igaz történetek szülésről, születésről

1442. nap: Túl nagy a nyüzsgés (Samu születése)

Megjelent: 2014. szept. 16.

Itt van mellettünk a kórház, a miénktől a szülőszoba ajtajáig 50 méter az út; nem kell útvonalat tervezni, dugótól tartani, mentőt hívni… stb. Persze, hogy itt fogok szülni. Bemegyek, megszülök, hazamegyek…

„Hányas a szemüvege? … Ja, akkor jó. Ha nagyon erős lenne, tudja, akkor nem lehetne hüvelyi úton szülni.”

„Ha nem fordulna be, akkor csak császárral lehet szülni, de még bőven van ideje.”

„Ez a baba még mindig faros, de még mindig van ideje… …Hányas is a szemüvege?”

„Persze, én is a természetes szülés híve vagyok…”

A 38-39. héten befektettek három napra a kórházba terhességi kolesztázis miatt (és cukros is lettem; mindkettő a 36. hét körül jelentkezett…). Az már az első napon kiderült, hogy a babával minden rendben van, a következő két napban így a kutya sem törődött velem, volt egy CTG és egy ultrahang (néha benézett hozzám a választott orvosom azért). Minek ezért itt lenni – gondoltam –, otthon legalább kényelmesebb az ágyam. Mondtam is, hogy bejövök én naponta ultrahangra, CTG-re, amire kell, de állítólag az nem jó úgy. Persze megvizsgált maga az osztályvezető főorvos is. Közben Mókuskának szólított; ekkor kellett volna tényleg menekülőre fogni… Három nap után hazamehettem, nem tudom, mi változott közben, miért nem kellett már a kórházi felügyelet.

Egyébként is végig nagyon aktívan telt a várandósság: lelkes készülődéssel, előre hozott vizsgákkal, és most is egész nap egy beadandón dolgoztam, végre az utolsón. Este fél 11-re sikerült is befejeznem. Na, akkor most lefekszem aludni a bal oldalamra. Hopp, mi volt ez a pukkanás? Talpra ugrom, zutty, elönt a víz. Akkor most futni kell a kórházba? Azért előbb lezuhanyozom. Kicsit le is fekszem még, fájás úgysincs.

Azért fél 12 körül átsétálunk. Vizsgálat, semmi tágulás. CTG, ultrahang… 3500 g körül lehet a baba. Jé, egy hete még 3900-re saccolták. Kicsoda? Jaaaa, a kollegina éppen gyakorol nálunk. (3810 g lett.)

„Na, akkor sétálgasson itt a szülőszobában fel-alá!” Inkább aludnék. De azért sétálgatok, ha egyszer azt mondták. Hajnali kettő körül lesznek is fájások, na, ugye. Az egyik alatt megvizsgál „Mókuska”, rohadjon meg, nagyon fáj. Nem sok változás történt. Séta tovább, vécé, zuhany stb.

Négy körül már ötpercenként jönnek az összehúzódások. Valamikor felhívják a választott szülésznőmet (itt így szokás, ők hívják, nem én), aki nem jön, mert nem emlékszik, hogy megbeszéltük volna. Basszus. Mindegy, nagyon kedves az ügyeletes szülésznő, kár, hogy mindjárt elmegy. A váltás is kedves mondjuk, de az előző szimpatikusabb volt.

Reggelre sűrűsödnek és fájdalmasabbak is az összehúzódások, jólesik a labdán ülni csukott szemmel, közben szorongatni a férjem kezét. Jólesne, de mindig jön valaki, kérdeznek, hoznak-visznek valamit, köszönnek, vagy éppen átküldenek a szülőszobáról a vizsgálóba, mert elő kell készíteni valakit császárra, én meg úgyis csak a labdán ülök, ugye, minek nekem egy egész szülőszoba. Zavar ez a sok ember, sürgés-forgás. Nem hagynak békén és nem is foglalkoznak velem. Legszívesebben elküldeném őket a francba. De mégsem lehetek neveletlen, ők többen vannak, „itthon” vannak, erőfölényben, vissza is élhetnek vele. Minek vagyok itt? Sokkal jobb lenne egyedül egy nyugodt helyen.

Megérkezik az orvosom, hoz nekem egy meleg vizes palackot (a férjemnek adja, hogy tegye a derekamra), de nem elég meleg, másrészt csak zavar vele, mert még mindig csak nyugalomra lenne szükségem. Biztos azért hozta, mert a fájások alatt már hangokat is adok, erről tanácskoznak is valamit, érzékelem. Akkor most bekötjük az infúziót az EDÁ-hoz, nem kell aggódni, mindjárt jobb lesz, hamar megy. De én nem kértem EDÁ-t előre. Nem baj, nem kell előre kérni, itt bekötik bármikor, jó lesz az, tud majd pihenni, fel is gyorsítja a tágulást kicsit… nagyon kedvesek, nyugtatgatnak. Nem tudom képviselni az érdekeinket; egyébként is gyakorolnom kéne ezt a képességemet, de most még jó is lenne, ha megszűnne ez a fájdalom, főleg, hogy még csak a felénél járunk kb.

Így már jár a szülőszoba is, hiszem járkálni, ülni már nem lehet, csak feküdni, folyamatosan CTG-n lenni, oxigént szívni kis csövön („Miért kell ez, baj van?” „Nem, dehogy.”), nem érezni semmit és várni. Az orvosom szabadkozik a szülésznő miatt, aki közben jönne már, és nagyon sír szegény, olyan rosszul érzi magát, de a főorvos nem engedi már be, ha egyszer nem volt itt eddig. Ennek utólag örülök.

Egyszer csak bejelenti az orvosom, hogy 10 centi, szóljak, ha nyomásingert érzek. De hát nem érzek semmit! Majd ha megy kifelé a hatóanyag, akkor fogok érezni enyhén valamit. De nem. Semmit nem érzek. Aztán nincs mese, muszáj lesz nyomni, ha érzek, ha nem, mert a baba rosszul van; ha most nem jut át a szülőcsatornán, akkor sürgősen császár lesz. Beleadok mindent, nyomok, ahogy bírok. Segítségem is van: egy ismeretlen orvos a bal oldalamon mindahányszor nekigyürkőzik és kézzel, könyökkel nyomja a hasamat, nyomja ő is, ahogy csak bírja. Az én orvosom és még vagy hárman velem szemben várják a babát.

És ő egyszer csak a hasamon fekszik. „Szia, jaj, de kék vagy!” Nem sír, csak amikor valaki beledug az orrába egy kis csövet, az nem tetszik neki. De már viszik is mérni, köldököt ellátni, öltözni, reflexeket vizsgálni. Ott sír, láttam később a fotókon. Engem varrnak kívül-belül (mutogatja az orvos valamelyik tanulónak, hogy is kell ezt). Eközben Samu az apukája karjában, nézi őt, de olyan okosan néz, olyan mélyen, hogy messziről is látom, hogy mindent ért. Aztán odajönnek hozzám, hamar ügyesen szopizik is.

Még akkor sem érzek semmit, amikor úgy másfél óra múlva áttolnak az osztályra. Itt van a barátnőm, két napja szült ugyanennél az orvosnál (szülésznővel is, rá emlékezett), ugyanígy. Nagyon jó, hogy meg tudjuk majd osztani egymással a kínjainkat. Újabb másfél óra telik el, mire újra kapcsolatba kerülök a testemmel és eljut a tudatomig, hogy fáj, nagyon. Még sokáig.

Három hét elteltével is sírva fakadok még néha a konkrét fizikai fájdalomtól, a trauma maga pedig még jó darabig elkísér. Minket. És nagyon sajnálom, hogy ennek az ártatlan kisbabámnak át kellett élnie ezt, pedig ő igazán nem tehet arról, hogy én ennyire naiv voltam, és azt gondoltam, hogy a kórházban csak úgy lehet szülni és csak indokolt esetben avatkoznak be… Tudtam, hogy majd elmúlik, de sokáig nem akartam újra szülni.

Zs. J. B.

Léna > > >
Jónás > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.