igaz történetek szülésről, születésről

365. nap: A fenyőfa és Jutas

365. nap: A fenyőfa és Jutas

Gondoltuk, előtte még lefekszünk aludni.
De csak hintázgattam. Lóbáltam a hasam.
Nevettünk. Hogy végre!
Nevettünk. Hogy milyen vicces. Tehénanya vagyok. Lóbálom a tőgyem.
Felszabadultunk. Hogy na, hát akkor… Hát akkor?
Mint karácsony előtt az a régi érzés. Nagyon boldog és nagyon izgatott.
Lassan, ahogy nőtt a fájdalom, elpárolgott a nevetés.
De a nevetés kellett. Egymásra hangolt. Szerencsések vagyunk.

Kád és békés fájdalom. Ketten Gyurival.

Később jöttek a többiek.
Kicsi fürdőszoba. Meleg víz.
A Gyuri. Nagyon közel.
És a Húgom. Szép ruhában. Ünneplőben.
Ez fontos. Volt. Addig nem jutott eszembe, hogy ünneplek. Is.
Kint a szobában Mama. És Ági. Őriztek. Bennünket. A békénket.

Aztán én is a szobában. Parketta. Tiszta üresség. Én vagyok benne, egy szál fenyőfaként. Középen. Guggolnak körülöttem a többiek. A többi fák.
Kemény. Szikár. Szúrós fájdalmak. Kemény. Szikár. Szúrós vagyok. Fenyőfa.

Néha meginog a világ. Hogy ez így egyáltalán jó-e?
Normális-e? A fájás. A hörgés. Meg ezek.
Azt mondják, jó. Azt mondják, rendben van. Azt mondják, nincs messze. Ennek megörülök.
Erőt merítek.

Minden értem van. Értünk.
Semmi felesleges mozdulat. Se forró vizek. Se masszázsok.
Nem kellenek. Nem férnek bele. Annyira lecsupaszult. Én. És a fájdalom.

Óriási mozgásban vagyok. Kívül. Belül.
Felállok. Leguggolok. Megyek. Jövök. Kapaszkodok. Dülöngélek. Görcsösen integetnek nekem az ujjaim.

Most mit csináljak? Most mit csináljak? Most mit csináljak?
Ezt hajtogatom.
Pedig nincs is mit. Csinálni. Hagyni.
Ki hitte volna? Hogy így fáj.
Jól fáj.

Később mint egy majom rácsimpaszkodom a Gyurira. Ölelem. Lógok.
Nem is érnek le a lábaim. A földre. Lebegek.
Hogy bír el? Hogyhogy elbír?

És hirtelen folyik végig a lábamon valami forró víz.
Annyira megkönnyebbülök.
Így olyan könnyű. Kipukkant bennem egy lufi. Így.
Már elhiszem, hogy majdnem. Hogy mindjárt. Hogy rendben van.
Így már boldog vagyok.

És akkor Ő jön. Tényleg Ő.
Csúszik belőlem kifelé. Úszik belőlem kifelé.

Amikor a kezemben van. Minden akkor válik teljessé.
Végre puha. Végre gömbölyű. Végre nőies. Ez a szülés. És én.
A kisfiam.
Elkerekednek körülöttem is a dolgok.
Nem szikár fenyőfa vagyok többé. Hanem nő.
Rajtam egy gyerek.
Húsból. Vérből. Húsomból. Véremből.

Váratlanul jön az érzelem. Mély.
Hála. Boldogság. Meghatódottság.

Különben ma se értem. Az egészet nem értem.
Talán, mert csoda.

És most, ahogy visszaemlékszem, Jutas itt szuszog rajtam.
Ezt is. Ki hitte volna?

Köszönöm Nektek.
Köszönöm, hogy erdő voltatok körülöttem.

D. M.

Milos >>>
Lola > > >
Juliska > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol