igaz történetek szülésről, születésről

408. nap: Az első szülésem

Világra ájulás

Az első szülés a világra ájulás. Az öntudatlan, mindentudó magzat véres, nyers, esztelen világra szédülése. Vér. Nyál. Fuldoklás. Rémület – az első öntudatlanul tudott érzés. Izomrándulás. Szemrésen átszűrődő sikító fénypászma. Meleg, nyákos, én alakú odúból a lötyögő, borzongató űrbe. Fáj. Erőteljes marok nedves kesztyűben. Megtart. Kicsusszanok. A felhasított méhlebernyeg visszahívón végigsimít vékony bőrömön.

Ők így hívják: relatív téraránytalanság, császármetszés. A valóság: péntek délután, focivébé.

Első szülés ‒ 17

Az első szülés 17. Összevont szemöldökű zord doktor: „Ígymegúggy, ez nem játék! Akar maga még egyáltalán gyereket?! Szégyellje…” A folyosón a hússzal idősebb férfi lapít. Értem aggódik, szájszélet rág. Doktor tőle nem kérdi: „Ígymegúgy, és a felelősség? Tönkre teszi! Olyan fiatal még. Vigyáznia kéne, tenyerén hordozni, pókháló inget adni, levelekkel takarni. Nem belepiszkítani, felcsinálni, világba ejektálni, elmenni benne! Mit gondol?! Adjon hálát, hogy ő, ígymegúgy.”

Tolja le a bugyiját, itt várakozzon. Hideg folyosó, egy szál hálóing nem takar a szégyen elől. Vizslató szemek. Hányéveslehet???

Reflektorok – én, életem színpadán. „Csizma, csússzon lejjebb, volt-e már műtétje? Van kivehető műfogsora? Gyógyszerallergiája? Gyermekkori fertőző betegségek?” És újra. „Kivehető műfogsora?” Hát barmok ezek vagy szívatnak? Ugranék föl az ágyról a kurva anyjukat. Tagjaim már nem engedelmeskednek. Tágra háborodott szemekkel zuhanok rövid keserű álmomba. Életre pofoznak. Belül hullamerevség, nyolc napon túl.

Az első szülés ‒ pokoli fájdalom

Az első szülés pokoli fájdalma ébreszt. Rémület. Már? Az nem lehet! Én kicsi babám… Telefon orvosnak. „Csak nyugalom és ágynyugalom, két nap múlva lesz bent, ha őt akarom, vagy ambulánsan az ügyeletesnél bármikor, fájdalomcsillapító, mert fájni fog, viselni kell, aztán majd kaparunk. Egészségügyi. Csak kis műtét, nem kell aggódni.”

Az nem lehet. Én akartam nagyon. Miért velem? Akkor is akartam, mindig, nagyon, de akkor még nem lehetett. Most lehet. Büntetés? Benedek lesz. Meg fogok halni. Ilyen pokoli fájdalmat… Éjszakai telefon: „Kicsim, értsd meg, most nem lehetek veled, adásban vagyok, hívj oda valakit.” Nem érted? Félek. Meg fogok dögleni. Most… megint… „Hálló, itt vagy még, itt vagy?” Rohadtul fáj, hányni fogok. „Ne sírj, ott lennék veled, ha tudnék, hiszen te is tudod, veled vagyok így is, de most már le kell tennem. Felhívjam az öcsédet?” Persze. Hívd. Miért is ne. Rohadt magányomat zavarni nem fogja. Hol lehet nagyobb a fájdalom? Kívül vagy belül? Megdöglök szép csendben, és kész. Mindenki velem lesz, ha-ha.

Az első szülés ‒ egy vizsgálattal indul

Az első szülés egy vizsgálattal indul. Aztán még eggyel és még eggyel – hiába, sok az orvostanhallgató, gyakorolniuk kell. Tizenkét szempár mered egy lyukra. Biliárd a finisben? Nem, az első szülésem. Azért udvariasan megkérdezik, lehet-e? Mit lehet-e? Tolják le a gatyájukat, tegyék ki ők is a farkukat, én megfogom mindig azét, aki nyúlkál – így lehet. „Persze, hogyne” – hadarom előzékenyen. Hoppá, egy butácska mozdulat – ej, de ügyetlen, fiatalember! – Kismama, szülni fogunk. Nem örül? Hát ezt várta?!

Kádban oldódom. Ne szóljanak. Túl hangos a vízcsepegés. Dobhártyaszakasztó. Nem lehet elzárni. Mellettem Drágám. Minek? Eljátszom, mintha nélkülözhetetlen volna, ő adná erőm. Erőm belül. Én magammal. Kiterjedt idő, végtelen. Kiterjedt fájdalom, tenger. Lebegek. Pózba gémberedek. Hogyan mozduljak, merre? Kibírni. Vége lesz. Végtelen időt adok magamnak, harcos vagyok, legyőzöm. Végtelen erőt adok magamnak, harcos vagyok, birtoklom.

Ne érj hozzám, rántom el kezem – nem érdekel hűkutya-pillantásod, ez az én időm. Eressz meleg vizet. De csöndesen, nagyon csöndesen. És húzódj meg, most úgy legyél, mintha nem is lennél. Most nem rólad szól, próbáld meg. Zubog a víz – kalapácsok, verik ideghúrjaim.

Vizsgálat lesz, másszak most ki, úgy, a hátamra, mint bottal piszkált bogár. A csúcson nyúlnak be, belém, belénk – kínoznak, miért? Egyedül is megy, nem akarom itt. Mosoly a bajusz alatt: „Már látszik a fejecske! Visszamegy?” Nem, nem megyek sehova, nem tudok, fáj nagyon, nem tudok bent lenni, elveszik az erőm. Hasító váratlan fájdalom. Valamit csináltak ezek a disznók. Szülésznőt a falhoz rúgom, nyekken – legalább ez revans. „Csak egy pici metszés volt, nem fájhatott így! Mindjárt meg is vagyunk.” Becsaptak. Csak magamra hagyatkozhatom.

Visszatér ősi erőm. Már nem adom, nem engedem. Itt van és az enyém. Szemlélem. Mellre teszem. De ügyes! Jól csinálja, így nem viszik el. Mi győztünk. Telve erővel és harcos energiával lecsusszanok az ágyról. Apa kezébe nyomom. Zuhanyozni megyek. Sápítoznak, még elájulok. Ugyan… itt csak az élet van. Most született. A testem telve vitalitással. A kölkömet bemutatom az égnek.


A második szülés ‒ paprikás csirkével kezdődik

A második szülés a Paprikás Csirkével és a Túrós Csuszával kezdődik. Kívánós vagyok, telezabálom magam. Kisgömbőcbe nem fér több, elpukkan, zubog a magzatvíz, indulás. Törölközőhegyek a láb között. Kínos. A szomszédok megértően összenéznek. Rengeteg víz. Hová fért? Felveszik adataim, diktáljak. Nem baj, ha elárasztom a rendelőt? „Ugyan, másnak is szivárgott már.” Itt írjak alá, mutat az ujj az egymás mellett sorakozó pontokra. „Jézusom, magából zubog a víz!” – lökdösnek egy szülőágy felé – „majd ott folytatjuk.” Külön szobáról volt szó. „Ne vicceljen, front van. Örüljönhogy…”

A paravánok csak a testeket takarják, a hangok mindenen áttörnek. Paravánon, tudaton, el egész a szívig, a lélekig. Jobbomon zokogás, torkot felsértő hangszilánkok. ‒ Nem mozog! Mi történt? Én soha többet, soha többet… „Ne beszéljen butaságokat, szül még, majd meglátja” – az együttérzés szikrája sem rezdül hangjában, lehasítja ezt az ostoba kis nőt, és ha vacsora közben előúszik a kétségbeesés rémképe, hangosat böfög majd, hogy hátratessékelje.

