igaz történetek szülésről, születésről

716. nap: Rémálom (Eliza)

716. nap: Rémálom (Eliza)

Két év múlva pontosan, megint májusban tehát (szegény Mátém!), negyedszerre, kislányunk született. De vele aztán semmi sem történt a „megszokott” módon.

A két veszteségem után már Bendit is elég nagy ajándéknak tartottuk, de mivel olyan messze került a két bátyjától (az egyik nyolc, a másik hat és fél éves, amikor megszületik), egy idő múlva azért azt gondoltuk, hogy jó lenne, ha ő is „ketten” lenne, mint a nagyok.

A nagyoknál úgy volt, hogy már vártam a másodikat, amikor az első tíz hónapos lett, most meg már jócskán elmúlt az első szülinap, és még mindig nem volt peteérésem… Persze, ez a hosszas szoptatás! Aztán egyszer csak rájöttem, mégis volt már egy, és az meg is fogant. Kicsit később, mint a nagyoknál, másfél helyett kicsit több mint két év lesz köztük. Június elejére vártuk tehát.

Az első harmadban megint volt egy kisebb vérzésem: a két nagyot elkísértük a délutáni foglalkozásra, Bendit vittem a hordozóban a hasamon, átgyalogoltunk az akkor éppen lezárt Margit-hídon, s a vége felé éreztem, hogy valami olyasmi történt, mint amikor erősebb menstruációkor egy nagyobb adag távozik. Remegve értem be velük a „helyre”, azonnal elmentem vécére, és bizony: egy nagy vérfolt a bugyin. Csak aki átélte, tudja, milyen érzés, amikor várandósan az ember véresnek látja a bugyiját. Ezt az érzést sosem felejtem el, és azt a két óra agyagozást sem, amíg vége lett, és hazamehettem. A fejemben zúgnak a kérdések: Miért? Miért már megint? Miért már megint velem, velünk történik?

Egy nap fekvés, pihenés, ágynyugalom, és az igazság az, hogy azon az egy adagon kívül egy csöpp vér sem jött többet. Ez akár meg is nyugtathatott volna, de láttam már ilyet is. Vasárnap reggel betelefonáltam az illetékes kórház nőgyógyászatára, hogy van-e ügyelet, és hajlandó-e valaki ultrahanggal megnézni, mi a helyzet, mert ez és ez történt velem. A nővérke azt mondja, ügyelet mindig van, menjek be, az ügyeletes orvos megnéz. Erre a részletre csak azért térek ki, mert itt találkoztam ismét az „én orvosommal”, akit a második veszteségemből ismertem. A nővérke is ugyanaz. Az egzotikus nevű. Ő meg is ismer.

Az orvos nem. Behív az ultrahangszobába, mondja, vetkőzzek. Mondom, csak a hasamat tenném szabaddá. Ő meg azt, hogy az nem jó, mert hüvelyit csinál. Mondom, azt nem szeretném, amíg esély van rá, hogy a baba megvan, nem szeretném, ha a méhszájam körül turkálna (volt már olyan is, aki szétbarmolta) – érdekes, amíg nem volt hüvelyi ultrahang, jó volt nekik a hasi is… Méltatlankodva néz rám, aztán megjegyzi: ez nem kívánságműsor, én könyörgőre fogom, istenem, egy-két éve ez az ember még egy másik ember volt, ezt persze nem mondom neki, de micsoda dolog ez, hogy az orvos diktál, a várandós meg megalázkodik. Tudom, hogy szívességet tesz nekem, hogy vasárnap reggel ide besétálok, mert aggódom, ő meg így ismeretlenül hajlandó ránk nézni, hát még járatom a pofámat is…

Azért belemegy, hasi ultrahangot csinál. És ebből is kiderül, a baba jól van, normális szívműködés, a hétnek megfelelő méretek, kóros nem látszik. Meg tudnám ölelni, még így is, hogy alig két év alatt ekkora változáson ment át. Boldog vagyok, kimenet haza is telefonálok, de bőgök bele a telefonba a megkönnyebbüléstől, szegények meg azt hiszik, baj van, alig bírom kinyögni, minden oké.

Negyedike még messze, de valamilyen indíttatásból vezérelve összevásárolom a szüléshez szükséges kelléket – úgyis járom a várost, Simonnak is, Bendinek is szülinapi ajándékot keresek. Alig telik el egyik is, másik is, épp ötödik napja, amikor egészen váratlanul megszülök.

Reggel még semmi. Délben jön a zongorahangoló, mire elmegy, elindulok a nagyokért az iskolába, négy órára. Az iskolánál fölveszek még egy „vendéget” is, Péter barátom szokott segíteni nekünk az adóbevallásban, ja, mindig adóbevallás körül szülök, mert mindig az utolsó pillanatra hagyjuk. Ma is az utolsó előtti nap van, viszem tehát Pétert is haza, T-vel ülnek a géphez, számolnak, osztanak, szoroznak, így telik a délután.

Gyerekek megfürdenek, vacsoráznak, szerencsére itt van megint anyósom, ő van velük, mert én valahogy nem vagyok éhes, vagyis csak hangulatom nincs, kedvem nincs hozzá és hozzájuk se. Menjenek aludni, legyen csönd. Mi van velem? Jó, egy mindenórás lehet ilyen, de ennyire, és ilyen hamar?

T. és Péter a gépnél, én a háttérben fekszem – egy térben a dolgozó, a háló, a nappali minálunk – szóval fekszem a hálószobámban a dolgozó hátterében, semmihez sincs már kedvem, csak feküdni és aludni, de egyszer csak egy olyat érzek, amilyet még soha: mintha egyszerre tágult volna ki a méhszájam, egy nagyon hosszú, a kontrakciókhoz nem is hasonlítható fájdalom. Kiver a víz: a rémülettől is meg a fájdalomtól is és főleg, hogy nem tudom igazán, most mi van. Szültem háromszor, ezt a dolgot, ami most történt, nem ismerem, de hát a három előzőből is mindegyik más volt.

Elvonszolom magam a fürdőszobába: néhány lépcső föl a gyerekszobába, azon át, be a fürdőbe. Ülök megint a vécére, szokás szerint, pedig semmi okom rá, de hívom közben a szülős számot: tudom, hogy nem Áginál van, nála most unokanap van, délután beszéltünk, ő este kilencig most elsősorban nagymama. Délután azért beszéltünk, hogy este kilenc után menjek át CTG-re, ha van kedvem, de mivel holnap (kedd) reggelre van időpontom a kórházi terhesgondozóba ugyanezért, abban maradtunk, hogy majd kilenc után megbeszéljük, van-e még erőm és kedvem hozzá CTG-re és egyben az elmaradt 37. heti vizsgálatra is átmenni, vagy a vizsgálatra majd holnap, a tehesgondozó után megyek inkább.

Szóval, tudom, hogy a szülős szám most nem nála csörög, nem baj, hallom a másik Ágit, mondom, mi van, csodálkozva kérdezi: „Te már ott tartasz?” Hát, mondom, nekem is váratlan – mindig a 40. hét után szoktam – de tulajdonképpen a 38-on is lehet már szülni, úgy látszik, most ez van. Míg ezt megbeszéljük, jön megint egy, az előbbihez hasonló érzés, a vécének meg nem sok értelme van, ráadásul kényelmetlen, és fázom is nagyon – ez egy hideg, csupa eső május – visszamegyek a „hálóba”, lefekszem.

Talán alszom is egy pár percet, egy fájásra ébredek, azért is hívom most így, mert nem tudom másnak nevezni, a lélegzetem is eláll. Elindulok megint föl a fürdőszobába, T. hátra fordul, néz egyenesen a szemembe, én az övébe, bólintok csak, érti, aztán én eltűnök fönt a gyerekszobában, gondolom, intézkedik, hívom mégis Geréb Ágit menet közben, pedig még nincs kilenc óra, tudom, de nem sok híja van, és ő közel lakik, nem úgy, mint másik Ági, nem tudom, mit mondok, azt se, hogy ő mit, a fürdőszobáig nem jutok már el, a tetőtéri szobában csak a két nagy fiam ágya, két asztal, egy polc, játékok, lim-lom, kacat, mint két nyolc-tíz éves fiú szobájában.

Lerogyok az egyik ágy elé a földre, és csak azt érzem, ez KITOLÁS!! Szó szerint, mindkét értelemben. Négykézláb a kemény talajcsempén az ágy mellett, de szeretnék a térdeim alá valami puhát, mondjuk, csak a minimális konfortérzetemnek tenne jót, mert igazából fütyülök rá, de napokig ott a kék-zöld-lila folt mindkét térdem belső felén, éreztem közben, hogy fáj. De fájt a karom is, ahogy támasztottam magam, jó lett volna az ágyra legalább felsőtesttel fölfeküdni, de még ez sem ment, kínomban a matrac szélét haraptam, és minden erőmmel azon voltam, hogy engedjem, ami történik, mást nem is tudtam tenni, de ez is rém nehéz volt, erőn felüli.

T. közben rendezkedik, gondolom, szegény Pétert gyorsan kitette, a nagy fiúk ágyneműit lehordta a kisszobába, anyósom a vendégkanapén alszik Bendi kisszobájában, elrendezi őket, hogy most mind itt feküdjetek le, aztán majd meglátjuk, szalad vissza hozzám, hol vannak a kellékek, egy szünetben gyorsan mondom, szalad megint le, minden a nappaliban a kiskádban, szalad vissza hozzám, kerül alám dekubitusz, papírvatta, még párna is a térdem alá, de bármilyen széles is, nem elég, hogy mindkét térdem alá kerüljön, olyan szélesen terpesztek, így aztán leginkább csak zavar, úgyis lemegy a térdem róla mindig, marad a lábam között, céltalanul (ezért a kék foltok mégis), odakészíti a hősugárzót, és végre mellém telepszik a kőre, próbál masszírozni, tudja, hogy kell, negyedszer csinálja, de most nem jó, mondanám, ne, ne, ne nyúlj hozzám, de már ez sem sikerül, ordítok, gondolom egyfolytában, pedig lyukat is harapok Simon matracába, s még így is, mint az állat. (Máté kérdezte félve napok múlva, hogy „Anyu, ez mindig ilyen?” – „Micsoda? A szülés? A hangok? A kiabálás?” – „Igen.” – „Hát, nem éppen ilyen, ez nem volt egészen normális, de ilyesmi azért, igen.”) Pedig igazából nem fáj semmi, inkább nagyon erős, letaglóz, arra kellene erő, hogy engedjem, hogy kiengedjem, de nagyon gyors, nagyon intenzív az egész. Állítólag mondom is, hogy engedlek, engedlek, de nem bírom ilyen gyorsan, s közben nagy levegőket veszek, önkéntelenül, attól mintha bírnám a gyerek által diktált tempót. Tényleg, mintha mindenáron ki akarna jönni, minél előbb, eresszetek ki innen, eresszetek gyorsan! Ennél gyorsabban tényleg nem megy, így is azt érzem, most rögtön szétszakadok, és tényleg, szétszakadtam, ez annyira fáj, mintha száz felé szakadtam volna, de nem én, hanem a burok!

Burokkal született meg a fej, s ahogy kijött a fej, szétrepedt a burok, ilyen sem volt még, egyszer se szültem még burokban gyereket, hát, ha ez ilyen, ezt se kérem többet, ez borzalmasan fájt, de ezzel vége is, mert szinte egyben kint is van az egész, nem, mégsem az egész, egy lábfeje bent, és nem is jön kijjebb, hallom, hogy tüsszent, és Ági is itt van már, azt mondja, vegyük ki azt a lábat, nagyon rövid a köldökzsinór, nem lehet a babát sehova sem tenni, csak ott tartani, a kijáratban, ahonnan jött. Én pedig látni szeretném, úristen, 20 perc alatt szültem kb., de sokkal inkább magamnál vagyok, mint az előző szülésnél, meg akarom fogni, de még csak nem is látom a lábam között, kérdezem, ki az, azt mondják, egy Lizuska, vicces, mert nem volt lánynevünk, de végül Eliza lesz majd később, szóval tényleg, valami Lizuska, úristen, nem hiszem el, hogy lány, adjátok ide azonnal, mondom, tegyétek a párnára – tudom, hogy ott van a lábam közt az, amelyik nem vált be a térdeimnek –, ők meg azt értik, hogy „tegyétek a hátamra”, micsoda hülyeség, mindenesetre ezen nevetgélünk, mert ez sem lehetséges, sem a hátamra, sem a párnára, nem elég a köldökzsinór. Ági azt mondja, ilyet még nem látott, szinte bennem kell elvágni a zsinórt, de tanakodunk, mi legyen, mert nem szoktuk ilyen hamar elvágni, normális esetben megvárjuk, amíg már nem lüktet, és a baba biztosan lélegzik tüdőből, de látni akarom, a baba szép, rózsaszín, jól van, hát elvágják a zsinórt.

Itt kezdődik a rémálom, a baba azonnal elájul, én azt látom már csak, hogy egy szép, formás (3400 g, 54 cm) kislány, de nehezen lélegzik, a színét veszti, Ági leszívja, rohan az oxigénpalackért, közben a telefonjában keresi a Cerny-mentő számát. Kezembe nyomja a telefont, a gyereket megint leszívja, oxigént indítja, én meg mondom a diszpécsernek: otthon született kisbaba, nehezen lélegzik, ő meg mondja, hogy hívjuk a rendes mentőt, mert nekik nincs most szabad kocsijuk. Micsoda?? Hétfő éjjel tíz óra körül az összes Cerny-mentő foglalt? ‒ ezen csak később gondolkodom. Akkor tehát hívom a 104-et.

De közben látom, a baba szép rózsaszín, kinyitja a szemét, úgyhogy a hívást kinyomom, én nem beszéltem a felnőtt mentőkkel. Ó, kicsit bánom is, hogy így pánikoltunk, és riasztottuk a mentőket, talán nem kellett volna, néha van ilyen átmeneti adaptációs zavar, aztán minden rendbe jön. Fogom megint a gyereket a kezembe, talán már nem lesz semmi baj.

De hamarosan látszik megint, ahogy horpaszt szegény, nem tud rendesen lélegezni egyedül, megint vissza az oxigént, amitől rendeződni látszik, de nem lehet tőle elvenni, még párszor próbáljuk, de mindig visszaesik. Jaj, közben a gyerekek már itt topognak a nappaliban, pár lépcsőnyire a szobájuktól, ahol a kishúguk megszületett, T. szalad le, nem tudom, mit mond, várjanak, van egy kis baj, feküdjenek vissza, és várjanak szépen, szalad vissza, a gyerek jobban van, közben telefonálnak Ági telefonjára a Cernytől, itt vannak a kapuban, engedjük be őket. Ági indul is le eléjük, de anyósom már kiment értük a kapuba, ő odalent hallotta, hogy csöngettek, már jönnek szembe Ágival a konyhában. Hát találtak mégis egy szabad autót.

Ági mögött beront a szobába két nő, két férfi: „Hol a gyerek?” ‒ csak ennyi, a gyerek épp az apja karjában, megpróbáltuk fölvenni, én mentem volna épp valamit magamra venni – ott ültem a Máté ágyán, anyaszült meztelenül, lógott belőlem a köldökzsinór, igaz, csak egy rövidke ‒, szóval fölkaptam a ruhám, amiben szültem, valamikor közben lekerült, talán, amikor a babát magamhoz vettem, nem tudom. Szóval a mentősök: „Tegye le!” T. leteszi Simon ágyára, ők meg neki, dolgoznak rajta, T. megint le, mert a két másik kéri az iratainkat, én próbálom figyelni, mit csinálnak, de nem mondják, nem is kérdeznek semmit, Ági mondja, hogy ne ijedjek meg, azért olyan élettelen, mert elaltatták. Elaltatták? De miért?

T. jön, hozza az iratainkat, és mögötte még három férfi, bakancs, láthatósági mellény, táskák, köszönés nélkül betrappolnak: „Hol az anya?” Ők meg nekem esnek, mondván, gyerünk, valahogy így: „Asszonyom, jöjjön!” Mondom, hova? Kórházba. Dehogy megyek! Semmi bajom. Márpedig ők visznek. De miért? Mert szültem. Na, és? Semmi bajom nem történt. Tényleg. Velem még nem volt idő foglalkozni, de azon kívül, hogy a lepény még bent, a zsinór lóg, semmi olyasmi nincs velem, ami ellátást igényelne, és ez sem kórházit. „Hol a lepény?” ‒ kérdik. Mondom, ja, az még bennem. Na, ugye! „Asszonyom, kórházba kell menni!” Azért, hogy megszüljem a lepényt? Mondom, azt én már rég megszülném, ha nem állnának itt körül ennyien, idegenek!

A fickó udvariatlan, lekezelő és durva is nagyon. El akar látni, mert szültem, de az nem jut eszébe, hogy tapintat, udvariasság és megértés, éppen, mert most szültem. Ráadásul nehéz helyzetben vagyok, mert a kisbabám nincs jól, és nem tudom, mi a baja. Na, ja, mindez azért, mert otthon szültem, ugyebár, ezért kijár nekünk a durvaság is, meg az udvariatlanság is. Meg még tán a beteg gyerek is, most megkaptuk! Háromszor mekkora szerencsénk volt, de most végre megtudjuk! Én nem is értem, hogy kerültek ide ezek, mi nem hívtuk őket, hiszen nekem tényleg semmi bajom, a kisbabával meg nemigen tudtak volna mit kezdeni, ahhoz nemigen értenek, legalábbis nem úgy, mint a Cerny, akiknek ez a szakmájuk. Szóval, kötekednek velem hárman, miközben Elizán egyfolytában dolgoznak, nem tudok tőlük odafigyelni, és teljesen értelmetlenül fújják ugyanazt, hogy asszonyom, meg hogy nem vagyok beszámítható, és hogy kötelességem velük menni.

Szerintem meg kötelességem a gyerekem mellett maradni. Oda persze nem mehetek, ahova őt viszik, ez is milyen jól ki van találva, az újszülött intenzív osztályra a szülő is csak látogatási időben mehet, délelőtt 11-től este hatig, a gyerekkel nem mehetek tehát, engem az illetékes kórházba akarnak vinni, de oda tényleg minek mennék. De nem értik, hogy szükségtelen. A fejükben egy kivérzett, rossz állapotú nő él minden otthonszülő kapcsán, holott épp ellenkezőleg van, az otthon szült nők rendszerint nem szorulnak ellátásra, ellenben ők csak azt a képet ismerik, amilyet a kórházban szültekről látnak. Hiába látják a saját szemükkel, hogy fölállok, jövök-megyek, jól vagyok, nem bírják fölfogni. Ráadásul egyre többen vannak itt, az első négy a Cernytől, aztán ezek hárman, aztán jöttek megint négyen, egy másik Cernys, végül kettő is jött, de még a sofőrök is följönnek, vagy micsoda? Van itt ezek szerint 11 idegen ember, csak később számolok utána, de minek is, őrületes a zűrzavar, tényleg, szükség van minderre?

Ági megszakítja a vitát: „Gyere, szüld meg a lepényt!” Átlépünk a fürdőszobába, kicsukja a kellemes társaságot. Üljek le a bidére. Az pont jó lesz. Ráülök, a lepény azonnal kicsúszik, tényleg, azt már csak bent tartottam egy ideje. Ági megvizsgálja, minden rendben, még lemegy egy tálért a konyhába, abba beleteszi, viszi ki a mentősöknek: „Tessék, itt a lepény, meg lehet nézni.” Ők rémülten hárítják, mit akar vele, hát, hogy ha ép, akkor tényleg nincs szükség kórházi ellátásra, ellenben, ha híja van, természetesen velük megyek. Nem, nem, ők nem kíváncsiak a lepényre. Hát jó. Ellenben a Cernysek kérik, viszik a gyerekkel együtt.

De a mentős nem hagy békén. Megmérné a vérnyomásom. Csak tessék. Teljesen normális. Na, látja. De akkor is mennem kell velük. Már megint kezdi. Nem vagyok beszámítható. És állandóan ez az „asszonyom”. Nem dönthetek magamról. A törvény azt mondja… stb. Nagyon fárasztó és felháborító is. Jó lenne, ha egy távirányítóval ki lehetne kapcsolni, szeretnék a kislányomra figyelni, mert őt közben viszik el, a kezembe nyomnak róla egy fényképet, kiterítve, szájában a ballon, kezében branül… Meg egy leírást, hogy mit csináltak vele, és mi lesz ezután, hol és mikor érdeklődhetek felőle.

Elmennek, de azt se tudom, mikor, hogyan, mert egyre viaskodom ezekkel, egyre kimerültebben és tehetetlenül. Na, hát ha ők nem mennek, indulok én. Hova megyek? (Illetve: „Asszonyom, hova megy?”) Mondom le, az ágyamba. Lefekszem. Elindulok le azon a pár lépcsőn, ezek a nyomomban, és folytatják tovább: Szó sem lehet róla, megyek velük. Jaj, még mindig ez a nóta? Hagyjanak már békén, tényleg, most szültem, a babát elvitték, itt topognak most már a fiaim, szegények, pizsamában, mezítláb, rémült szemekkel, és én itt vitatkozom három bakancsos, láthatósági mellényessel. Abszurd. Újra próbálkozom: hát nem látják, hogy semmi bajom? Tényleg, egy csöppet se vérzek (mindaddig, amíg Eliza altatva volt, napokon át ez így is maradt), a vérnyomásom jó, a gátam ismét teljesen ép, az általános állapotom jó, és ne mondja már, hogy nem vagyok beszámítható („De értse meg, asszonyom, a törvény azt mondja, hogy a részeg, a drogos, a frissen szült…” – és még egy valaki, mert négy van, elmondta százszor, de mégsem emlékszem már, ki a negyedik nem beszámítható, és akarata ellenére elvihető). Jó, akkor itt a férjem, aki beszámítható, ő dönt felőlem.

T. azt mondja, hogy maradok. Erre vele kezdenek vitatkozni, hogy micsoda egy alak. Miért nincsenek a gyerekek ágyban, mindjárt éjfél? Az ő gyerekei már nyolckor ágyban vannak. Még ilyet! Én nem értem, hogy a mentősöknek nincs valami képzésük arra, hogyan kell mások otthonában viselkedni? Egyáltalán, ha maguktól nem tudják ezek az orvosok (mert ugye orvosok, legalábbis az egyik, a többi meg sofőr meg valami ápoló) vagy mentőtisztek(?), hogy kell kulturáltan viselkedni, akkor miért nem tanítják nekik? Hogy bármit is gondolnak, egy másik felnőtt döntéséhez semmi közük, és nem lehet mások felett ítélkezni? Vagy ha ítélkezik is, azt köteles magának megtartani, de velünk nem érzékeltetni? Mondom ‒ de minek is, teljesen értelmetlen ez az egész ‒, a mi gyerekeink is ágyban voltak már, de azóta történtek itt események, és bizony, ha elmennének már végre, akkor tudnék velük foglalkozni, én magam is csak erre vágyom.

Neki pedig kötelessége engem magával vinni, erőszakot fog alkalmazni. Betelefonál a központba, a főnökével egyeztet: például elmond engem mindenfélének. Beszéljek a főnökkel. Dehogy beszélek, eszemben sincs még a főnökével is vitatkozni, hagyjuk már abba. Akkor mit fogok csinálni. Hát, például fölhívnám az anyukámat. Ezen röhögnek. Beleröhög a főnöknek a telefonba, így: „Ez az anyukáját akarja fölhívni.”. (Ezért merem én is „ezeknek” nevezni őket.) Nem tudom, mi van ebben furcsa. Ki nem a szüleit értesíti először, amikor megszületett a gyereke? Amúgy meg, mi köze hozzá. De annyira fáraszt ez az egész!

Fekszem a saját ágyamban, körüláll három bakancsos, a másik oldalon meg a gyerekeim, Mátéka pizsamáján nézem a kígyót, a tátott szájú krokodilt, ugyanez a pizsama volt Simonon, amikor Bendi született, ebben jött haza Ágotától, azóta kinőtte, most Mátéé, de hol jár az eszem, egyre fásultabb vagyok, hallgatom ezt a mantrát: „Asszonyom, maga nem beszámítható…” Nézem a fiúkat, aztán fölugrom, és nyúlok a fiókba (fejnél az ágy mellett), veszek egy bugyit, és megyek, csak legyen ennek vége!!! Mit csinálok? Mondom, megyek már, csak fölöltözöm.

Drága Geréb Ági a szoba másik végén (a nappaliban!) csöndesen megjegyzi: „Én nem mennék velük, mert akkor holnap reggel nem tudnék bemenni a kisbabámhoz az intenzívre.” Jaj, de jó, hogy itt van! Kijózanít, hirtelen magamhoz térek. Ma már másodszor kel ki belőlem az anyaoroszlán (tátott szájú krokodil?): „Azonnal hagyják el a házamat!!!” – kiabálom. Meghökkennek, de nem könnyen hagyják magukat: „És hogy fog asszonyom a gyerekeinek ezzel elszámolni?” „Az az én dolgom! A maguk viselkedését hogy fogom nekik megmagyarázni, most azt nem tudom!?” (Simon csak úgy jellemzi őket azóta is: „úgy beszéltek, mint a portás.” Elnézést minden kedves és illedelmes portástól, Simonék iskolájában tényleg egy ilyen portás van.) „De azonnal menjenek el innen, nem hívtuk magukat!” (Tényleg nem hívtuk őket, csak sokkal később derül ki, az egyik Cernys sofőr hívta őket anélkül, hogy tudta volna, van-e rájuk szükség.) „Asszonyom, az jó lesz magának, ha idejön a rendőrség, és erőszakkal berángatja?!” Én: „Jó lesz, igen, csak maguk menjenek el innen, azonnal!!” A két órája szült gyermekágyas félmeztelenül áll a nappaliban, és csípőre tett kézzel kiabál három mentőssel (bakancs, láthatósági mellény). Tragikomikus. De használ. Veszik a cókmókjukat, és elindulnak lefele a lépcsőn: „Menjünk innen a pi—-ba.”

Végre. Ági és T. is mennek, a baba után mennek a gyermekklinikára. Én lefektetem a gyerekeket, persze egy kicsit beszélgetünk, próbálom őket megnyugtatni, a fáradtság győz, ketten elalszanak, Simon nem, aggódik is, és túlságosan fölkavarták az események. Bezárkózunk.

Jön bizony hamarosan a rendőrség, éjfél van, talán kicsivel el is múlt, nyomják a csengőt, verik az ajtót, rázzák a kilincset. Simon aggódik, ki kell nyitni. Szegény. Mondom, nem kell kinyitni. Bűncselekmény nem történt, életveszély nincs, az történt, hogy valami előre nem látható okból a teljesen normálisan született kisbaba rosszul lett, Ági a lehető legjobban ellátta, a megfelelő személyeknek átadta, teljességgel értelmetlen az a hadművelet, amit itt folytatnak. Ez itt most a hatóság visszaélése a hatalmával, a megfélemlítés eszközével, és én nem vagyok hajlandó ebben részt venni, mert föl akarnak bennünket használni az Ági elleni méltatlan hadjáratukban. Ha nem nyitjuk ki, mindjárt elmennek, ha meg kinyitjuk, folytatódik ez az egész cirkusz, aminek semmi értelme. Megérti. Nem úgy, mint a mentősök viselkedését. Arra sokkal nehezebb magyarázatot találni. Az ajtórángatás tényleg abbamarad, Simon is elalszik.

Én próbálok T-ékkel beszélni, vagy várom, hogy ők hívjanak. Jön egy SMS ‒ nevet kell mondani, nem volt kiválasztva se fiú, se lánynév, mindenképp be kell diktálni valamit. Aztán írja: „Elza lett.” Jaj, írom vissza: „Azt ne! Az a szomszédasszony Anyuék falujában egy jó nagy darab, fekete, bariton nőszemély, jó fej, csak Anyu elájul, hogy a lányunokája az ő nevét kapta. De legyen akkor Eliza.”

Amúgy ez most lényegtelen, inkább: „Hogy van?” Még nem tudnak semmit. Őket nem engedték be, csak a rendőrséget. Őket meg őrizetbe vették. Micsoda? Hát, jött két civil ruhás (nyomozók), és azt mondták: „Maguk most nem mehetnek sehova, őrizetbe vannak véve.” Aztán T-t haza akarják toloncolni, hogy nyissa ki az ajtót, mert én nem nyitom. Ő meg nem hajlandó menni sehova, hiszen direkt ide jött. Na, most ott megy a huzavona. T-t megfenyegetik, hogy majd megnézheti magát, ha falaz ennek a Gerébnek.

Végül – két-három óra múlva – ők is föladják, elengedik őket, és elmennek. T-t beengedik egy picit Elizához, Ágit persze nem. Azt mondják, hogy szülés körüli súlyos oxigénhiány, a mentőben görcsölt is, lélegeztetőgépen van, és hűtve lesz három napig. Ez a terápia ilyenkor.

Hazajönnek, kicsit beszélgetünk, nem nagyon értjük ezt a súlyos diagnózist, oxigénhiány nemigen volt… Szülés alatt biztosan nem, rózsaszínen született, utána ugyan nehezen lélegzett, de az oxigénre mindig jól reagált, súlyos oxigénhiányt biztosan nem szenvedett… Görcsölt? Az már tényleg hihetetlen.

El kell a helyzetet mégis fogadni, ez van, majd meglátjuk. Ági elköszön, hazamegy, mi meg lefekszünk, nem is tudom, hogy telik az éjszaka, tán alszunk is egy keveset, én gondolkodom ezen az egészen: eddig hogy volt, amikor megszültem, milyen ünnepi, csodahangulat, a gyerekeim egy pillanatra sem voltak idegen kezekben, együtt feküdtünk a saját ágyunkban, s most nincs, nincs itt a kisbabám. Eddig nem értettem, hogy bírják az anyukák, ha eltávolítják tőlük a babájukat, s lám, ezt is ki lehet bírni, túl lehet élni. Azért sírok is, persze, T. is, miközben nyugtatgat, tán önmagát is egyben, egyszerűen nem érzi, hogy nagy baj lenne, azt mondja, szerinte minden rendbe fog jönni, higgyünk benne. Könnyű azt mondani, de igaza van, most nem tudunk többet tenni.

Alig várom a reggelt, korán odatelefonálok, tudom, hogy csak 11-től lehet, de nem mehetnék-e már. De igen, jöhetek, a körülményekre való tekintettel. Ettől persze megijedek, lehet, hogy már nem is él??? Istenem, de hosszú odáig az út, és persze mindig a dugók, lehetetlen átvergődni a városon, bárcsak tudnék repülni!

Odaérünk, de mielőtt beengednének, jön a főorvos, vázolja a helyzetet, nekem mindez annyira szokatlan, kórház, intenzívosztály, orvos, hogy rémeket látok, nem is nagyon értem, miket mond, csak azt kérdezem, visszakapjuk-e? Ezt meg ő nem érti, vagyis dehogynem, nevén nevezi, amit én nem: Meg fog-e halni? Hát, mint minden intenzív osztályon fekvőnek van egy 5-10%-nyi esélye rá, de Elizáról a mostani állapota szerint nem gondolná. Stabil, hűtve van és lélegeztetőgépen, a fertőzés miatt antibiotikumokat kap, és bizonyára felépül. De azt, hogy maradandó sérülést szenvedett-e, azt most nem lehet megmondani. Az engem nem is érdekel, csak éljen, gondolom magamban, vagy talán mondom is.

Odavezet hozzá, ott fekszik az én kislányom egy szál pelenkában, mindenféle csövekkel tele, ijesztő és elkeserítő is egyben egy laikusnak. Aznap írja egy aranyos valaki nekem: amikor az ő kislánya volt lélegeztetőgépen, rémesnek látta a sok csövet, aztán rájött, hogy de jó, hogy van ilyen, amikor szükség van rá. Ez akkor sokat segített nekem, és nemcsak ő, hanem sokan mások is. Jöttek a rövid, de nagyon szívhez szóló üzenetek, a sok segítség. Anyósom aznap utazott volna haza, de maradt, ami a legnagyobb segítség volt nekem: mehettem minden nap Elizához, ott is töltöttem az egész látogatási időt, ő ellátta az otthoniakat, engem meg az akkori drága barátnőim láttak el a kórházban ebéddel, istenem, de jólesett, szóval, ülhettem egész nap Eliza kiságya mellett a kórházban. A nővérkék – nagyon kedvesen – fejcsóválva nézték, meg is jegyezték: nem gyermekágyasnak való ülni egész nap egy széken. Hát, én meg mondtam, a látogatási idő a 24 órából csak hét óra, ennyit tudok most adni a lányomnak. (A további kórházi eseményeket egyébként elmondtam és meg is jelent a Sorsfordító gyerekek című könyvben.)

A helyes diagnózis időközben kirajzolódik az én várandósság alatti leleteimből. A szülés előtti pénteken délután kaptam egy laboreredményt, amely Streptococcus-fertőzést mutatott, de nem jutott idő foglalkozni vele, mert a következő hétfőn ilyen hirtelen meg is született Eliza. Kedd reggel jeleztem volna a terhesgondozóban, illetve a bábáknak is a rendelésen, de minderre nem került már sor. Így történt. Ki tehet róla? Bárkivel előfordulhat, akkor is, ha kórházban szül, bárkivel megtörténhet, vajon akkor is lecsuknak valakit – mondjuk a szülészorvost vagy a szülésznőt, aki jelen van a szülésnél, és emiatt az újszülöttnek az elsősegélyt nyújtja – miatta, és tele lesznek vele az újságok?

Közben folyamatosan telefonálgatott a rendőrség, azért tudom, mert egy „ismeretlen szám”, amelyik nem adta föl soha, én meg nem vettem föl soha, mígnem kénytelen volt írásban beidézni kihallgatásra. Nyilván, ő csak a dolgát végezte, egy gyermekágyas, aki éppen a kórházban tölti a napjait a kisbabája mellett, kapkodja föl bármikor a telefont. Én meg azt gondoltam, hogy ezzel a dologgal majd akkor foglalkozom, amikor Elizát már hazavittem. Az pedig két hét kórházi tartózkodás után történt. A hűtés után fölmelegítették, vasárnap lekerült a lélegeztetőgépről, elkezdte kapni a tejemet, először cumiból, aztán mellre tehettem, s minden várakozás ellenére úgy szopott, mintha mindig azt tette volna! A Streptococcus okozta fertőzésből – ami a légzési nehézségeit okozta – az antibiotikum-kezelés eredményeként kigyógyult, a két hét leteltével tehát „visszakaptuk”.

Azóta két év telt el, s az állapotát tekintve néha az az érzésem, kissé túlkezelték: annyi élet van benne, hogy túltesz a három bátyján, akik meg elég megfelelően imádják (nekik van a legszebb kishúguk a világon). Eliza pedig meg is szolgálja az elfogulatlan dicséretüket: amikor hazaérnek az iskolából a „Csákány, csótány!” vagy „Szevasz, kuvasz!” vagy az „Üdv, fürj!” köszönéssel fogadja őket (Kárpáti Tibor: Csókolom, pókmajom című jeles könyvéből, nálunk nagy kedvenc), és ha valami nem tetszik neki, akkor azzal intézi el, hogy „Pukkadj meg!” ‒ volt ki(k)től eltanulnia mindezt. Szóval, minden a legnagyobb rendben.

Csak az eljárás, aminek még nincs vége, nincs egyáltalán rendben: a kihallgatások, az abból született vádirat és a tárgyalás(ok), amelyeknek elébe nézünk, az nagyon nincs rendben. Hogy például ez az egyik „ügy”, ami miatt Ágit már két éve házi őrizetben tartják! Ebből Magyarországon ügyet lehetett csinálni, s emiatt fogva lehet tartani. Az sincs egyáltalán rendben.

Sz. J.

Simon >>>
Máté >>>
Első veszteség otthon >>>
Második veszteség kórházban >>>
Bendi >>>
Eliza apamese >>>


Eliza  az életben (kisfilm) >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol