsgákra készülök, rendezkedünk, az információs hét pedig mindig egybe esik valamelyikkel, tehát álom marad csak, hogy én oda eljutok. (Kivéve a februári, ami a terminussal esik egybe…) Valahogy mégis megnyugszom: ha a sors nekem nehezített pályákat szánt, akkor ezeken haladok tovább – és továbbra is szívből, sok szeretettel gondolok Ágira.

B. A.

Lányom születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.