Balomon elhaló hangok. „Nővérke, nővérke!” Majd öklendezés, okádás, fuldoklás. Odasietek, fontosabbnak tűnik ez most ügyemnél, tán segíthetek. Infúzióba kötött kismama – vetélést próbálnak megállítani – így mozdulni sem bír. A kemikália hatására arcon, nyakon, mellkason hányta magát. Sír. Fél. Nyugtatom. Keresek valakit. Üres folyosó, sehol senki. Várok, kiáltok. Idő múlva kelletlen arc, hívom, bejön. Összecsapja a kezét. „Hogy lehet ilyet csinálni?” Éppen csak hogy nem teszi hozzá: „disznó!”

Visszakúszom paravánom mögé, próbálom összerendezni magam, a saját folyamatommal lenni. Könyörgök befelé: kicsi babám, fogjunk most össze, ha ez sikerül, jó páros leszünk Te meg én. Siess kifelé, kicsikém, húzzunk el innét mielőbb. Nem bírom tovább.

Átjön a nővér. Azt mondták, bent lehet az apa… „Menjen zuhanyozni, utána jöhet csak.” Én indulás előtt… „Le kell zuhanyoznia!” Indulok. A parancs az parancs. Pisilek. A lábam közt hopp egy fejecske. Egyszerre csal arcomra mosolyt és rémületet. Mert sikerült nekünk, és mert jaj, csak bele ne essen a klotyóba. Fogom a fejecskét, nagyterpeszben, kacsázva kúszom előre a kövön. Elérem az ajtót. Kikiáltok. Kicsit nehéz így menni. Berohannak ketten, a hónomnál fogva vontatnak, kiabálnak: mit csinálok? És hogy el ne engedjem, meg hogy ne toljak. – Kicsit tán el is vigyorodom, hogy rájuk hoztuk a frászt. Most már tetszik a móka. – És azt is, hogy másszak már fel az ágyra. – Viccelnek? Azt meg hogy? Ágyuk derekam fölé ér. Két kezemmel fejecskét tartok, hüvelyemmel, méhemmel a hullámokat vissza. Látják ostoba tétovázásom, már hárman vannak. Rémültek, hangosak és durvák. Egy hórukkal felhajítanak. „Még borotválva sincs?!” (Restellem, drága hölgy, de eddig nem volt módjuk behatóan foglalkozni velem.) Húzzam hátra a térdem és toljak. (Mit mond, drágám, toljak vagy tojjak? Ha-ha.) Paraszt, még tiszta erőből nyomja is hátra. Hé, ez így nagyon fáj! „Ne hisztizzen!” Nem érti, hogy fáj!? „Csönd legyen, és nyomjon.” No jó, nyomok én nektek, de csak, hogy szabaduljak.

A régi bevált módszer. Kicsi cinkostársam rögtön megkaparintom, és mellre veszem. Ügyes, már szopizik is, nem szedik el.

Megyek zuhanyozni. Vértől, hajtól, s tudj’ isten még mitől eldugult zuhanytálca. Emelkedik a vízszint. Az ajtó jól zár, bent tart mindent. Gyomortájon undor töri magát felfelé. Megszédülök, apró csillagok, fekete karikák ugrálnak a szemem előtt. Ezt már ismerem, el fogok ájulni. Ilyenkor többnyire a földre fekszem, hogy ne üssem meg magam. Menekülnöm kell, emelkedik a víz. Utolsó erőmmel rángatom az ajtót. Nem nyílik. A vízszint egyre magasabb, örvénylik benne az emberi szenny. Lábaim megrogynak, tenyerem lecsúszik az üvegen. Ez az utolsó flash. Rettenet.

Magamhoz térek. Félig az apuka ölében, félig a mocskos kövön, vizesen, pucéran. Eddigre beengedték. Ami nekem az utolsó kép, neki az első. Kirántja a zuhanyzó ajtaját, a váladékos víz a lábára ömlik, de ő nem hátrál, hős lovagként kebelére rántja elveszettnek hitt kedvesét. Fellélegezhetünk.

De váltsunk is hangnemet, mert ezután életem új fejezete veszi kezdetét.

Elég hozzá annyi, hogy említett hős lovag távozik életünkből.

Alig telik bele négy év, és eljövend’ az igaz szerelem, az újabb gyermekek és az otthonszülések története.

Az első szülésem ‒ a harmónia

Ritkán veszem föl a telefont.

Minden nap csak várakozás.

Túljárunk az időn. Kétnaponta CTG.

Felőröl.

Mindent megteszünk, hogy megszülessen – túrázunk, szerelmeskedünk ‒ és még mindig semmi…

Keserves utolsó álmatlan hetek. Éjszakai bolyongás. Befelé fordulás.

És most egyszer csak, tíz hónap után útjára indul a folyamat, az első szülésem (sic! ‒ birtokos eset). Szerelemgyerek. Jönni akart, és én akartam, hogy jöjjön. Sokáig időzött. Mennyi esemény, születés, halál – kaparás és vetélés, szülés boldogságban, szülés magamba zárva ‒ ereje sűrűsödik egyetlen pontban és mind belém.

Vacsora. Belső érintés. Elvonulok. Erdőbe vágyom egyedül, tölgyek és fenyők közé mezítelen. Nem, nem egyedül. A mindenségtől átölelve. Fáj. Nem szeretem. De a tudatállapot foglyul ejt. Belső ringatás.

Felrezzent a valóság. Vacsora végeztével érkeznek a fiúk, zavart mosollyal, tudni, látni vágyó szemükkel. Kérdeznek, mintha nem tudnák ők is biztosan. Igen, elérkezett az idő.

Szerelmem együtt rezdül velem. Soha nem éreztem, hogy csak ott van valaki mellettem, gondoskodása mégis körülölel.

Ágit hívja, ő engem kér. Sóhajból, csendből, jelenlétből tudja, jönnie kell. Ez jó, nagyon jó, biztonságot ad.

Szégyenfelhő burkol be. Nem akarom, mégsem. Ennyire felém fordulni és ott lenni csak velem, ez ismeretlen és nehezen elfogadható. Próbálok szenvtelen hangon beszélni, elütni a fontosságát – mi történik, ha téves riasztás? Akarom. Igen mégis, de csak titokban. Vágyom az érintését, odafordulását, csontos, biztos kezét, hogy energiát cserélhessen két erő, két asszony, két sors, ami egy pillanatra az összesűrűsödött jelenben összeér. Ő indul – nyilván ismeri ezt is – mögé érez, már jönnie kell.

Érkeznek ő és a doula – produkálnom kell most valamit, hogy létjogosultsága legyen az egész felbolydulásnak? Vendégek vagy én vagyok az náluk? Kínáljam őket? Ők is azt lesik, mire lehet szükségem. Botladozó pillanatok. Cserbenhagy, leáll a folyamat. Erős vagyok. Hogyan kell gyöngének, szükséget szenvedőnek lenni, hagyni, áhítani a gondoskodást? Szeretném megtapasztalni. De kívülről nem ez sugárzik, Ágiék magunkra hagynak, pontosabban kettesben, a mi folyamatunkkal. Ha bármire szükségünk van, szóljunk. Lepihennek a földszinti szobában. Gyerekeket aludni küldjük, ébresztjük őket, ha jön a fejecske. A bába alszik. Jelen van így is. Jön az időtlen idő-idő. Minden szülő nő ismeri ezt.

Megérzem a fejecskét kifelé jönni.

Hívni kéne őket, itt az idő. Nem, maradjanak csak. Pihenjék bábaálmukat. Itt vannak a térben. Minden elvégeztetik biztonságban, szeretetben. Így kell lennie.

Ó, de kapd el, le ne essen. Nem fogom lekakilni? Vigyázol rá?

Kicsusszan a meleg kis test. Drága-édes bábakézzel elkapja – belé szállt a tudás, az erő, a nyugalom – letekeri a köldökzsinórt. Puha, hajas, meleg, csodaszép kis állat, pelyhes háttal. Magamhoz ölelem. Hozzám vackol. Arcán mosolyog a harmónia. Boldogságömleny.

Hát te vagy az? Ő, hát tényleg ő.

Érkeznek a szendergők. Fiú vagy lány? Nem is tudom, csak itt van, és ez most elég. Megérzem, kezemben pihen a tököcske. Mulatságos. Nevetek. Nevetnek.

Ágyba fekszünk, test a testhez, mellem keresi, szimatol, ketten egyek, szerelem.

A fiúk is ébrednek, csalódott dac az arcukon. Lemaradtak, kimaradtak. Lassan mégis feloldja őket a szeretet.

Újabb hívás, menniük kell. Marasztanám még, nyújtanám a pillanatot. Szívemben szomor’ fájdalom.

Még nem is voltam gyermek, aki felé fordul minden arc, akit ellátnak, megtartanak, simogatnak, figyelnek, aki önző, és akinek mindent szabad. Máris felnőtt legyek? Megértő? Belenyugvó?

Elbocsátom őket. Így kell lennie. Itt tartok most. Talán egyszer befogadom. A pillanat elszaladt.

Ági fölém hajol. Sebhelyemre, sebhelyére mutat homlokunkon. Igen, ott hordjuk mindketten a jelet, Nővérem. Homlokcsókáldás.


A második szülésem ‒ a természetesség

Megmozgatott a várandósság. Úgy terveztem, most csak egy kicsire figyelek jó darabig. De ő bekopogtatott, itt vagyok, mondta, és fenekestül felforgatta a világom. Düh, keserűség, tehetetlenség, a testem féltése, a szüljenek a férfiak, a megint nem tudok majd cipőt kötni – minden átviharzott rajtam. És én hagytam, hogy jöjjön, hogy letisztuljon, hogy valódi döntést tudjak hozni. Nem akartam több gyilkosságot, és nem akartam, hogy felforduljon az életem. És miközben a folyamat haladt velem, kísérte a bűntudat, mert pontosan tudtam, mit élhet át az a kis magzat odabent. Azt is tudtam, ezt a bűnt mindvégig hordoznom kell. Amíg élek. De azt is tudtam, nem nyomhatom el, mert annak következményeit egy életen át viseljük mindketten.

Igen! Valódi igen. A hüvelykemet felfelé fordítottam. Ő fellélegzett, és beszélgetni kezdett velem. Teltek a hónapok.

Három napja vajúdok mosogatás, esti mese, zuhanyzás közben. Ilyenkor meg-megállva görnyedezem kicsit, azután megy tovább az élet. Beleépül a mindennapokba. A fontos, hogy már itt az új helyünkön, álmaink házában. Nem volt kiszámítható, költözés előtt, után vagy közben jön világra a kicsi gyermek. Éppen kicsomagolunk „nagyjából élhetőre”, az első kép kerül föl a falra. Elönt a belső bizonyosság: ma! Három fiacskán túladok. A magányt áhítom.

Sűrűsödnek a kontrakciók. Déryné naplóját olvasom, nem akarok a fájdalmakkal lenni. Megpihenni szeretnék most, nem újabb kihívásokat. Telnek az órák. Ritkulnak, rövidülnek a jelek. Csalódott vagyok. Végül minden leáll, lemondóan aludni térünk. Épp hogy elhelyezkedünk az ágyban, amikor olyan erővel törnek elő a hullámok, amilyet sosem képzeltem. Forró víz a kádban, hogy viselhető legyen (G. már hívja is Ágit), és kicsi babám már elő is úszott. Vörös minden. Vörös a függöny, vörös a kádvíz, vörös a kis maszatos test. Annyira hihetetlen, hogy már itt van. Ülünk a vízben, arcát a mellembe, pici ázott kezét a melleim közé fúrja. Édes kicsikém.

Hogy micsoda kihívás egy vizes anyának egy csúszós magzattal és a rajta lógó véres és még csúszósabb méhlepénnyel tisztán, szárazon bekerülni a paplan alá! Szerencse, hogy itt van az én gyakorlott bábám, kedvesem.

Lassanként a valódi is megérkezik a doulával. Nem futhattak versenyt az eseményekkel. Mi már jól vagyunk, csak a köldökzsinór elvágása és a lepény vizsgálata maradt hátra. Örülünk nekik, mert ők az első vendégeink a házban. Aszalt szilvát és mandulát eszegetünk velük a dobozok között.

B. R.

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol