Kezdőoldal » Császár » 1923. nap: Életem csodája, Hanna

1923. nap: Életem csodája, Hanna

Megjelent: 2016. jan. 10.

Nehéz ezt elkezdeni, mert annyi minden történt az út során, és szeretném, ha minden benne lenne…

Gergő toxémiás terhességből született, burokrepesztés és hétórás oxitocinos vajúdás után sürgősségi császárral. A szívhang leesett, a vérnyomásom meg fel, pedig már csak ki kellett volna nyomni. Az érzést sokan ismeritek, tudjátok. Nagyon csalódott voltam, persze mindenki azzal nyugtatott, hogy örülj neki, egészségesek vagytok mindketten.

Léna szivárgó magzatvízzel jelezte, hogy jönne. Összehasonlítási alap nélkül nehéz volt, de valamilyen fájások voltak, de nem mondanám igazinak. A kórházban azt mondták, kilenc órája volt a babának, ha már ki akart volna jönni, kijött volna. Így megint a műtőben kötöttem ki. Persze itt is természetes szülésre készültem, az orvos támogatott, legalábbis azt hittem, de azóta egész más fogalmaim vannak a támogatásról.

Hanna beköltözése váratlanul ért minket minden tekintetben. Léna még javában szopizott, ciklusom sehol, nem éreztem, hogy sikerülhet még egy darabig. Sógoromról (32 éves volt) kiderült, hogy leukémiás, ami teljesen letaglózta a családot.

Szóval pozitívat teszteltem egy keddi napon, miután már vagy hat hete nem voltunk együtt a férjemmel, de nem értettem, miért fáj már megint annyira a szopizás. Ez az egy kósza ötletem támadt. Gondolom, nem kell mondanom, hogy elég volt a tesztet csak a lábam közé tenni.

Az érzést nehéz, leírni, öröm, bőgés, ijedtség, miértmost érzés, mileszmost érzés, énpedigmegszülöm érzés stb. Persze a dúlámat hívtam először a nagy kétségbeesésben, hogy akkor hova, merre, mi az első lépés.

Megmondani nem mondtuk a családnak, a sógorom következő hétvégén elköltözött az angyalok közé, ami nagyon megviselte a férjemet és családját, persze engem is, és a gyereknek sem volt könnyű.

Végül Léna szülinapján terveztük a család beavatását, amikor már a 12. hétben jártam, és nem mehetett tovább a titkolózás. Az anyósom örült nagyon, a sógornőm is, bár nagyon sírt, ők éppen családalapítás előtt álltak, nagyon sajnáltam. De szerencsére már megtalálta az útját, és nemsokára csomagolhatom oda a babaruhákat.

Tizenkét hetes ultrahangon voltam először Budapesten, aztán kiskönyv, és elkezdtem a terhesgondozást tb-alapon, mivel tudtam, hogy itt, F-ben nem fogok támogató orvost találni.

Jó volt, hogy nem vizsgálgattak minden hónapban, bár a védőnő nem volt támogató, miután elmondtam, hogy szülni szeretnék, és ennek érdekében mindent megteszek, persze az ésszerűség határain belül. A dúlám az elejétől támogatott, bábát pedig félidőnél kerestem, találtam, akitől szintén a támogatást és a szakmai válaszokat vártam a kérdéseimre.

Mivel otthon szülni nem lehet legálisan, ez az út hamar bezárult, mert úgy éreztem, ha sikerül, akkor az kórházban is fog sikerülni, és nem akartam senkit bajba keverni, a legfontosabb pedig az volt, hogy így a férjem is megnyugodott. Azért azt is elmondom, hogy ha azt szerettem volna, akkor abban is támogatott volna. Ez végig nagyon sokat jelentett.

Terminus papírforma szerint május 14, ez került a kiskönyvbe is. Menses, ami csak egynapos volt és abban a hónapban a harmadik egynapos, szerint május 8.

Betöltött 40. hét, csütörtök, május 14.: NST-vizsgálat: 3100-as méhszáj, flow, ultrahang rendben. „Mikor akar befeküdni?” „Köszönöm nem.” Fejmosás, győzködés. „Akkor holnaptól minden nap jönni kell.” „Nem baj, jövünk.”

40+1, péntek, május 15.: Az NST-s lányok rábeszéltek, hogy legalább váltsak pár szót a főorvossal, és azzal is beljebb vagyok. Na jó. Főorvos rendes volt, lepapíroztuk, hogy mindenki békén hagy május 21-ig, addig várunk, amíg minden rendben a heggel, babával, vagy én nem kérem, hogy vágjanak. (Vagy amíg meg nem szülök, tettem hozzá mosolyogva.)

Gondoltam magamban, arra várhatsz, dokikám.

40+2, szombat, május 16.: A kórházban eseménytelenül zajlott minden, kivéve a doktornő megjegyzését egy másik doki felé, akivel még nem találkoztam. Na, ez a kétcsászáros, aki szülni akar…

Nem úgy otthon… A gyerekek lebetegedtek, ügyeletre vittem őket, legyen gyógyszer, mert úgyis szülünk lassan, gyógyuljanak hamar, mire hazajövünk a kórházból. Ezzel meg persze elment a nap, a főzés elmaradt, így kaját rendeltünk. Hajnalban már felváltva hánytunk a férjemmel, sikerült benyelni valami bacit a kajával. Emberemet annyira leterítette, hogy belázasodott, és anyósomat kellett hívni a gyerekekhez, hogy el tudjak menni NST-re. Gondoltam magamban, más se hiányzott.

40+3, vasárnap, május 17.: Újabb kedves doktornő, szintén új számomra. Megvizsgál, 2111 a méhszáj, magzatvizet is nézne, mondom, legyen. Kedvesen mondja: „Anyuka, szép fekete haja van a babának”. Anyukának több se kellett, madarat lehetett volna velem fogatni. Irány haza, jókedv, férj ápolása, túlzott nyugalom érzése. (Na, ebből tuti szülés lesz!) Férj: „Remélem, nem most szülünk, mert tuti összesek a szülőszobán”. Gondoltam magamban, Hannát ez nem fogja érdekelni.

Este hétkor mondtam a férjemnek, jobb, ha lefekszik aludni a másik szobában, mert elment a nyákdugó. Éjjel egykor ébredtem, hogy szivárog a víz, nem szóltam, törölközőt tettem a lábam közé és visszafeküdtem.

Kettőkor ébredtek a kölykök inni, majd hozzám bújtak két oldalról, ekkor jött az első igazi fájás, amiből tudtam, hogy ma szülni fogunk. Felkeltem, és azzal a lendülettel ömlött a víz. Felkeltettem a férjem, mondtam, hogy nézze az órát. Kétpercesekkel indítottunk. Visszafektettem, majd szólok, ha kellesz, addig pihenj, szedd össze magad, készülj, mert szülni fogunk.

Egyedül vajúdtam a kisszobában, próbáltam pihenni, de kb. tíz perc alatt kiderült, hogy itt már fekvés nem lesz. Ülve és állva vártam a fájásokat, fekve nagyon rossz volt.

Ötkor kiabáltam az Emberemnek, hogy fel kéne kelni, hívni az anyósomat, mert már nyomni is tudnék. Nem sokkal később hívtam a dúlámat is, fél hat körül, hatra már itt is volt, de már hangosan vajúdtam, nem tudtam magamban tartani a hangom. Se fürdeni nem esett jól, se semmit. Mégis azt szajkóztam, hogy nem akarok túl korán bemenni.

Anyósom megjött (nagyon sokára), a gyerekek felkeltek. Gergő, a nagyfiam nagyon izgatott volt, jött volna szegényem, de valahogy nem akartam, hogy így lásson, már nagyon benne voltam. Alig vártam, hogy induljanak az oviba. Miután elmentek, mi is készülhettünk az indulásra. Persze a reggeli csúcsforgalmat megvártam.

Három tolófájással jutottunk fel a szülőszobára, körülöttünk mindenki kétségbeesve. Negyed kilenc múlt, ez már 40+4, hétfő, május 18. Szülőszobán csengetünk, nyílik az ajtó, éppen fájok, nyomok. Ugye már nem lehet ezt visszafogni. Szülésznő kétségbeesett ne nyomjon felkiáltás után behúz a szülőszobára, és a vizsgáló ajtajában vetkőztet, miközben ketten kérdezgetnek, de újra fájok.

Anyuka, első szülés lesz? Mondom, igen, de a harmadik gyerekem. Jaaa, maga a kétcsászáros. Igen, én vagyok. Feküdjön föl, basszus, eltűnt a méhszáj. Akkor szülünk, ugye? Hát, nagyon úgy néz ki, de előbb referálnom kell a főorvosnak. Rendben, én azt nem várom meg.

Szülésznő átkísér a szülőszobára, fekvés, CTG, nagyon jólesik feküdni, nem is gondoltam volna… Szülőszoba tele, aláír, nem írok, de igen, de nem. Tudja, mit csinál? Felelősség stb., hogy képzeli… Betegségek, gyógyszerérzékenység, ezt kb. három-négyszer háromféle doki öt percen belül. Nem kellemes, amikor beszéltetnének, de ugye fájok és nyomok.

CTG rendben, el kéne lélegezni három fájást, hogy jöjjön lejjebb a baba feje, a heg miatt óvatosan. Rendben, baromira igyekszem, mármint lélegezni és nem nyomni. De közben még egyezzek bele az altatásba, meg valami infúzióba, ami csak folyadékpótlás, semmi extra nincs benne. Altatás nem lesz, hagyjanak, ne is próbálkozzon, nem lesz, kész. Infúzió jöhet.

Ágyat szétkapják. Gátmetszés? Röhögtem, szó szerint, ha muszáj vágnia, vágjon. Hát, anyuka, ez protokoll első szülésnél, még jobban röhögök, nem is értem, hogy voltam rá képes. Vágjon, ha ettől jobban érzi magát. Na, akkor nyomjon, irányított levegővétel, hasprés, vegyen levegőt, denemtudokbasszus.

Első nyomásnál éreztem a fejet és a szülésnő kezét, másodiknál volt a legrosszabb a feszülő gáton, és harmadikra kint volt. (Bőgök.) Hanna nagy levegő, Apa zsinórt vág, baba a mellkasomon.

Jól van, Anya, megcsináltad, Apa bőg, Anya elégedett, más érzés hirtelen nincs, csak béke, pár percig. Tényleg megcsináltam. Mondtaménhogymegtudom, látjátok? Meg lehet ezt csinálni, már elhiszitek?

Főorvos jön, gratulál. Altatás jönne. Anyuka nem akarja, főorvos röhög, úgy lesz, ahogy anyuka akarja. Kimegy.

FIGYELEM! Felkavaró lehet!

Anyuka, megszüljük a lepényt. Jön a kontrakció, nyomni kell, de nem lesz olyan komoly, mint a babánál. A kontrakció nem jött, legalábbis nem éreztem. Szülésznő húzza a zsinórt „finoman”, doki nyomja a hasam „finoman”. Hol a méh? A méh kifordult hüvelyen keresztül, lepénnyel együtt.

Még jó, hogy doki észnél, azonnal visszarakta kézzel. Ha éreztetek már fájdalmat, na, ez fájdalmas, nem a szülés, de ez az. A szülőszoba előtt is hallották, hogy üvöltök, szegény férjet majdnem úgy kellett felmosni. De olyan gyorsan történt, hogy csak na, ezzel megvolt a hegbetapintás is.

Miközben stoppolt a doki, kérdezgetett, hogy készültem fel ilyen jól. A méhkifordulásról annyit mondott, hogy 100 nőből egynél fordul elő, de ő ilyet még nem látott. Aztán már itthon olvastam utána, hogy ez műhiba, mert magától nem fordulhat ki a méh.

A műhiba ellenére (minden rendben velem), nem kívánok senkinek jobb/rosszabb szülést két császár után. Nem erre készültem. Azt gondoltam, napokig vajúdok majd, de hogy ilyen gyors lesz, az eszembe se jutott.

Apa két napig feküdt a szülés után, hogy összeszedje magát, én is bent maradtam a kórházban, gondolván, jobb, ha szem előtt vagyok. (Ambulánsan terveztünk szülni.)

Hanna tegnap volt egy hónapos, már egy kilót hízott, szopik, alszik egyelőre. Nyugodt kisbaba, tűri a tesói nyúzását, és hangzavarban is jól alszik.

Tegnap volt az ötödik házassági évfordulónk, Apa már a szülőszobán megkérdezte, hogy ugye lesz még gyerekünk, de tegnap újra, így tudom, hogy nem szalmaláng.

Köszönöm mindenkinek, aki biztatott, nagyon sok erőt adtatok, köszönöm a dúlámnak, hogy végig fogta a kezem az úton, a bábámnak, aki mindig kizökkentett, ha kételyeim voltak, és a férjemnek, aki nélkül nem sikerülhetett volna.

Sz. T.