igaz történetek szülésről, születésről

531. nap: Két világ között (Boróka születése)

Megjelent: 2012. márc. 19.

Az őszi nap-éj egyenlőség napja. Reggel úgy keltem, mint máskor. Reggel nyolckor még tervezgettem, hogy az elkövetkező estéken milyen filmeket fogok megnézni, amíg várakozunk Borókára. Ágival megbeszéltem, hogy 11-re megyek CTG-re az Alma utcába, aztán Zsófival elindultunk az óvodába. Szép, napos délelőtt volt, jólesett sétálni. Már éreztem, hogy vannak összehúzódásaim, de nem voltak túl intenzívek. Az oviban még lefutottuk az anyukákkal a szokásos köröket. („Még egyben vagy?” „Igen, amint látod!” ‒ De már éreztem, hogy nem sokáig maradok így.)

Hazaérve még reggeliztem, és vacilláltam, hogy elmenjek-e még a születésházba, vagy szóljak nekik, hogy nemsokára jöhetnek? Végül elindultam, nem tudtam volna itthon ülni. Buszoztam, villamosoztam, vettem egy banánt a boltban… Közben fájogattam. Rendszeresen, de nem túl erősen.

A CTG-t már nem csináltuk végig. Tíz perc után abbahagytuk. Ági még megvizsgált, és mosolyogva mondta: „Szülni fogsz!” Kérdezte, hogy hol lesznek a gyerekek, amíg születik a kistestvér. Kezdjük el szervezni, mert szerinte két-három órán belül hívni fogom őket.

Elindultam hazafelé. Azt gondoltam, a villamossal is hazaérek még, van még erőm. Az első sarkon már felhívtam Miklóst, hogy jöjjön értem, vigyen haza. Fél óra alatt jutottam el az utca végén levő buszmegállóba, ahol Miklós felvett. Ekkor volt dél.

Sikerült felmenni az emeletre. Sétáltam, ingáztam a háló és a zuhanyzó között. Minden összehúzódás alatt ringatóztam. Jó volt. Fájt, de jól viselhető volt. Anyu közben elvitte Danit Györgyihez. Még elköszöntem tőle.

Aztán minden más lett. Izzadni kezdtem, jobban fájtam. Most kell hívni Ágit! Bementem a szobába, ledőltem kicsit az ágyra. Azt gondoltam, talán tudok még kicsit aludni. Közben még telefonáltam, de már csak a nevemet tudtam mondani, és annyit: „Gyertek!”

Néhány percet alhattam egy-egy fájás között. Miklós ott volt mellettem, de beszélni nem nagyon tudtam már vele. Feküdtem az oldalamon, és bekerültem egy másik világba. Fogtam a kezét, szorítottam az összehúzódások alatt Miklós kezét, vagy haraptam a párnát, meg amit épp találtam, és közben valahol bent az óceánban úsztam. Vízben voltam. Delfin voltam, aki úszik a vízben. Csapdostak a hullámok, sütött a nap. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, nagyon várom már Ágiékat. Nélkülük nem szülhetek! Mi lesz, ha későn hívtam őket? Ha nem érnek ide? Miklós fogta a kezem, és csak azt mondta, most elegen vagyunk itt. Minden rendben lesz. Megnyugodtam. Én, a delfin úsztam a vízben, és ő úszott körülöttem védelmezőn.

Aztán néhány összehúzódással később jött az első tolófájás. Ágiék ekkor csengettek. Már át sem öltöztek, csak szaladtak hozzám. Körbevettek a gondoskodásukkal. Felállni már nem tudtam. Így maradtam az oldalamon fekve. A baba jött kifelé. A víz, amiben voltam, egy örvénnyé változott. Féltem, hogy elnyel. Nem tudtam, mi lesz, ha beszippant. Közben égetett a gátam. Tűz és víz együtt volt. Boróka feje kibújt.

Hallottam, ahogy mondja Ági, hogy szép tiszta a víz. A fájásaim intenzitása lecsökkent. Hallottam, hogy Ági bíztat, hogy most vegyem az erőmet, és toljam ki a babát. De úgy éreztem, a fájásaim nem elég erősek. Túl kicsik. Ági még egyszer mondta, hogy jön az erő, toljam ki a kisbabát. Jó volt, hogy szólt hozzám, csúsztam befelé az örvénybe, de a hang kizökkentett. A következő fájást is kicsinek éreztem, de nyomtam, elhittem, hogy elég lesz ez az erő. És elég volt. Boróka kibújt. Maszatosan, halkan sírdogálva. Kint volt. Kicsi volt és gyönyörű. (A maga 4 kiló 5 dekájával ő volt a legkisebb születési súlyú gyerekünk.)

A köldökzsinórt Ági vágta el. Boróka nem sokkal később már szopizott is.

Ajándék volt a baba és a szülés élménye is!

D. Á.

Dani >
Zsófianna > 

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol