igaz történetek szülésről, születésről

839. nap: Végül

839. nap: Végül

Egy éve már, hogy készülődik a fejem hátuljában ez a szöveg, fordítgatom emlékeimet és érzéseimet a szavak nyelvére. Nehezen megy. Ha születnek pontos mondatok, tésztától, gyurmától, kakitól folyton maszatos kézzel nem írom fel – esetleg csak soha többé elő nem kerülő cédulákra. Aztán kirázza belőlem a sok nappali dolog, a folytonos tennivalót biztosító háromgyerekes jelenvalóság.

Annyira szeretném pedig megírni. Áginak írom, a mai Áginak, aki be van zárva, aki vár. Tavalyelőtt azt kaptam a születésnapomra, hogy kiengedték a börtönből. Akkor ennek nagyon kellett örülni, akkor még nem tudtam, hogy az ottfelejtős-kizsigerelős házi őrizet alattomosabb sebet üt mindannyiunkon, mint a nagy közfigyelmet kapó lábbilincs. Ma Jonka születésnapjára esik az első tárgyalási nap – nem tudunk nélkülük megszületni.

És a Másik Áginak is írom, akiből a nyugalom árad. Aki velünk volt, aki nekem pontosan látható. Akihez mindig és bármikor fordulhattunk és fordultunk is a legelképesztőbb okokkal és időpontokban. A douláknak, a szempároknak, akik figyeltek minket.

És a lányoknak, akiknek már nem lesznek annyira tele ezek a napok, mert csak egy-egy emlék bukkan elő abból a folyamatból, amit most megélünk. Gyenge a dokumentáló vénám, a töredékét sem örökítjük meg megélt dolgainknak. Próbálok nem gondolni arra, hogy a néhány emberen kívül, akinek én is elmondanám, esetleg más is olvassa, mert az internet tágasságában kongón elhelyezhetetlen a mi történetünk. Csak akkor van létjogosultsága, ha funkciója van: egy kis kockának lenni a mozaikból, hátha valakit pont ezek az élmények alakítanak Saulusból Paulussá.

Mondták néha, hogy büszkék ránk, vagy éppen mi lehetünk büszkék magunkra. Sután mosolygok ilyenkor, nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem ezen a síkon mozognak a szüléseim, nem érint sem a dicséret, sem az elmarasztalás. Egyszerűen olyan vagyok, mint a sörtés nyúl: nem tudok fogságban szaporodni. És nem azért, mert nem kedves a gondozó vagy nem finom a táp, hanem mert nem érezném magam biztonságban. Magamtól.

Az én háborítatlan szüléseim nem voltak se a testit kiszorító spirituális élmények, se érzelmi diadalmenetek, arra kellettek, hogy túléljem, ami utánuk jön. Mert minden fejlődésben, így számomra az anyaságban is sokkal gyakoribb a pokoljárás, mint előre, kívülről gondoltam volna. Lefele nélkül nincs fölfelé út. Ha kórházban szülök, valószínűleg mindegyik lány beavatkozással születik – én kértem volna segítséget, félbehagytam volna valahol az utat, engedtem volna a nyomásnak, a feladási- vagy a megfelelési kényszeremnek, a közös türelmetlenségnek, a magamba és a végigvihetőségbe vetett csekélyke hitem első megingásának. De ha így lett volna, akkor később mezítelenül kerülök szembe a fenevaddal, egyedül, nagy tekintélyű, fehér köpenyes támogatás nélkül. Azzal, hogy nem voltak türelmetlenebbek nálam, a bábáim az anyai kompetencia csodálatos (és ritka) élményének megtapasztalásához segítettek, ami életmentő vértezetnek bizonyul.

Mert én tényleg azt hittem, hogy egy anya, ha el van szánva, hogy sírni nem hagy, hogy akármikor szoptat, hogy hordoz, hogy éjjel-nappal ölel, hogy szeret, akkor aztán minden bajra tudja a gyógyírt, és ha eléggé akarja, permanens boldog a ded. És hát tévedtem. Sír, nyafog, nyüglődik, nem akar, nem kér, nem jön, hisztizik, bömböl, cirkuszol, sőt: megbetegedhet vagy meghalhat a jó anya gyereke, még az ilyen szenzációsan jó anya gyereke is, mint amilyen az én kölkeimnek van. A kis kenyérpusztítók sokszor, sok, kimerítő és szétziláló problémát jelentenek. És ezerszer fordul elő, hogy nem találom a helyzethez a kulcsokat, hogy közös erővel csinálunk az alig valamicske akadályocskából atomkatasztrófát.

Hogy ne ez legyen az alapállapot, ahhoz kellett nekem az otthonszülés. Hogy ne rokkanjak bele, mennyire nem olyan vagyok, mint ahogy elképzeltem. Hogy szembe tudjak nézni azzal, mennyivel kevesebb a türelmem, rosszabb a kondícióm, korlátozottabb a kreativitásom, szegényesebb a fantáziám. Hogy kibírjam valahogy, ha senki nem veszi észre, amikor hihetetlen teljesítményt hajtok végre, de olyat, amit fényes címlapon kéne hirdetni, hogy senki nem vereget vállon, hogy nem leszek az év anyja. Hogy ne gyűlöljem a férjemet, amikor az ő önéletrajzától mindenkinek leesik az álla, az enyémbe meg nincs is mit beleírni. És hogy ne vessem meg annyira az emberiséget, amikor négy fal közé szorít, hogy ne jelentsünk gondot, amikor épp nem vagyunk cukik.4.2

A „világi terhesgondozás” és az engem érintő kérdések nem beszélték egymás nyelvét. Amikor Mankát vártam, olyan voltam, mint egy bábból kibújt pillangó. Nem volt nekem semmi bajom a világon. Kizárólag az orvosi alkalmak meg a kórházlátogatások után sírtam, de akkor nagyon. Több különböző orvosnál voltam, akiket ajánlottak nekem, de végig azt éreztem, hogy nem látják a színeimet. Ha Gábor is velem jött kezdő fizetésből finanszírozni egy-egy jó drága magánrendelést, akkor utána mindketten sírtunk. Végül a baba-mama barátnak tartott kórház népszerű orvosa, akinek az első találkozásnál elmondtam, hogy otthon szeretnék szülni, alkalmanként tízezer forintért fogadott a magánrendelésén, majd a sokadik alkalom után kaptam tőle egy papírt az egyszeri anyasági támogatás kedvéért. Ezt tudtuk tenni egymásért.

Viljussal már csak ehhez az orvoshoz akartam menni, gondoltam, elmegyek négyszer, és jól leszünk. Azt, hogy otthon szeretnék szülni, megmondtam megint csak a legelején. A válaszul kapott hümmögést bátorító gesztusnak vettem, de annyira tele voltam örömmel, hogy valószínűleg az ostorcsattogtatást is muzsikának hallom. Hát nem kellett volna. A negyedik alkalommal, amikor még egyetlen pecsét sem volt a terhesgondozási könyvemben, legyűrtem a bennem lapuló ősnyuszit, és előhozakodtam azzal, hogy nekem ennyi elég lenne, dokumentáljunk. Erre az volt a válasz, hogy ezt így nem lehet, ő így nem vállalja, az ő várandóskísérői munkája felelősség stb. Szelíden megkérdeztem, hány alkalom volna kellően felelősségteljes, és amikor azt mondta: „Nyolc!”, elköszöntem szépen. (A könnyebbség kedvéért: a nyolc alkalom valójában kilenc, mert az elsőnél, amikor az orvos megállapítja a terhességet, még nincs kiskönyvünk, hiszen ezt csak orvosi kérésére állítja ki a védőnő; a vizitek díja 10 000 forint, a vágyott egyszeri anyasági támogatásé 62 500. Már csak a szorzás van hátra.) Annyira megcsömörlöttem az egésztől, hogy nem mentem többet sehova: a védőnő pecsétjeit nem fogadták el, kérvényeinket elutasították, Vilja anyasági támogatás nélküli kincs.

Na, harmadszor is nekifutok a projektnek. A fellebbezésünkre az a remek, magyar viszonyokat alaposan ismerő válasz jött, hogy nem muszáj nekem magánrendelőbe járnom, hiszen ott a kórházam. Legyen. Itthonunk területileg az X. Kórházhoz tartozik. Az első három alkalommal nem történik semmi, csak várok két-három órát. Gábor egy darabig kitart a lányokkal, de aztán el kell mennie dolgozni, onnantól hármasban ismerkedünk a magyar egészségüggyel, hatalmas élmény. Kétszer nincs is előttem senki, csak épp az orvos sincs sehol. Amikor negyedszerre megyek, a doktornő háromnegyed órán keresztül lamentál: hogy-hogy csak most, hol voltam eddig?! Az ő felelősségük, hát nem értem??? Burleszkbe illő, ahogy egyre jobban belehergeli magát; érvelésének pillérei ítéletek: az otthonszülők felelőtlenek, Geréb Ági elmeháborodott. Őket veszik elő mindenért, ő már látta vagy hallotta, hogy valaki látta, mi lesz a vége ezeknek az állítólagos otthonszüléseknek. Neki mindent pontosan kell dokumentálnia (sajnálkozom, hogy milyen rossz lehet így jelen lenni a szüléseknél; tajtékzik), különben biztosan beperelem. Hogy tehetik ezt a bábák Magyarországon, így, hogy nincs a kórházakkal kapcsolatuk. „De hiszen ők szeretnének!” „Na, azt várhatják, hogy mi együttműködjünk velük!” Érzem, hogy nincs miről beszélni, a koordinátor már kifele menet szelíden dorgál: nem kellett volna elmondani. Rosszul vagyok ezektől a tanácsoktól: lapuljunk arctalanul, és vigye el a hátán Geréb Ági az egészet – ugyebár az otthonszülés az ő egyszemélyes hobbija. HÁT NEM, srácok, ha sárral dobáljátok, ott az én arcom is! Pogány örömmel és egyenes háttal hordozom a remegő gyomromat, amikor kijövök. Csak később esik le, hogy a kiskönyvembe megint nem pecsételt senki. Következő alkalommal szóvá teszem, de addigra már ott a kartonomon csupa verzállal az OTTHONSZÜLÉST TERVEZ! Cinikus vigyorral mondja az épp ügyeletes, hogy nem kell pecsét, a számítógépükben úgyis benne van minden adat, majd a szülés után az osztályon kiadják az igazolást.

Elfáradok. Egy kedves ismerős megunja a történetet, és szerez egy igazolást: nem úgy, nem akkor, nem ott, de teljesített kötelezettségemért megkapom a támogatást. Naccerű, benne vagyok én is az államilag támogatott hálapénzrendszerben: előbb anyagilag érdekeltté tették a nőket, hogy igénybe vételükkel fenntartsanak egy szolgáltatást, amire semmi szükségük, majd megfélemlítették őket, hogy ha nem veszik igénybe, rosszul járnak.

Elborzasztó, hogy ezt a rendszert a várandósok tartják fönn. A nők, akik természetes szülésben egyeznek meg az orvosukkal, majd egy programcsászáron találják magukat, abban a pillanatban válnak fogaskerékké, amikor ezután hálálkodva átnyújtják a borítékot. És jaj annak, aki nem akarta elfogadni!

Amikor Manna két és fél évesen kórházba került kétoldali tüdőgyulladással, és az adatfelvételnél kiderült, hogy otthon született, azonnal megritkult körülöttünk a levegő. A két esemény közötti ok-okozati összefüggés az osztály minden dolgozója számára egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen volt, és a mi szülői felelőtlenségünkről is ott helyben döntött a rögtönítélő bíróság. A látszatobjektivitás fagyos lehelete akkor is csontig hatolt volna, ha a negyven fokosra fűtött kórházi szobában magamon hagyom a télikabátomat. Minden ilyen alkalommal lejátsszuk Geréb Ági perét, és amikor nem megyünk szembe az elnyomó és bedaráló hatalommal, mindig odadobjuk őt a kutyáknak. Én soha többet nem akarom ezt tenni.

Irgalom, édesanyám, mama, jaj, nézd, kész ez a hogyishíjják is.

N. P. J.

Manna Gerda > > >
Vilja Holda > > >
Jonka Zelma > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.