igaz történetek szülésről, születésről

962. nap: „Megbeszéltük” (Tamóka születése)

962. nap: „Megbeszéltük” (Tamóka születése)

Már jó pár napja tudom, hogy el kéne engednem őt… Itt lenne az ideje, hogy ez az új kis jövevény beköltözzön a lakásunkba, az életünkbe, de valahogy nincs még kedvem…

Huszonharmadika. Ekkorra vagyok kiírva, betöltöttem a 40. hetet… Hétfővel megkezdődik a 41. hét, és Ági azt mondja, hogy ha hétfőig nem történik semmi, akkor hétfőtől kezdve minden másnap be kell menjek a Születésházba szívhanghallgatásra. Ahhoz viszont nincs kedvem… Azt érzem, hogy arra nincs szükségünk. Tudom, hogy minden rendben van, hogy Tamóka is nagyon jól van, csak vár… Olyan, mintha arra várna, hogy eldöntsem, hogy jöhet… Olyan, mintha meg kellene engednem neki vagy a születésnek, hogy elkezdődhessen… Ez viszont kemény dió…

Péntek van, és azt érzem, tennem kell valamit. Hívom a barátnőmet, Nórit, hogy találkozzunk. Beszélgetni szeretnék… Rendbe hozni magamat, a gondolataimat, hogy érezhessem, mit érzek, tudhassam, mi történik bennem. Nagyon kellemes őszi este van, elindulok a Mammut felé a találkozónkra, a szél megfújja az arcomat, és érzem, hogy ezen az estén el fog dőlni. Hogy indulhat-e, és hogy mikor, az én kicsikém…

Az már régóta el van ,,döntve”, hogy csak olyankor ,,születhet”, amikor az édesanyám ráér, mert nincs ki másra bízzuk jó érzéssel a nagytesóját, Laurát. Ha pedig Laura nincs biztonságban, én nem tudok szülni. Pláne nem a kistesóját. Szóval eldöntött kérdés, hogy Tamókának egy olyan szép, napsütéses hétvégi napon kell megszületnie, amikor az anyukám ráér, fel tud utazni a 200 km-es távolságból, és el tudja vinni Lalut kirándulni valahová a természetbe, hogy egy jó fél napra, akár egy teljes egész napra is távol tudjanak lenni otthonról, hogy én nyugalomban, egyedül szülhessem meg Tamarát. Persze Danival.

Péntek este van… Azt mondják, szép idő várható a hétvégére… El kéne dönteni… Csak rajtam áll. Rajtunk áll, Tamókám!

Megérkezem a kávézóba, végigbeszélgetjük az estét, már ameddig bírom óriási pocakommal, elég nehéz már a széken üldögélés így a legvége felé… Tizenegykor elválunk egymástól, nagyon szeretlek, Nóri, puszi, és elindulok hazafelé.

Ugyanazon az úton, ahol jöttem, és ugyanúgy fúj a kellemes őszi szél, csak valami megváltozott. Felnézek a mélykék, csillagos égre, és azt érzem, hogy legyen… Menjen, legyen, legyen meg a Te akaratod, az Élet akarata, szülessen meg ez a baba, úgysem tudok elfutni a félelmeim elől, csak akkor szabadulok tőlük, ha szemtől szemben állok velük és jól farkasszemet nézünk, mert akkor tudom, hogy nem veszélyesek… Csak mindig az a veszélyes, ha félek… A félelem maga… Az Élet úgyis mindig megoldja… Ezt hiszem, és tudom, hát LEGYEN! Szülessen meg ez a Drága, lássam meg, miféle, milyen kis élet, legyen úgy, hogy KÉT gyermekünk van, és tapasztaljuk meg az életet együtt így is most már! Legyen! Legyen akkor is, ha félek tőle…

Megkönnyebbültem… Megkönnyebbülésemet magával viszi az esti szél, és otthon lefekszem aludni azzal a békítő érzéssel, hogy már nem állok ellen. Most már megengedném. Akármi és akármikor akar megtörténni.

Másnap felhívjuk Anyut, és még aznap meg is érkezik, minden rendben van… Minden a legnagyobb rendben, és ezt a Picur is érzi.

Lefekszem aludni szombat éjjel, és hajnali öt órakor arra ébredek, hogy fáj a hasam. Soha nem szokott görcsölni, soha egyet nem görcsölt az egész terhesség alatt, úgyhogy tudom, hogy ez az. Megint szülni fogok. Ismerős az érzés, jól emlékszem még rá Laluval, mégis megint úgy felkavar, a hatalmába kerít az izgalom.

Felkelek az ágyból, Danit még nem ébresztem fel… Jó érzés kicsit csak úgy egyedül lenni azzal az érzéssel, hogy igen, megtörtént. Most kezdődik el… A hasam nem fáj nagyon, ez még csak a legeleje. Pont olyan, mint amikor görcsölt a hasam minden hónapban még akkor, amikor nem volt baba.

De Tamóka, úgy tűnik, hogy elég határozott lány, mert rövid időn belül azt érzem, hogy ,,nem viccel”. Most már fel kell ébreszteni a családot, hamarosan be fognak gyorsulni az események. Még csak egy óra telt el a vajúdásból, de néha olyan erős fájások jönnek, amiktől egészen megszédülök, meg kell álljak egy pillanatra. Szólnom kell Anyunak.

Ő rögtön felpattan, kipattan a konyhába, rendbe tesz mindent, nekem is enni ad, inni, mit kérek, csak szóljak neki. Köszönöm, azt hiszem, semmit… Eszem azért pár falatot, csak ha esetleg mégis elhúzódna… Dani is felkel, izgul, bármiben kell, szóljak, segít. Jó, köszönöm. Minden rendben van…

A fájások egyre erősödnek, már nem bírom ki hangok nélkül, megállok, próbálgatom a testhelyzeteket, hogyan jobb, hogy nem annyira erős… Fáj… Nagyon erős… Olyan, mintha egy hatalmas labda akarna őrületes erővel kigurulni belőlem. Nagyon határozott, és nagyon gyorsan szeretne jönni… Erős. Térdre kényszeríti az akaratomat…

Most már szólok Daninak, hogy nagyon itt az idő, hamarosan meg fog születni ez a baba, és Laura még mindig alszik. A szobácskájából békés szuszogás és nyugodt meleg árad, de már jó lenne, ha felkelne. Anyu bemegy hozzá, felébresztem… – mondja. De addigra ő is már pont felébredt, kicsi szemét kinyitja, mosolyog, örül, hogy a Mama itt van! Igen, persze, ez az a nap, amikor együtt megyünk a Mamával kirándulni, nagyon jó lesz, hurrá! És megpuszil. ,,Felöltözöl, Drága? A Mama mindenben segít.” – mondom, és épp annyi időm van, hogy kimenjek a szobájából még, hátra a hátsó szobába, a hálóba, és nagy nehezen kibírjam ordítás nélkül a következő hullámban érkező fájdalmat…

Nagyon kemény. Alig bírok lábon állni, és alig bírok magammal. Jó lenne már széthullani, teljesen elengedni magam, átadni magam ennek az érzésnek, hogy fáj, igen, nagyon fáj, mert hamarosan meg fog születni, igen, hamarosan meg fog születni!

Az utolsó integetés még az ajtóból, és eltűnnek a topogó kis lábak a lépcsőházban, a Mama elvitte Laurát. Végre ez a felszabadító érzés, erre vártam már majdnem egy órája, hogy egyedül lehessek, tökéletes és teljes megadásban. Őrjítő erővel tör rám a fájdalom.

Bevánszorgok a vécébe, és két percre rá, hogy elmentek itthonról, átadom magam a teljes érzésnek. Sírok, kiabálok és hányok… Jön a hasmenés, és minden kitisztul belőlem, ami eddig még maradt… Itt a ,,kapu”, az a bizonyos négyujjnyi tágulás, ahonnan már nincs visszafordulás. Csak az ,,előre” maradt, és ezt minden porcikám tudja.

Reggel nyolc van, és Dani már felhívta Ágit, hogy jöjjön, és siessen, ha nem szeretne ugyanúgy lemaradni Tamóka születéséről, mint annak idején Lauráéról! Ági jön, siet, mert nagyon szeretne ott lenni Tamó születésénél, és én pedig nagyon szeretem őt… Két háztömbnyire lakik tőlünk, úgyhogy azt ígéri, fél óra múlva itt is lesz.

Meg is érkezik pontban fél kilenckor. Én pont akkor vetkőztem le, és mentem be a kádba, hogy folyassam magamra a meleg vizet, mert már nagyon nehéz. Nem sok lehet hátra. Ági bejön, megmossa a kezét, meghallgatja a szívhangot, de csak egyszer, minden rendben van, mondja. Nagyon jó. Örülök.

A következő fájás már nagyon nehéz, úgy érzem, nem is bírom ki. De persze, kibírom, és alig néhány másodperc szünet után már újra itt van a következő hullám, elborít, de megyek vele. ,,Behívjam Danit?” – kérdezi Ági. Nem kell, mondom, de ahogy ezt kimondom, már meg is bánom, és utána kiáltok, hogy „HÍVD!!!”

Dani bejön, érzem, hogy mennyire velem van, annyira ott van, meleg a keze, és meleg a tekintete is, minden porcikája segíteni szeretne, és ez annyira jó… Elengedem magam, azt hiszem, most van itt az idő, hogy elfogadjam a segítséget… Egyszerre karoljuk át egymást, én a nyakába csimpaszkodom, teljes súlyomat átadom neki, tartson meg, mert nekem annyira jó elengedni magam, és átadni ebből a teherből! Ő kint van a kád mellett, én bent állok-térdelek a kádban, a nyakába csimpaszkodva, és Ági mondja, hogy „Már jön.”!

És érzem is, hogy már jön, mert ez már itt a tolófájás, annyira össze kell szednem minden erőmet, mintha egy hegyet szeretnék elmozdítani, és valóban el is mozdítom azt a hegyet, mert Tamóka már megjelent a kis fejecskéjével, már elindult kifelé. Még egy vagy két tolófájás, és teljesen kint van, megszületett!!!

Ági megfogja őt, és rám teszi, a mellkasomra, kezembe, én hátradőlök a víz nélküli kádban, és csak fekszünk úgy, én a hátamon, ő a mellkasomon, és végre érzem őt, a meleg, puha kis testét, megszületett, itt van, édes és cuki, tökéletes, egészséges, és szeretem, szeretem, egyfolytában csak ezt tudom neki mondogatni!

ÖRÜLÖK, hogy megszülettél, és annyira fantasztikus vagy, hogy egy ilyen gyönyörű, napsütéses, csodás őszi vasárnap reggel jöttél a világra, pont úgy, ahogy ,,megbeszéltük”, reggel kilenc órakor, úgy, hogy a Lalu és a Mama már úgy érkezhessenek haza a kirándulásról, hogy itt vagy, puhán és rózsaszínűn, édesen szunyókálsz átöltöztetve és ,,becsomagolva”, pont úgy, mint egy ajándék baba, csak Te nem vagy játék, hanem igazi, ajándék egy Új Élet kezdetén…

Köszönöm!

Sz. B.

Lalu > > >
Vetélés > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.