igaz történetek szülésről, születésről

830. nap: Így is lehet (Lőrinc születése)

Megjelent: 2013. jan. 12.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Kezdjük Vince születése előtti idővel, amikor az az ominózus vállelakadásos, a baba halálával végződő otthonszülés történt (2007 szeptember). Igen, akkor én is azt mondtam, hogy milyen önző, felelőtlen az a nő, aki a gyerekét veszélyeztetve a saját kényelme érdekében otthon szül. De azt akkor sem értettem, hogy miért kell ilyen hajcihőt keríteni e köré, ahogy akkor anno XX kórház XX főorvosa is megmondta (m1 Híradó), ez a baba a kórházban is ugyanígy meghalhatott volna. Valami akkor elraktározódott bennem, hogy ezzel a témával még foglalkoznom kell, de nem tudtam, hogy mikor jön el.

Na, azóta nagyot fordult a világ. Igen, azóta pont hogy az ellenkezőjét gondolom. Idő kellett hozzá, hogy a saját félelmeimet, aggályaimat, előfeltevéseimet átgondolva képes legyek másféleképpen gondolkodni ugyanerről a témáról. Idő és sok-sok információ, amit fel kellett kutatni, mert több a feltételezés, előítélet és a hiedelem, mint a konkrét tapasztalat. Valahol érthető is, én is félve adom ezt az írást ki, mert sebeket téphet fel, sok kérdést vet fel, elgondolkodásra ösztökél, és bizony, a végén néha azzal jár, hogy be kell ismernünk, hogy tévedtünk, és ez persze nem mindenkinek megy könnyen… Segítségemre volt ebben egy olyan fórum, ahol az otthonszülésről tényleges, a (bulvár)média által nem ferdített információkhoz hozzá lehet jutni, ha az ember nyitott füllel, érdeklődő hozzáállással képes szembenézni saját magával.

Ha valaki az otthonszülést választja, akkor szakmai segítséget úgy kaphat, ha elvégez egy „információs hetet”, amit inkább egy felvilágosító hétnek nevezhetünk, ahol olyan információt szerezhetünk a várandósságról, a szülésről (nem otthonszülésről, bár arról is), az újszülöttről, amit sehol máshol nem. Hogy a szülés nem egy olyan folyamat, ami folytonos potenciális vészhelyzetekből áll, amit csak a szakavatott doktori társadalom képes megoldani, hanem az esetek döntő többségében egy teljesen természetesen lezajló természetes(!!!) folyamat. (Sőt, igen kedélyborzoló, de igaz kijelentés, hogy a „vészhelyzeteket” általában a felesleges orvosi beavatkozások okozzák, de ezt ugye szentségtörés kijelenteni, mert ilyen nincs, és nem is lehet.)

Mikor az új élet jelentkezett, már vágytam a háborítatlan szülésre. Miért is? Hogy

‒ ne fenyegessen engem senki már a terhesség kezdetén császármetszéssel („Ilyen méhvel nemhogy szülni, de amúgy teherbe esni sem lehet…”),

‒ hadd ehessek és ihassak, ha éhes/szomjas vagyok vajúdás alatt,

‒ senki ne turkásszon bennem könyékig fájás közben (mert csak így lehet megnézni, hogy rendesen halad-e a szülés ‒ amúgy hova is sietünk???, lejár a műszak? vagy megy a meccs? ‒ a bábák például a méhszájat csak egyszer ellenőrzik, amikor megérkeznek, hogy hol áll a dolog, és szigorúan kontrakciók között, nem alatt!!!, nem osztják azt a nézetet, hogy így is, úgy is fáj, nem mindegy, hogy fájás alatt nézzük-e?),

‒ a beöntéssel, borotválással ne alázzanak már meg (persze, ezek mind olyan dolgok, amiket „ki lehet bírni”, azt hiszem, lehet erről ez a véleményem, próbáltam kétszer is, de ha lehet anélkül is, akkor miért is kell kibírni?),

‒ olyan pozícióban szülhessek, amilyenben akkor és ott jólesik majd, ne kárhoztassanak fekvésre a folyamatos CTG-monitorizálás miatt,

‒ ne kelljen „fájásgyengeség” miatt bekötött oxitocininfúzió miatt szintén feküdnöm (ami anno nem is fájásgyengeség volt, mint utóbb tudatosult bennem, hanem a vajúdás normális menete… ‒ lett volna, ha hagyják…),

‒ a „nélkülözhetetlen” gátmetszéssel ne keserítsék meg a szülés utáni több hónapomat (túl patetikus, ha azt mondom, hogy az egész életemet?),

‒ ne a protokoll legyen a szülés középpontjában, hanem a szülő nő,

‒ a gyerekemet ne vegyék el tőlem, se egy percre, se egy éjszakára, se napközbenre, se semennyire… (persze „kibírja”, és „nem hal bele”, én is járhatok papucsban télen, valószínű kibírom, és nem halok bele, de ha lehet bélelt csizmában, akkor miért is ne abban?),

‒ ne hozzák ki a csecsemőosztályról jól betápszerezve és cumival a szájában (utólag is köszönöm X kórház szülészet csecsemős nővéreinek a feledhetetlen szájpenészt, ami a mellemen landolt!).

Igen, ezen indítékaim alapján akár alternatívnak tartott kórházban is akarhattam volna szülni, de protokoll ott is van, és ott is elveszik a gyereket leméretni, mosdatni, tudom is én miért. De abból a városból, ahol lakunk, ezek amúgy is messzinek tűntek, harmadik szülésnél meg pláne.

Gondolkodtam az ambuláns szülésen is (jövök, megyek), utána is jártam az infóknak, de ebbe több embert be kellett volna előre avatni, és a kivitelezésébe rengeteg szélmalomharcnak tűnő csatát kellett volna vívnom, és úgy éreztem, ehhez nincs bennem elég spiritusz.

Szóval, jöttek az érvek. Nem is egy. És persze az ellenérvek is, hogy mennyire veszélyes. És ajjaj, és juhúúú, és bármi történhet, és a bármi igazán veszélyes, a legveszélyesebb.

És akkor jött az információs hét. A felismerés, hogy egy háborítatlan szülés nem veszélyesebb, mint egy kórházi, mindenféle műszerekbe vetett bizalommal, technikával, protokollal leszabályozott szülés. Ott sincs semmi garantálva (lásd nővérem), hogy a babával (anyával) minden rendben lesz, csak annyi van, hogy mossuk kezeink, mi mindent a protokoll alapján csináltunk. Hogy az otthonszülés nem az anya kényelméről szól, nem a zenéről, a mécsesről, a csempe színéről, hanem hogy a babának jobb, szeretettelibb.

A szülés így is, úgy is veszélyes. A szülésbe igen, bele lehet halni: anyának is, babának is. Kórházban is, otthon is. Ez a felismerés megdöbbentő volt. Félelmetes. Sehol sem vagyok biztonságban úgy, ahogy eddig gondoltam. Már nincs kételyem. Sőt. Néztem a statisztikákat. Hát… Jött egy konduktori vélemény: náluk a Pető Intézet nem az otthon született gyerekekkel van tele. Mintha hasba könyököltek volna. Fájóan igaz…

Úgyhogy vegyük kisebbre a metszetet: számomra, vagyis NEKEM biztonságosabb az otthoni, mint a kórházi? Úgy érzem, igen. Akkor, miért is ne?

Az információs hétnek még egy másik haszna is volt: megismertem, hogyha tör rám a szülés, és nincs, aki segítsen, akkor is tudom, hogy mi vár rám. Hogy mitől kell félni, mi normális és mi nem, mit kell tenni, mi fog zajlani. Hihetetlen megnyugvás, hogy a testem képes egyedül is szülni.

Kacérkodtam a gondolattal, aztán jöttek a további löketek, hogy ezt meg kell valósítani. Jöttek a könyvek, a vélemények, a bizonyosságok, hogy lehet így szülni. És jött az információs hét, amelyen eldőlt, a legnagyobb félelmem nem a biztonság (jah, persze a városunkban egy köpésre van tőlünk a kórház), hanem az otthonszülés itthoni fogadtatása. Hogy mit szól a család, a szomszéd, az akárki…

És a mérleg másik oldalán a gyermek. Az ő nyugalma, az ő jóléte. Ami igen, összefügg az enyémmel is, ez tagadhatatlan. Amúgy, miért is gondolkodunk az anyáról meg a magzatáról úgy, mint két szembenálló félről? Miért is az orvos és kórház az, aki védi a gyerek érdekeit az anyával szemben? (Persze, bizonyos extrém esetekben ez jogos is, de nem lenne jobb az információt megadni pro és kontra, és a döntést az anyára bízni?) És mi fontosabb, a gyermekem vagy a más véleménye?

A válasz egyértelmű volt.

Jöttek a könyvek: A bába válaszol, A szülés katarzis vagy krízis?, A születés művészete, az Útmutató szüléshez és az egyre biztosabb tudás, hogy nekem EZ kell. A gyerekemnek EZ kell. Hogy nem az a bátor, aki otthon marad, hanem, aki kórházba megy.

És jött egy fénykép, amelyen egy kórházi szülés van lefényképezve. Elborzadtam. Hányingerem támadt. Ilyen perspektívából még nem láttam szülést, csak kétszer átéltem. Egy nőt háton fekve, feltolt lábakkal három ember birkóz le, lába széttárva, feszítve, fent a magasban a fenekénél vesetálban injekciós tű és fecskendő, és várják a gyereket. Mit várják, nyomják ki az anyából… Ez erőszak. Így nem lehet szülni! Ez szülesztés. Ezt biztos nem így találta ki az anyatermészet. Felkavaró, megdöbbentő élmény számomra. Hogy én is így szültem…

Egyre kisebbek lettek, de maradtak a kételyek. És maradt az igény, hogy én ÚGY nem akarok szülni, ahogy kórházban KELL. Nem akarok viselkedni, nem akarok megfelelni, azt akarom, hogy a szülés csak úgy megtörténjen velem. Nem betegség, nem patológiás, hanem élettani folyamat. Lesz, ami lesz. Úgyse én írom az életem nagykönyvét. Kissé fatalista, de nem ilyen az élet? Nincs garancia sehol se semmire…

Sokáig nyitva hagytam a kaput mindkét oldalon, hogy lehetőségem nyíljon a legutolsó pillanatban dönteni. Igen, nem túl etikus egyik irányban sem ez az eljárás, de ennyi önzést meghagytam magamnak. (Mellesleg a bábák ezt tanácsolják a nem teljesen elkötelezetteknek, és nem is haragszanak meg, ha mégse velük.) Kórházi pakkom is volt (de ezt a bábák kötelezően elő is írják, ennyit az ő „felelőtlenségükről”…), azt is elfogadtam, hogy ha ők azt mondják, hogy kórház, akkor kórház, nincs replika, és nem hezitálnak, ha mentőt kell hívni, ha gond van. Nem derogál nekik, annak ellenére sem, hogy a mentők ma már nagyon is szoros kapcsolatban állnak otthonszülések kapcsán a bulvármédiával. Néha előbb van a helyszínen a média, mint a mentő. Kell az embereknek a cirkusz…

De bevallom, kis esélyt adtam a kórháznak, ami biztos volt, hogy ha mégis kórház, akkor minél tovább itthon vajúdok, és a lehető legkésőbb megyek be a Vincével való történtek miatt. Szóval, ha folyik a víz, na, az igazán biztos jel. Majd akkor. (Na, arra várhattam volna, akkor a bejárati ajtó és a kertkapu között szülök meg, de ne ugorjunk előre.)

Szóval, így kezdődött….

Már hetek óta szülhetnékem volt. Mindenkinek jó nagyképűen azt mondtam, hogy én úgyis egy héttel korábban szülök a kiírtnál, mint eddig mindkétszer. Már fájt mindenem: a bokám, a derekam, az alfelem, mindenem. Nyűgös voltam. A végét vártam. Szülni akartam. Nagyon. A 37. heti bábai vizsgálaton is kiderült, hogy a gyermek már nagyon lent van, a méhszáj is nagyon érett (hogy idézzem a bábát, a java vajúdáson túl vagyok, hittem is meg nem is, leginkább nem, főleg, hogy egy héttel előtte orvosi vizsgálaton teljesen zárt méhszáj volt), így tényleg nem várja ki az idejét. Frontok jöttek, mentek, én maradtam úgy. Semmi változás.

A CTG-t kihagytam, pillanatnyi állapotot mutatja, túlhordásnál hasznos vizsgálat a bábák szerint, addig nem sok értelme, főleg az egyérzékelősnek, amivel engem a kórházban vizsgáltak. Szóval, vártam tovább. És jöttek az elméletek, hogy mire vár még. A család által jósolt 11-ére (nem ünnepelt névnapom, nem akartam, hogy akkor), páros dátumra (ennek drukkoltam, mert Hanna és Vince csupa páratlan, de végül jobbra írta az élet: 15-én született, mint Vince, és vasárnap, mint Hanna. Sőt, ha összeadjuk a gyerekek születési évszámainak számjegyeit, egészen addig, míg egy számjegyet kapunk, akkor mindegyiknek nyolc jön ki. Persze, ez nem tudom, hogy mit jelent, jelent-e valamit, de jó ‒ volt ‒ ilyen elméleteket gyártani.) Mire vár még? Semmire, így fog érettségizni, és kereshetünk neki valami vízihangszer-tanfolyamot.

Pénteken már teljesen le voltam lombozva. Végső elkeseredésemben felhívtam az egyik bábát, hogy mi is a teendő túlhordásnál (ezt szigorúan felügyelik, de tovább várnak, mint kórházban), mert erre bizony szintén jó nagyképűen nem figyeltem. Megnyugtatott: ne várjam, élvezzem, ami még hátra van. Jólesett, megnyugodtam, tényleg.

Péntekre, szombatra kettős frontot mondtak, valami kezdődhetett, mert péntek estére én kértem, hogy hadd alhasson ott a két nagy gyerek a nagyszülőknél. Hál’ Isten, nem volt belőle gond gyerekeknek sem, nagyszülőknek sem. Egyik legnagyobb dilemmám még az itthoni szüléssel a két nagy elhelyezése volt. Hogy hova tegyem őket, ha éjjel szülök, jöjjön-e ide bárki, fog-e zavarni engem a szülésben a be nem avatottságából adódó zavara, aggodalma, félelmei. Vagy nem jön senki, és a gyerekek vagy felébrednek, vagy nem, vagy zavarni fognak, vagy nem, vagy az apjuk foglalkozik velük, és nem velem lesz, hát rizikós…

Pénteken este lefekvésnél talán éreztem valamit, de mint addig jó néhányszor, megint belealudtam a kontrakciókba, míg rendszeressé váltak volna. Szombat reggel, miután azért babonából végre bepakoltattam a férjemmel a kórházi pakkomat (hátha erre vár a baba, bár egy kupacban volt, de a táskába még nem került be), így elindultunk a nagyszülőkhöz a gyerekek mászókáját javítgatni, amit majd elhozunk ide a kertbe.

A férjem ebéd előtt nem sokkal elugrott az új ovi épületéhez, egy szerszámot vitt a többi szorgoskodó szülőnek (költözik az ovi). Nem vártuk meg az ebéddel, Vince is ebéd előtt elaludt. Ebéd közben befutott a férjem, de én már nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Alig ettem valamit. Nem volt semmi jel, csak egyszerűen nem volt jó. Kértem, hogy menjünk haza. Kérdezte, hogy befejezheti-e. Elsőre igen. Pár perc, nekem továbbra sem jó, türelmetlen lettem, menjünk már, gyerekek maradjanak.

Elindultunk. Kontrakció még nem volt, így kiröhögnek, ha bemegyek a kórházba, bábát nem hívtam, még minek, csak legyek otthon. Hazaérve lefeküdtem, próbáltam elaludni. Férjem is próbált, de nem nagyon hagytam. Kontrakciókat mérettem vele, mert jöttek. Két-három percesek, de semmi erejük. Ilyen minimális fájdalommal nem lehet szülni, de vajúdni sem, emlékeim szerint, nem értesítünk senkit. Maradunk. Telefon a nagyszülőknek, hogy a gyerekek aludjanak ma is ott, lehet-e, még sose aludtak egymás után két napot. Nem gond, megoldják, jelentkezzünk, ha van valami.

Mit csináljunk, csak várni nem akarok, megőrülnék, eleget vártam már, és sose történt semmi. Kártyázni kezdünk, néhány parti UNO-t lejátszunk (mindet én nyertem), de nem tudok már koncentrálni. Nincs már nagyon meleg, menjünk el sétálni. Le a HÉV-ig és vissza. Többet nem akarok. Lassan, komótosan, semmi különös, kicsit nehézkes, néha megállunk, de nem érzem, hogy bármi történne.

Visszaérünk. Kiülünk a kertbe. Zoli valamit olvas, nekem kényelmetlen a széken ücsörgés, bejövök a házba, lefekszem a kanapéra. Elalszom, Zoli nem sokkal később bejön, érzékelem félálomban, de nincs kedvem reagálni, hagyjon aludni. Nagyjából pihenten ébredek, addig olvasott közben.

Éhes vagyok, semmi itthonit nem kívánok, rendelni nem akarunk (fel sem merül), minek üljünk itthon, menjünk el autóval Mekibe. Ki az a marha, aki ilyen szennyet akar utolsó vacsorázni szülés előtt (főleg, hogy maximum évi kétszer vágyom az ilyenféle étekre…), gondolom magamban, aztán éhségem legyűri a hiúságom, röhögve félretolom a gondolatot, hogy viccesen fog kinézni ez az epizód a szüléstörténetben. (Előző este a Super Size me-t néztük meg, hát nem vette el ez se a kedvem.) Odafelé semmit nem érzek, autóban megesszük a „szennyet”, jólesik, hazafelé kontrakcióim vannak, szabályosan tízpercenként jönnek, erejük is van, de én már nem hiszek nekik.

Itthon mihez kezdjünk, nézzük meg a Tucatjával olcsóbb 2-t, régóta tervezzük, vidám limonádé nagycsaládos film. Közben semmit nem érzek, teljesen kikapcsol, agyzsibbaszt, jólesik. A végén megszül egy nő, hát vicces, hátha rám is ez vár még ma. Film után én aludni térek, Zoli marad, talán a számítógépet bütyköli, nem tudom, de nem is igazán érdekel. Minden gond nélkül elalszom, kontrakcióknak se híre, se hamva.

Félálomban egy vers jut eszembe, amit A bába válaszol-ban olvastam, mondogatom magamban (mintha ritmusa lenne, szabályosan többször mondom, de rendkívül bosszant, hogy nem jut eszembe az eleje. „Valamilyen erők, fentről lefelé, bentről kifelé, föld és ég, engedd el, te és én.” De mi az eleje? Elképzelt? Így mondogatom, de érzem, ez így nem jó. Így nincs is értelme, ezt nem lehet elképzelni. Bosszant. Egyszer csak beugrik. „Nem sejtett erők”. Tényleg. Már így mondogatom, egyszer csak felismerésszerűen egy nagy erejű kontrakció jön, felébredek rá. Megnézem az időt: hajnali 1.24. Zoli mellettem fekszik, nemrég jött fel, de elaludni még nem tudott. Már nem is hagyom.

Kontrakciókat méretek. És járkálok. Jólesik. Szabályosan jönnek. Még nem szólunk senkinek, nem érzem, hogy kevés időnk lenne. Körbenézek, hogy minden kellék a kikészített helyen van-e, ami nem, azt még odahozatom. Beteszem a kontaktlencsémet, még sose szültem abban, megpróbáljuk, ha zavar, simán ki tudom venni. Fent az emeleten sétálgatok fürdő-gyerekszoba-háló tengelyben. A fürdőben csak a tükör fölötti kislámpa ég (a háromból egy, ki kéne már cserélni a kiégett kettőt…), a folyosón ég a nagy, máshol nem. Meghitt. Kontrakciók jönnek, ő méri, öt-hét percesek. De még nem tűnnek túl erőseknek. Még nem igénylem, hogy jöjjön valaki.

Kakilnom kell, nem zavar, természetes. Örülök is neki, hogy tisztulok, némi gátlás azért még maradt bennem a két kórházi beöntéses szülés után. Ablakot nyittatok (kósza gondolat, hogy ha szülök, ne felejtsük majd el becsukni az ablakot, mielőtt felüvöltöm a környéket, de ez is hamar tovaszáll), így a vécén üldögélve vajúdok tovább, de a kontrakciók kezdenek egyre erősebbek lenni. Többször ismétlődik: fájás, inger, bél ürül, vécé lehúz, ablak kinyit, üldögélek tovább a félhomályban. Minek beöntés, tök jól működik minden magától.

Kontrakciók jönnek továbbra is. Na, most aztán már marhára fáj. Gondolkodom, hogy kell-e bába, de még nem, jó így egyedül vécén ücsörögni, nem akarok idegenek előtt, persze, eszembe jut, hogy ki is küldhetném őket, ha itt lennének, de nem foglalkozom különösebben tovább a gondolattal, jönnek a kontrakciók, nem érek rá erre.

Mondom a férjemnek, hogy én többet nem szülök, azt azért tudja. Mert ez igazán fáj. Én meg berezelek a fájdalomtól. Nem szeretem a fájdalmat, félek tőle. Felhozatom vele a vízforralót, fazekat, kezdje a muskotályzsályás, forró borogatást csinálni, hátha hat, kicsit szkeptikus vagyok, nekem ez túl misztifikusan lila, de kipróbálni miért ne lehetne. Megcsinálja a borogatást, kérem, sürgetem, hátha meghozza az enyhülést kontrakció alatt, nagy nehezen megfogja (mondja, tűzforró), odadobja nekem: „A francba ez tűzforró!”, és visszahajítom hozzá: „Csináld már jobban!”, kezdek türelmetlen lenni. Nem sértődik meg, tudja, hogy ez ezzel jár, most lehetek goromba és önző. Jólesik, hogy ő is tudja és elfogadja.

Megpróbálok felkelni, ki akarom próbálni a négykézláb vajúdást, hátha kevésbé fáj, és kakilnom se kell már. Füribe nem jó, kemény a padló, bemegyek a hálóba az ágyra. Négykézláb vagyok, jön a kontrakció, hát esküszöm, itt halok meg, ez fájdalmasabb, mint ülve, kakilnom kell megint, na, azt azért itt nem, intellektus még hat, sikerül visszatartani, de nem bírok felkelni, mozdulni se bírok, hogy a francba lehet ezt kibírni? Valahogy kibírom, kontrakció elmúlik, rohanok a vécére, ülve jobb, akkor maradok inkább ott, mondom, hívja a bábákat, én most tényleg vajúdok, ez már nem fog leállni. Meglepődöm, semmi kétely, hezitálás nincs benne, hogy mennyi az idő (hajnali 3.05), mikor kell telefonálnia, szó nélkül, férfiasan, határozottan és nyugodtan hívja őket. Nem fél, ezt jó látni.

Én meg közben visszatérek a vécére ücsörögni. Bábák elindulnak, ő belejön a borogatásadogatásba, kezdődik a fájás, szólok: „Rongyot!”, adja. Néha van hiba, ha kihűl a víz, nem elég meleg, nem ér semmit, bosszús vagyok: „Adjad már jobban!”. Kétszer eljátsszuk ezt, a másodiknál nevet, hogy mennyire vicces vagyok, én is nevetek kínomban, mikor már tudom, hogy erről a fájásról is lekésett, de jön a következő kontrakció, közben nem jó nevetni, abbahagyom.

Szomjas vagyok: „Vizet!”. Adja, iszom. Émelygek, érzem, hánynom kell. Az információs héten elhangzott, hogy a vajúdás alatt két hányás szokott lenni, a méhszáj négycentis tágulásánál és a végén a hétcentis tágulásnál. De erre se figyeltem annyira, nem tudom, hogy ragadt meg bennem, egyik előzőnél se hánytam, gondoltam, most se fogok. Már megint jó beképzelt voltál, veregetem magam vállon képzeletben. Kétségbeesem, hogy az elsőnél tartok, ha ez igaz, én menten elpusztulok, én igazából félek a fájdalomtól, nem bírom ki, vigyen be valaki a kórházba, adjanak fájdalomcsillapítót, és vegyék ki ezt a gyereket belőlem… (Érdekes módon eszembe se jut, hogy a másik hányásnál tartok…)

Meglepődöm a gondolataimon, gyáva nyúl, szidom magam gondolatban, nem gondolhatod ezt, hisz már két szülést „túléltél” anélkül, miért pont ehhez kéne, dorgálom magam. Ebből erőt merítek, hát, ha ez az eleje, akkor lesz, ami lesz, én akartam, megfőztem, meg is eszem. Vagyok ennyire konok. Eszembe jut az erő: „Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. Összegyűlik, mint felhő a szemhatáron, átsuhan az égen, és magával hoz egy gyermeket. Fölzúg a testünkben. A méhösszehúzódások észrevétlenül jönnek, fölerősödnek, amíg nevetségessé nem válik mellettük bármilyen más munka, amit valaha is egyedül végeztünk. A szülés elhallgattatja énünket – arra az időre úgy érezzük, hogy egy nagyobb élet legyőz bennünket, és keresztüllüktet rajtunk.”

Igen, ez az. Ellene nem tehetek. Hát akkor gyere. Legyünk barátok. Csinálj velem, amit akarsz. Itt vagyok. Állok elébe. Gyere!

Szólok a férjemnek, hogy kell a vödör, jön a kontrakció, ő tartja a vödröt, vécéről félig felállva hányok alig valamit, de borzasztó rossz, ő jól bírja (eszembe jut, hogy majd ezt később mondom neki), de irtó nagy kitolásnak tartom a hányást a kontrakcióval együtt. Panaszt fogok tenni Természet Ősanyánknál. Ezt jobban is kitalálhatta volna. Nagy szemétség ez így. Ilyen fájdalom nincs a világon, ezt ember nem bírhatja ki. Fájás alatt hányni. Őrület. Mégis kibírom.

Bábák még sehol, hol lehetnek? Időérzékem semmi, csak a fájdalom van, ami jön szakadatlan.

3.55 (az időpontokat a telefon híváslistájából tudom) bábák telefonálnak, hogy itt vannak a barkácsáruháznál, de nem tudják, merre kell jönni, nem jó a térkép. Zoli magyaráz valamit, kérdezik, hogy hogy vagyok. Mondja, hogy vajúdgatok. Felháborodom magamban, mi az, hogy vajúdGATok? Menten belepusztulok a fájásokba, szerinte meg csak GAT-ok??? Na, mindegy, nincs időm ezen morfondírozni, beszélni amúgy sincs kedvem, néha felmerül bennem, hogy vajon melyikféle hányás volt, de nem hiszem el, hogy a végső, megnyugszom, hogy hamarosan kiderül, jön a hüvelyi vizsgálat, ha a bábák megérkeznek.

Már egy ideje nagyon máshol járok, mindent érzékelek, de semmit se tolakodóan, úgy zajlik körülöttem minden. Magamban érzékelem ezeket, beszélni alig valamit, jólesik magamban egyedül lenni. Tovább ücsörgök, bábák megérkeznek, 4.03, kérdezi, lemehet-e eléjük, menjen, most épp jól vagyok, de siessen. Bábák nagy pakkal feljönnek vele, beköszönnek, de jó, két ismerős arc. Örülök, hogy itt vagytok, de ezt magamban érzem, mondani már nem tudom, egy velős sziasztokra futja.

Kimennek az előtérbe, valamit pakolnak, ő beszél velük, nekem jön a kontrakció, már követelőző vagyok, annyira futja, hogy kiabálok elnyújtottan, hogy „Roooongyot!”. Zoli jön, adja gyorsan, de jön Éva, mondja a férjemnek, hogy majd ő csinálja. Hát igen, a gyakorlott bába, kér még egy fazekat, és nem fájásonként cseréli, hanem, ahogy kihűl. Ez mennyire jó. Isteni találmány a muskotályzsályás borogatás, jó a lelkemnek, de azért fáj továbbra is. Jönnek a kontrakciók, látom, hogy a nyák lóg ki belőlem, ezt mondom is, válasz nem jön, de nem is vártam.

Már nem tudok mit csinálni, nagyon fáj, nem mondja senki, hogy hogyan csináljam, mégis tudom, hogy kell: máshogy veszem a levegőt, hangot adok ki, így nem fáj annyira. Nem zavar, hogy hangos, eszembe se jut se szomszéd, se ablak, jólesik. Nagyon messze vagyok, de teljesen ébernek érzem magam mégis. Fáradtság sehol.

Ági jön a magzati szívhanghallgatóval, hogy rálessen a babára. Keresi a szívhangot, én nem igazán tudok rá figyelni, nem találja, keresi máshol, nem tudom, hogy mi van, jön a kontrakció, mondja, hogy hallja a lepényt, minden rendben. Érzékelem, hogy a bábák súgnak valamit egymásnak, nem tudom, mit, de nem zavar és nem érdekel.

Kicsit csodálkozom, hogy nincs méhszájvizsgálat, de annyira nem bánom, nem fogok tüntetni mellette. Amúgy sem vagyok beszédes kedvemben. Jön a következő kontrakció, felállok, Éva adja a rongyot. Mire vége, visszaülök, és kétségbeesve kérdezem tőle, hogy „Sok van még hátra, mert én menten belepusztulok?”. Rám néz, tekintete nyugodt: „Látjuk, hogy jól halad minden.” A tekintetétől és a választól én is megnyugszom. Már rég nem érdekel, hogy hány centis hányás volt.

Zoli nem tudom, hogy hol van, sürgés-forgás van, nem tudom, hogy ki mit csinál, de nem zűrzavart érzek, hanem rendet. Megy minden olajozottan, senki nem zavar, ücsörgök magamban, mégsem egyedül. Jó érzés.

Közben Zoli előkerül, a fazék mellett a széken üldögél (lehet, hogy végig ott volt?), érzem, hogy nyomnom kell. Egy másodpercre azt hiszem, hogy kakilnom, meglepődöm, mert az már régóta nem kellett, aztán érzem, hogy ez a baba. Kiabálok, hogy jön a feje, rohan mindkét bába, Ági mondja, hogy álljak fel, meg kell nézni, hogy mi folyik, de már amúgy is épp felállok, mert ülve nem jó, hangot adok, ahogy a torkomon kifér, gátlásokat már rég elhagytam valahol, kirobban a magzatvíz (kristálytiszta), ég a gátam, jön ki a baba feje, érzem.

Mit nekem tolófájás, tudj’ Isten, hogy hívják, másabb-e, mint az előző kontrakciók voltak, de tolja ki a gyereket, szinte húzza ki belőlem, nem érzem azt a szenvedést, mint a kórházban fekve. Kitolás közben felnézek, Zoli tekintetét keresem, nem veszi észre, hogy őt nézem. Jó ránézni, látom az arcán, hogy állatiasan üvöltök, ahogy a torkomon kifér, de ő nem fél, nem aggódik, nyugodt, ez megnyugtat engem is. Éva áll mellettem, Ági guggol előttem, megkapaszkodom benne, indián csatakiáltás még mindig kitart, kint a baba feje. Nyakán van a zsinór, Éva tartja a fejét, Ági letekeri gyorsan, újabb kontrakció, és kicsusszan a teste is. 4.18.

Rögtön felsír, leülök a vécére, leveszem a pólóm, meztelen test a meztelennel, kérem a gyerekem. Ölembe kapom, Istenem, de jó érzés, itt vagy, sikerült. Kimerültnek érzem magam, de nagyon boldognak.

Álljunk fel, mondja Ági, indul a fáklyás menet, gyerek a kezemben, valaki tartja alám a dekubituszlepedőt, hogy ne vérezzem össze az utat a hálóba. Lefekszem a már gondosan megvetett ágyba (akkor ez volt a sürgés-forgás, amikor vajúdtam), Zoli mögöttem fekszik féloldalt, neki támaszkodom, gyerek a kezemben bebugyolálva. Félhomályban fekszünk.

Hihetetlen érzés. El sem hiszem. Szültem. Így. Egyszerűen. Gyönyörködünk benne. Csendben nézelődik, figyel minket. Mi is őt. Éva kérdezi, mi lett. Megnézzük, kisfiú. Lőrinc. Éva szemben ül velünk a földön. Olyan jó. Minden teljes. A köldökzsinór még pulzál, várunk a méhlepényre, és gyönyörködünk, Lőrinc picit sír. Ági megnézi, a pici rajta fekszik a zsinóron, lehet, ez zavarja, megigazítjuk, el is hallgat. Szopni próbál, hamarosan sikerül. Jön néhány fájás, de a lepény még nem. A zsinór már nem pulzál, így fekve a friss apa elvágja.

Kérem, hogy mérjék le a babát, Ági 3500-ra saccolja, de amint kézbe fogja, rögtön mondja, hogy nehezebb. Elviszik, a mérleg a másik szobában van. 3840 g. Lőrinc kicsit tiltakozik, miközben hozza vissza, Ági olyan gyengéden, szeretetteljesen mondja neki, hogy „Ne nálam panaszkodj, anyukád kérte, hogy mérjünk le.” Elmosolyodom. Olyan jó, hogy ilyen emberek kezébe született a gyermekem.

Lámpát nem kapcsolnak, jó így sötétben. Alfélszemle (telefon fényénél): semmi repedés, semmi sérülés, pedig nem volt gátvédelem, semmi, jött natúr a gyermek. Volt anno gátmetszésem? Hát ja, ami tovább is repedt. Most egy felületi horzsoláson kívül (amivel semmit nem kell kezdeni, és nem is fáj) semmi. Ági mondja, hogy hát minek is. Hát drága Ági, ezt én sem tudom a mai napig. Talán megszokásból. Mert úgy kell szülni.

Jön néhány fájás, kezd kényelmetlen lenni az félig ülés/fekvés, kérem, hogy a kanapéról hozzanak nagypárnát, így Zoli felszabadul. Ági kérdezi, hogy esetleg leguggolok-e a méhlepényt megszülni, miért ne, és tényleg már jön is kifelé. Nagyon jó érzés egy embergyerek után egy puha meleg méhlepényt szülni. (Nem kirángatják, kihúzzák, hanem megszülöm. Ég és föld.) Ez jár, hogy erre emlékezzek utoljára. Természet Ősanyánknak egy piros pont. Megvizslatjuk a folyosóról beszűrődő lámpa fényénél: ép, kicsit már öregecske, ideje volt megszületnie Lőrincnek.

Visszafekszem, párnának dőlve, Ági bocsánatot kér, most jön egy kellemetlen rész, megmasszírozza a hasam, ez harmadik gyereknél már jár, hogy ne maradjon a méhben túl sok vér. Hát tényleg nem kellemes, de kibírható. Vérnyomásmérés, 130/ valamennyi (nem emlékszem), minden rendben.

Lőrinc édesapja kezében, csodálatos rájuk nézni. Csend van, és egymásban gyönyörködnek. Visszaadja a fiúcskát. Gyönyörködünk benne, szopizik picit.

Némi bábai adminisztráció, de instrukciót adva, mi hol van, megoldják. Bábák feltakarítanak, elmosogatnak, rendet tesznek.

Egy rövid jelenet: Férj: „Ezt a lábost ti hoztátok.” Éva: „Nem, ezt a ti konyhátokból vettem.” Én: „Férfiak a konyhában…” Nevetünk mindannyian. (Szülés után tudok, szülés közben nem vicces még a legjobb vicc sem, kedves orvosok!)

Bábák elköszönnek, Zoli megkínálja őket, enni nem kérnek, innivalót elfogadnak, elmennek.

Már világos van odakint, Zoli feljön, öltöztessük fel Lőrincet, pisilnem kell. Ruhát kap a kislegény, apja vigyáz rá, míg pisilek, hát isteni érzés végre kiüríteni teljesen a hólyagom (az utolsó egy hónapban már nagyon szenvedtem ezzel). Fürdőszoba teljesen tiszta, nem látszik itt (se), hogy szülés történt.

Visszamegyek, Lőrincet karba veszem. Beszélünk picit. Mondom a férjemnek, hogy visszavonom, amit vajúdás alatt mondtam: én ezt a csodát újra át akarom élni. Újra szülni akarok. Nevetünk. (Na, ezt azért nem gondolom most már ugyanígy.)

Telefonáljunk. Elsőként nagyi, immár háromszoros. Boldog, miért nem szóltunk, hogy indulunk, hát mert nem indultunk, itthon született. Döbbenet, aggódás, minden rendben?, minden rendben!, sejtette amúgy, én is, hogy sejti, de nem mondtam, jobb is. Nagyon boldogok, jönnek majd tesókkal babát nézni.

Néhány SMS, aztán Lőrincet letesszük az ágy közepére. Bal oldalt az apukája, jobb oldalt az anyukája, akik egymás kezét fogják a feje felett, középen a gyermek békésen szundít. Mi is elalszunk. Békében, boldogságban.

Drága bábáim, drága Ági és drága Éva! Köszönöm, hogy részt vettetek és támogattatok a szülésemben, hogy az ennyire csodálatos lett! (És a térkép jó volt, kétszer is fel volt rá írva, hogy a felüljáróra fel kell kanyarodni.)

Drága Ági! Köszönöm, hogy segítettél az úton, hogy ráébresztettél: egy szülés szólhat arról is, hogy a segítség le tud (alám!) alázattal hajolni, hogy szó szerint rátámaszkodhatok, hogy a szülés szólhat a szülő nőről és a születendő gyermekéről, és nem a protokollról, hogy ezt adhatom át a lányomnak és a fiaimnak is, hogy szülni jó és szülni csodálatos!

Lőrinc, a nagyon nyugodt természetű, vörös hajú csibész nyáron volt kétéves.

G. H. ZS.

Hanna > > >
Vince > > >
Bábainas meséje > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.