Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 525. nap: Az első születés: az Erő (Hanna)

525. nap: Az első születés: az Erő (Hanna)

Megjelent: 2012. márc. 13.

Így születtél, drága Hanna!

Hajnalban ébredtem arra, hogy hullámzik a hasam. Figyeltem. Mértem az időt. És örültem. Mellettem Michael békésen aludt.

Hárman tudtuk: Te, a Jóisten és én, hogy ma megszületsz, hogy ma a karomban tartalak. És senki más. Így is akartam, hogy maradjunk. Ebben az összefonódásban, ebben az egységben. Reggel ébresztettem csak fel Michaelt. Telefonáltunk Áginak. Kérte, ha lehet, hadd pihenjen egy kicsikét, mert épp most született meg egy baba. Érden van, és aludna egyet. Kérdeztem, meddig volna jó neki? Délig.

Julát, a doulánkat is felhívtuk, ő egy óráig kért időt, hogy megtarthasson egy beszámolót a Gordon Iskolában.

A reggelt készülődéssel töltöttük: a Papa rendet teremtett, én nekiültem a hullámok közt befejezni az aznapi határidős fordítást. Tíz körülre készen voltunk, leadtam a szomszédunknak az elkészített anyagot, és nekiálltam annak, amiről azt hittem, ez a szülés.

Leültünk egy nagy régi fotelbe a szobánk alkóvjában, kitártuk a térre néző ablakokat, beszippantottuk a forró szeptemberi napfényt, és hullámoztunk együtt: én meg Te, a Papa ölében. Teljes volt a rá- és összehangolódás.

Délre erősödtek és rendszeresekké váltak a kontrakciók, Papa hívta Ágit is, Julát is, én már nehezen tudtam beszélni. Kérték, hadd beszéljenek velem. A hangomból ítélve azonnal indultak. Innentől négy óra az életemből az a történés, amely oly mélyre vésődött bennem, Benned és a körülöttünk lévőkbe.

Megérkeztek. Bejöttek a szobába, ahol abban a zöld bársony köntösben voltam, amelyet az édesanyám a húgocskáim születésekor hordott. Ági vérnyomást mért, kérdezgetett, figyelt. „Ez így nem lesz jó.” ‒ mondta halkan. Nem értettem, mi a baj. „Nagyon magas a vérnyomásod, valamit tenned kell, így nem lehet szülni.”

„Michael, kérünk szépen egy kávét!”‒ Michael azonnal kiment a konyhába, hogy teljesítse a kívánságot.

Alig érhetett ki, amikor feltört belőlem egy hang. Egy mélyről jövő ordításféleség. Magam sem tudtam honnan, de megállíthatatlanul. A fájdalom talált végre utat magának: a méhemből feltörve, a hasüregen áthangosulva kilépett belőlem a számon át. Elvesztettem a kontrollt. Michael ijedten futott a szobába: „Its all right, calm down!” ‒ mondta. „Nem calmolok fucking down!” ‒ hagyta el számat a fájdalom ismét.

Ági szeme csöndesen nyugtázta a fordulatot, és láthatólag megnyugodott ‒ így már lehet szülni! Itt az erő, az eláradás. Ez igen, ez már a mindent elsöprő erő, ami áthatja a nőket, ami akkorára duzzad bennünk, hogy attól csak megijedni lehet, de igazából inkább elcsendesedni érdemes. Michael, észlelve Ági bizalmát, lekuporodott Ági és Jula mellé, és átadta magát a jelennek, a figyelemben levésnek. Három szempár elfogadó szeretet tekintetében megszületőben volt: a Születés.

Ági halkan megkérdezte: „Jó neked ez a zene?” A háttérben, rég feledésbe merülve Ry Cooder, ritmusai a jelen hullámzásával disszonanciában, bekapcsolva maradt. „Nem, dehogy, nem kell.” ‒ mondtam. Mint amikor a hűtő zúgása leáll, könnyebbültem meg a beálló csöndben. Ott sorakoztak szépen sorban a precízen eltervezett lemezek, amelyek egymás után, ahogy a szülés előre elképzelten halad, majd követhetik egymást ‒ mindent jól kiszámolva, eltervezve, előrelátón. Milyen jó is volt mindezt egy szusszanással elengedni.

„Kicsit besötétíteném ezt a nagy fényt.” ‒ javasolta még Ági. Hét redőny hullott alá, képezve immáron fizikai védelmet is a körülöttünk megszületett buroknak. Kint maradt a szeptember, az időszámítás, a napfény. Bent őriztük a Jelent.

És akkor egyszer csak egészen váratlanul kitört belőlem a felháborodás. A düh. Annak ősi, teljes és tökéletes erejével. Azzal az őszinteséggel, ami csak a teljes elfogadásban és bizalomban találhat utat. A maga megfékezhetetlen, önkiteljesítő lényével, és átvette fölöttem az uralmat. Az egész belsőm, az utolsó sejtem, vérlemezkém is tiltakozott. Káromkodtam. Nyersen. Őszintén. Kertelés, etikett, szalonképesség, jómodor nélkül. Végre.

Mégis fellelhető ebben a szépség: az erő, a vehemencia, az elsöpörő minőség. Abban, ahogy átadhattam magam ennek a kiáltásnak, elkeseredésnek, háborgásnak: „Miért megint mi, Nők? Miért megint nekünk, Nőknek jusson a fájdalom? A küzdelem. A végigcsinálás. A nincs kiszállás.” Rettentő szavak dübörögtek, vágódtak, csapódtak ajtónak, falnak, parkettának, fülnek és léleknek. Sokáig tartott ez. Szinte benne rekedtem. Emlékszem, közben Ági finoman megkérdezte: „Elfogadsz tőlem egy homeopátiás szert?” Hát hogyne fogadtam volna el ‒ bármit, akármit, csak segítsetek! Belladonnát kaptam, utólag olvastam el Ági szülési papírján. Hát persze: az őrjöngés, a magamnál nem levés, a düh. S jöttek és jöttek a szavak. Míg el nem fogytak. Míg mind, az utolsó is ki nem lépett belőlem.

És akkor feloldódott, kioltódott bennem ez a düh, ez az elkeseredés. A férfi ellen. Férfi és nő feloldhatatlannak tűnő ellentéte akkor, ott gyógyulhatott. Hogy eggyé válhasson akkor, ott a két fél elem. Hogy ebből az egységből kiválva, annak megtapasztalásából adódón hordozva a két minőséget, léphessek az anyaságba, válhassak szülő nővé, aki életet ad, amiből kettéválhat anya és gyermek, és kibontakozhat a tápláló, átölelő asszony.

A beavatás, a vérmisztérium csak így válhatott az enyémmé. Minden kimondott szónak, minden kinyilatkoztatott haragnak a mélye a félelem, a halál és a születés kapujának felsejlése volt a forrása akkor, ott, számomra.

Körülöttem békében, nyugalomban, szeretetben ült három szempár, és figyelmével, jelenlétével kísérte, s ezáltal hagyta, hadd történjen bennem épp az és épp úgy, aminek és ahogyan bennem történnie kellett.

És akkor előmerészkedett emögül az a csöpp, elhagyatott kicsi lány, aki pityereg, könyörög, kér. Alázattal, megadással: „Segítsetek! Ezt nem lehet kibírni! Ennek nincs eleje és nincs vége. Ez túl van mindenen.” Ez is sokáig tartott. A megakadt lemez, az esdeklés, a nem bírom tovább, az elanyátlanodás. Ezen az elakadási ponton kaptam egy pulsatillát. A kicsi kislány „mama-hol-vagy” szerét. És gyógyult akkor a kislány, aki váratlanul érkezett, aki félévesen bölcsödébe kényszerült, akit sokáig a nagymamája nevelt. Akit szeretett ugyan az édesanyja, de nem lehetett mellette, és akit elfogadott ugyan az édesapja, de korán kiszállt e világból, megismerni is alig volt ideje. A kislány, akinek itt el kellett siratódnia, hogy fölnőhessen, hogy anya, hogy asszony lehessen. Hogy megbocsásson az elhagyattatásért ‒ önmagának.

„Miért is csinálom ezt? Miért is nem kérek fájdalomcsillapítót?” ‒ kérdeztem, és segélykönyörgő, elgyötört tekintetemet Rátok emeltem. „Azt csak te tudhatod.” ‒ érkezett hozzám Jula hangja. „Van rá lehetőséged, bemehetünk a kórházba, ha azt választod.” ‒ volt Ági felmentőnek tűnő, rám azonban hatalmas eltökéltséget hozó válasza.

Azt csak én tudhatom. Ez jó. Még ez is. Nem elég, hogy itt vagyok nyakig a háborítatatlan szülésben, otthon, ahogyan mindig is terveztem, kifacsaródva, és akkor még ez is, hogy még tudnom is nekem kell, még csak meg sem mondja senki, hogy miért is??? Nincs más, a döntés az enyém, a felelősség is az enyém. És ezzel együtt a szabadság is. Az egyetlen lehetséges út. Az én egyetlen lehetséges utam.

És csak vitt, sodort a fájdalom. A megállíthatatlan, feltartóztathatatlan, kegyes-kegyetlen fájdalom.

Mélységes mély, minden észlelést és felfoghatót előlem elborító Fájdalom ‒ hála Neked, köszönöm! Bocsásd meg, hogy gyűlöltelek, hogy nem értettelek! Köszönöm, hogy addig árasztottál, míg átölelni tudtalak már csak, és ezen átölelésen keresztül már csak feloldódhattam Benned. Köszönöm, hogy nem hagytál győzni, nem hagytad, hogy leküzdjelek. Hogy nem tudtalak másként túlélni, csak úgy, ha megéllek! Ma, tizenkét év távlatából, ahogy e sorokat írom, épp születésünk napján: megértettem, miért kellett, hogy fájj, hogy szaggass, hogy széjjeltépj. Általad születhettem csupán újjá. A bennem rejlő hatalmas akaratot, ellenállást, magamat tartást, téves hiteket, egót ekkora erő semmisíthette csak meg. Ekkora tükör, ekkora földreborulás.

Mindezek közben le s föl mászkáltam, lábujjhegyen a szobában. Minél magasabban, távolodni ettől a fájdalomtól, föl-föl a Jóistenhez. Órákon át.

„Nem bírom tovább. Nagyon elfáradtam. Aludni szeretnék!” „Azt is lehet.” ‒ mondta Ági. Lefeküdtem. El is aludtam talán a pillanat törtrészére. A következő kontrakcióból azonban szemkigúvadva ugrottam talpra ‒ „Te jó ég, hát ezt meg hogy lehet kibírni? Hogy tudnak nők fekve szülni?” Én akkora belémhasítást még életemben nem éreztem. Rosszabb volt ez minden addiginál és minden utánakövetkezőnél!

Ismét a monoton lábujjhegyen járkálás, a végeláthatatlanul összefüggő kontrakciókból való kigyaloglás kísérlete. Órákon át, úgy tűnt.

Ági finom hangja: „Nem akarod megpróbálni, hogy beülsz a kádba?” „De! Bármit. Hát persze, biztosan.” S már a kádban is voltam, forró víz ölelte elgyötört testem. Megkönnyebbülés a teljes feladásban, a már-nem-érzek-semmit, a testem-nem-én-vagyok megadásában.

Majd újabb hullám, amely partra vetett. „Ki! Ki a kádból. Nem jó itt.” Áldott kezek törölgetnek, szárazra, alaposan. Lenézek, Jula a lábaim ujjai közül szárítgatja fel a vizet. Hálát adok, amennyire bírok. Hálát a kezeknek, a douláknak, a bábáknak. Én meg itt üvöltözök, hogy egyedül vagyok, hogy magamra hagytak. Ők meg még a lábujjaim közül is felszárítják a vizet… Megértettem akkor ‒ nem is kaphatnék ennél tökéletesebbet, ennél jobb mellettem levést, ennél odaillőbb segítséget. Szívószálból vízzel itatnak, amikor még ki sem mondtam, hogy szomjas vagyok, mert rá sem jöttem. De ahogy iszom, érzem, a szám kicserepesedett, a nyelvem felduzzadt. Életet belém lehelő víz volt az!

Ismét váltás következik: „Borogatás? Muskotályzsályás? El a kezekkel! Mindenki hagyjon békén!” Mi ez az érzés? Borzongok. Kívül-belül. Őrjítő! Mintha minden idegszálam pattanásig feszülne. Most nem fáj semmi, de mégis. Mintha meghalni készülne a testem. A hideg borzongás szállt alá, fentről, s belém költözött. Hisztizni akarok! A pillanat töredékéig átsuhant a fejemen a gondolat, hogy micsoda szörnyűséges szülést produkálok én itten, és szegény Ágiék, hát csinálhattam volna ezt én előkelőbben is. Lágyan. Nőiesen. Selyemsuhogtatósan. Finoman, légiesen, nemesen. Összetörtem.

Ekkor éreztem meg az első nyomási késztetést. A híres tolófájást. Hát már itt tartunk? Akkor a borogatásról is lecsúsztam? Túl gyors volt? Túl intenzív? Olyan, amilyen vagyok, ahogyan az életemet élem túl? Szétszakadok. Ezt nem lehet hagyni! Hát nem tudjátok, hogy én ebben széjjelszakadok, megrepedek, és saját repedésemen át a másik világba indulok? Hogyan kell ezt megcsinálni úgy, hogy élve maradjak? Mennyi van még hátra? „Tizenöt perc alatt kint lehet a babád. Már látszik a feje. Nyúlj oda, és megsimogathatod.”

Odatettem a kezem, picit becsúsztattam a hüvelyembe, alig kellett, és egy finom, puha, nedves valamit tapintottam. Ez az én gyermekem?! Itt van, ilyen közel? És akkor most már soha többé nem lesz a pocakomban? Akkor én már vele soha többé nem leszek várandós? Nem leszek egy? Muszáj ennek lennie?

A kontrakciók megkérdőjelezhetetlen választ adtak. Hát, ha tizenöt perc, akkor lássuk. Mintha az már egy túlélhető idő volna. És elmém elkezdett a túlélésre játszani. És akkor elkezdődött a huza-vona. Egy csusszanás előre, egy vissza. Sehova nem haladtunk, miközben egyre fáradtabb lettem. Guggoltam. Térdeltem, négykézlábra ereszkedtem. Bárkire ránehezedtem, aki alám került. Michael és Jula érezhetően zsibbadtak már. Én meg nem értettem: „Hát hol az a tizenöt perc? Meddig tart az?” Úgy éreztem, évek telnek így el. Csak a kontrakció, a mély, ősi, feltörő hang, a halálfélelem, a feladás.

Ági végig monitorozta a szívhangot. Egyre sűrűbben, úgy tűnt. Hideg volt a szívhanghallgató kis feje, érintése összerántotta a bőröm.

„Már nem jó ott bent a babának.” ‒ hallottam Ágit. Hangja nyugodtan, de kétséget nem tűrőn koppant át a tudatomba. És akkor jött egy mindent elsöprő kontrakció, én halált megvetőn vetettem bele magam a tolásba… Már fulladoztam, ahogy levegőt sem vettem, csak toltam, toltam még egy kicsit, még egy kicsit, mindjárt itt van, ezzel most ki kell nyomnod ezt a babát… Hát akkor még mindig nem lélegzek, csak nyomok, észre sem veszem már, hogy meghalok, hogy szétesek. Darabjaimra hullok. Hamvaimból anyaoroszlán született.

Kicsusszan a feje. Megpihenek. Már nem érzek semmit. A következő hullám mindegyiknél könnyebb, hiszen ez már gyerekjáték, és az egész baba kint van. Az én babám. Kint. A világban. Megszületett!

„Kislány. Még az ultrahangot is becsapta.” ‒ nevetett kacagón, csengőn Ági. Egy kis csalódás futott végig rajtam: hát nem úgy volt, hogy én fedezem fel, hogy puncija van-e vagy fütyije? Hát miért mondtátok meg? Hát hol van az a Kislány? Akiről kilenc hónapon át álmodtam, és teljes biztonsággal tudtam, hogy kisfiú, még ha soha nem is kérdeztem meg az ultrahangon? Mit hoz nekem egy kislány? Hát nem az az én dolgom, hogy a gyöngéd, szerető és megtartó férfit kereső oly sok nő egyikének felneveljek egy kiváló férfit, egy csodás férjet és apát??? Mi hát az én feladatom? A földön maradtam, Ágiék észrevétlenül megágyaztak alánk. Nem volt erőm felmászni az ágyra. De kedvem, sőt igényem sem. Ott akartam maradni, úgy, ahogy voltunk. A lányom és én.

Keservesen sírtál. Nekem úgy tűnt, vigasztalhatatlanul. Senki nem nyúlt érted, senki nem akart elnémítani. A legeslegszebb baba voltál, akit valaha addig láttam! Csak öleltelek és öleltelek, és tehetetlennek éreztem magam. Hogy segítsek hát rajtad, te kicsi lélek? Így megkínoztalak, mire ki tudtalak engedni, és most itt sírsz, én meg még most sem tudok enyhíteni fájdalmadon? Hát ennyire el voltam én foglalva a saját fájdalmammal, hogy nem is figyeltem, hogy Neked ez mit jelent? De te kitartottál! Mellettem. Értem. Hogy jobb mamád lehessek. Az mutatóujjam a szádba talált, ösztönösen. Csöpp szád azonnal körülfonta, és szívta-szívta rendületlenül.

„Lemérjük?” ‒ kérdezte Ági. „Igen.” ‒ mondta a még mindig számokra vágyó agyféltekém. Ahogy Áginak nyújtottalak, ismét keserves sírásra fakadtál.

„Nem!” ‒ szólt belőlem akkor az anyaoroszlán. És szorítottalak magamhoz, a narancssárga afrikai törölközővel betakarva. Meztelen tested a bőrömön. Mellettünk Michael feküdt.

Rám emelted tekinteted. Szemembe néztél, lelkembe láttál. Megéreztem: mindent tudsz. Mindent, amit nekem valaha tudnom kellene. Üzenet és tanítás leszel számomra. Ágiék messzebb vonultak. Monológba kezdtem, fennhangon. De valójában némán is tehettem volna.

„Én vagyok az édesanyád. A mamád. Ő meg a papád. Szia! És te vagy a kislányom. Sok mindenről fogalmam sincs. Sok mindent nem tudok még. Kérlek, taníts! Kérlek, mutasd meg, hogyan legyek a mamád. Hogy jó mamád lehessek. Nem tudom, hogyan kell. Te vagy az első gyermekem. Kérlek, légy türelemmel. Mutasd az utam ‒ Hozzád. És nézd el a botladozásaimat. Ha nem megy vagy nem jól csinálom. Csak segíts, te drága lélek! Köszönöm, hogy megérkeztél, hogy hozzánk jöttél, hogy bennünket választottál. Együtt vagyunk ezen az úton, együtt esünk, együtt kelünk. Kérlek, kérlek, segíts tudnom, segíts tanulnom! Szeretlek…”

Te figyeltél, néztél, mélyen, belém. Tudtam, hogy látsz. Majd elkezdtél ficeregni. Lejjebb engedtelek, és akkor bekaptad a mellbimbómat, rácuppantottál egy nagyot, és szopiztál, míg belealudtál. Idill volt ez, maga az éden. Minden felülíródott. S már csak az Élet volt jelen.

A méhlepény nagy sokára, majd egy óra multán indult meg. Kissé sokkoló volt számomra, hogy ez majdnem ugyanolyan erővel jön, mint a szülés. Azt hittem, készen vagyok. Micsoda becsapás ez! Azért egész hamar kint volt.

Ági megvizsgálta. Én jeleztem, hogy csíp valami a gátamnál. Ági megállapította, hogy repedtem egy picit, alig észrevehetően. Kérdezte, összevarrja-e egy öltéssel. „Mert mi van, ha nem?” „Semmi. Kicsi szakadás marad a nagyajkad felső részén.” Éreztem én, ahogy kibújtál, hogy az orrod egy finci kis éles fájdalommal szaladt át a gáton. Pont ott, ahol kértem Ágit, ne olajozza, mert az érzés oly intenzív, hogy elborítja elmém. Dehogy kell nekem öltés, tű meg varrás! Ez lesz hát az emléke ennek a szülésnek ‒ örömmel hordom.

Kint a gangon izgalommal várják, hogy megszületett-e már a baba. Megmondhatjuk nekik, hogy kislány? Hát persze. Szóval olyannyira nem voltam egyedül, hogy az ajtónk előtt, a körfolyosón ott álltak a nők, és várták a hírt, hogy megszülettél! Egy külső női kör. Ez fantasztikus!

Már az ágyban Veled. Összeborulva, összeölelkezve. Ági szedelőzködött, ölelések, szeretet, hála és Fény. Jula csendesen az ágyhoz kucorodott. Még picit beszélgettünk. „Anyukádat fölhívod?” „Most nem. Akkor rájönne, hogy itthon szültem. Most nem kell ez nekem.” „Ezt rendezned kellene. Így nem maradhat sokáig.” „Majd reggel. Még így akarok maradni. A saját egyértelműségemben, nem az ő kétségei közt. Még érezni akarom, hogy tudom, nekem ez a jó, nekem ez kell, nekem ez az igaz út.” Suttogva beszéltünk. A csöndet meg nem törve. Szinte lélek a lélekhez, nő a nőhöz. Hosszan nézve egymásra. Akkor ott barátságunk szerződése megköttetett. Egyszer s mindenkorra.

Michael mellettünk feküdt, csöndben, boldogságosan, átölelőn, megtartón, biztonságot nyújtón. Én az ő karjaiban, Te az enyémben. Két Hold a Napban. Így lett ez kerek, így lettünk család.

Isten éltessen, pici Zsebi!

R. Sz.

Róza >
Emma >
Sorstörténet >