igaz történetek szülésről, születésről

689. nap: Hogy ez milyen jó… (Balázs)

Megjelent: 2012. aug. 24.

Olyan jó volt ez az időszak, hogy szerettük volna ismét átélni, így mikor Peti 11 hónapos lett, újabb családtag költözött a pocakba.

Az első öröm után jött a nagy kérdés, hogyan tovább. Nem tudtam, hogy mit akarok, csak azt, hogy mit nem. Nem akartam kórházat, nem akartam vágást. De hát két császár után íratlan szabály a legtöbb kórházban a programozott császár. Az én orvosom is ezzel fogadott, a 38. héten kiveszi a babát és kész.

Nem mentem vissza többé hozzá. András nem örült ennek, félt. Úgy gondolta, hogy csak a kórházban vagyunk biztonságban. Kerestem a megoldást, olvastam sokat, beszéltem doulával. Közben eljutottunk egy császármetszés feldolgozó csoportba, ahol megismertük Ágiékat. A nap végére már András is érezte, nem a kórház kell nekünk.

Ágiék nem ígértek semmit, de nem is kellett. Elmondták, hogy császár után nem az otthonszülés a cél, hanem hogy a baba megszülethessen természetes úton. És ha ehhez kórház kell, hát akkor kórház kell. És ha így sem sikerül, akkor el kell fogadnunk, hogy minden megtettünk, de így kellett történnie.

Ági elmondta, hogy nagyon fontos feltétele a velük való szülésnek a betöltött 37. heti vizsgálat náluk. Az utolsó hetekben nagyon izgultam, hogy minden rendben legyen majd, és feljussunk hozzájuk a vizsgálatra. Így történt. Emlékszem, Ági azt mondta, nagyon okos ez a baba, gyönyörűen helyezkedett. Úgy beszéltük meg, hogy egy hét múlva felköltözöm testvéremékhez, hogy a közelben legyünk, ha eljön az idő. Nem akartunk a városunkban szülni, itt nincs támogatás. Tudtam, ha kórházba kell menni nélkülük, feladom.

De Balázs úgy gondolta, hamarabb elindul. (Amit egyáltalán nem bántam, mert így több esélyünk maradt, hogy bőven lesz hely a fejecskének majd a kitolási szakban.) Péntek este indultak a fájások, de csak nagyon szerényen. Mivel szombat reggelre sem múltak, felhívtuk Ágit, hogy mi legyen. Végül irány Budapest, 200 km.

Jó volt a születésházba érni, minden olyan nyugodt volt. Lelassult körülöttünk minden, kizártuk az ajtón túli világot. Ági épp családi ebédet tartott, mondta, ha szükség van rá, hívjuk. De még nem kellett.

Este hat körül jött, fáradt volt az arca. Megvizsgált, ő is úgy vélte, elkezdődött, de még épp csak ráléptünk az útra. Így ő elment. Nem volt bennem félelem, sem elvárás, semmi. Majd lesz valahogy. Még sikerül aludnunk is két órát. Aztán hajnali egy körül már nagyon fájt, kértem Andrást, hívja Ágit. Ő jött, de még mindig csak az út elején voltunk.

Eltelt jó pár óra, és én egyre hangosabb voltam. Máig nem értem, hogy nem rekedtem be. Szegények, füldugót kellett volna hozni. Kétszer is befeküdtem a kádba, de nem sikerült ellazulnom, jobb volt kint. Szörnyen fájt, és én azt üvöltöttem, engedj el, csak egy kicsit. Nem tudom hányszor, de legalább ezerszer. És ők csak hozták a borogatást a derekamra, milyen jó is volt. Elvesztettem az időérzékemet, már azt sem tudtam, milyen napszak van. Ágin kávé illatát éreztem, mire ő fogat mosott, pedig mondtam, hogy nem zavar.

Délután lett, és nem tűnt el a méhszáj pereme. Kórházba kell menni. Tudtam, hisz beszéltünk róla, számoltunk vele, de most ez valóság. Kicsit feladtam. Kiléptünk az ajtón, és ismét a rohanó világba csöppentünk. A kórházba érve már vártak minket, mindenki emberséges volt. Féltem. Azonnal kaptunk helyet, ágyra föl, burokrepesztés. Mi kértük, bíztunk benne, ezzel tovább haladunk. De én már nem bíztam magamban, kértem, szedjék ki, nem bírom tovább… De ők bíztak helyettem is ‒ tartottátok bennem a lelket.

Aztán egyszer csak azt mondtam: „Ági, be fogok kakilni!” És ő mosolyogva válaszolt: „Be, bizony!!!” Éreztem, hogy nyomnom kell. Elsőre nem ment jól, de aztán összeszedtem minden maradék erőmet, és csak nyomtam, nyomtam… A szülésznő mondta, hogy kint van a feje, nem akartam elhinni. Lenyúltam a lábam közé, és éreztem… Érezni… Hogy ez milyen jó… Még egy pár nyomás, és már rajtam feküdt Balázs. Sikerült, nem tudtam elhinni. Euforikus állapotban voltam.

Csak kis időre vitték el, de nem mosdatták le, tudták, hogy nem akarjuk. Sajnos, a gátam szétrepedt, így azt varrni kellett.

Két óra múlva már úton voltunk vissza a születésházba. Kár, hogy nem volt nálam fényképezőgép, Balázs összefonta kis ujjait, mint aki imádkozik. Ágik, emlékeztek még, hogy miről beszéltetek?

A vajúdás hosszú volt és kimerítő, de megszületett Balázs természetes úton, és ez volt a lényeg. Ezt az élményt soha nem adnám semmiért. Ágiék végig velünk voltak, és most is itt vannak a szívünkben, miközben e sorokat írom.

Sokat gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha ez az első szülésem, és kórházban zajlik segítség nélkül. Valószínűleg nem tudtam volna értékelni annyira, mint így a két császár után. Nekem ezt az utat kellett bejárnom. A hosszú vajúdással meghaltam kicsit, és Balázzsal együtt megszültem az első két fiunkat is. Fáj még a két császár, de már elfogadtam, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt.

Remélem, mielőbb át tudlak ölelni, nem csak így gondolatban.

Sok szeretettel:

K. R. T.
Máté >>>
Péter >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.