Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1614. nap: A kis csillaglovas (Berzsián születése)

1614. nap: A kis csillaglovas (Berzsián születése)

Megjelent: 2015. márc. 7.

Klasszikus történet a mienk, sajnos sokan kezdik így a szülést, naivan, bízva a kórházi környezetben, a pénzelt orvos üres ígéreteiben, majd végzik felvágva a műtőasztalon. Meg „kellett” tapasztalnom a teljes kiszolgáltatottságot, hogy felébredjek és rájöjjek: a gyermeke(i)m védelménél nincs semmi fontosabb.

Pedig nagyon szívesen szültem volna otthon, de emberem, és főleg a család meggondolatlannak, felelőtlennek és őrültnek minősíti az elképzelést… és mivel nem vagyunk fővárosiak, egy panellakás harmadik emelete sem a legkedvezőbb helyszín, 2010-et írunk, nem ismerünk senkit a „körből”, hát beletörődöm, akkor még mit sem sejtve, hogy mibe.

Megpróbáltam a lehető legjobban felkészülni, hisz ez lesz az első szülésem. És mióta vártam már ezt az állapotot! Rengeteget olvasok és ábrándozom a háborítatlan születésről (nem rakom össze a képet, hogy a kórházban erre vajmi kevés az esélyem), sokat jógázom, már az ötödik hónaptól nem is dolgozom, csak fürdöm a babavárásban, emberemmel is egészen új rétegeket ismerünk meg egymásból, boldogságos időszak.

Nőgyógyászt váltok, mert előzőnek annyira üres és hideg volt a szeme, hogy mindig rosszul éreztem magam. Mit ad Isten, pont őt kapom ki a 12. heti ultrahangnál, nem is fogadja a köszönésemet, majd megállapítja, hogy a gyereknek nincsenek lábai, legalábbis ő nem lát egyet sem, menjek ki a folyosóra és várjak kicsit. Két kerek órát töltöttem el remegve a 40 fokban a folyosón, majd amikor úgy nézett ki, hogy mindenki hazament, és itt felejtettek, jött egy doki, és azt mondta, hogy majd ő megkeresi a lábakat. És lám.

Új nőgyógyász, fiatal, „majdnem nő”, lelkesen bólogat mindenféle extrámra, úgymint szülési terv, vagy hogy nem ragaszkodom ahhoz, hogy havonta vizsgálgasson. Időközben szülésznő is kerül, bár mindig nehéz felhívni, itt még nem gyanakszunk…

Próbálunk dúlát is találni, de nincs nagy választék 20 km-en belül, fővárostól távol; akivel találkoztunk, nem nyerte el a bizalmunkat, végül egy sóhajjal elengedjük ezt a próbálkozást is, mondván, úgysem engednek be egynél több személyt a helyi kórházban.

A 38. héten járunk, és már nem emlékszem, hogy milyen ötlettől vezérelve, de szombat délután körbesétálunk a térdig érő hóban egy horgásztavat. Este társasjátékozunk unokatesómmal, ez annyi röhögést jelent, hogy kegyelmet kérve éjfélkor elmegyek aludni, többiek meg egy szülinapi buliba.

Hajnali háromkor elönt a víz. Percekig tart észhez térnem, majd megyek zuhanyozni… mennék. A panelban kilenc után nincs meleg víz, így hívom az embert, hogy jöjjön, mert én még hajat is szeretnék mosni. Emlékszem, hogy remegtem, izgalmamban… Megkaptam a fazekas forró vizet, elkészültem… aztán semmi. Visszafeküdtem aludni.

Reggeltől próbáltam fájásokat produkálni, ha már szülünk, beöntést is csináltam, labdázgattam, de rendszertelenek voltak és gyengék is. Közben a család tajtékzott, hogy miért nem megyek már be a kórházba. Beadtam a derekam, és jó 12 órával a vízelfolyás után bementünk, hogy könnyebben hazudjam a három órát, nem részletezve, hogy hajnali három. (A mai eszemmel már biztosan nem kerülnék ilyen helyzetbe, bíznék a testemben, a babámban, tiszteletben tartanám a tempót, s hazaküldenék minden kárálót.)

A szülésznő szokás szerint nem veszi fel a telefont, így üzenetet írtunk neki a helyzetről. A rendszerbe kerülés nagyon hosszadalmas és lehangoló volt, idegen doki megvizsgál, lehet rajtam bugyi vagy nem lehet, mikor volt az első menstruációm szintű eget rengető fontosságú adatrögzítések, szívhang, ultrahang, kórházbüdös, emberemet nem engedik. Minden maradék hullám leáll, jó hogy.

Órákkal később szülőszobát kaptam, találkozhattam beöltöztetett emberemmel. Immáron saját szülésznő nézegetett ránk, hogy CTG-re rakjon, ez mindig felfekvést jelentett a szülőágyra, és mindig lelassult utána minden, rengeteg óra telt el ezzel. Olyannyira, hogy megéhezett emberemnek szüleim hoztak be egy kis hazait, még most is forog a gyomrom, ahogy arra a húslevesre gondolok, amit ott bírt megenni mellettem. Aztán megfájdult a hasa, és állandóan vécére mászkált. Közben meg szenvedett, mert álmos volt, de elaludni nem volt képe. Bosszankodtam rajta magamban. Nem oda való volt ez, még akkor sem, ha nem mindenki képes az átszellemülésre. Ilyen környezetben és körülmények között nem tudtam befelé figyelni.

És ahogy haladtunk előre az éjszakában, egyre több időt kellett az ágyon töltenem, hajnal felé már infúziót is kaptam, antibiotikummal – mert Strepto-pozitív voltam, oxival – mert egyre elviselhetetlenebbek lettek a hullámok és beindult a remegés, vécére hivatkozva sem tudtam kimenni, és akkor már néha el is szunnyadtam kimerültségemben.

Olyannyira nem voltam ott, hogy „egyszer csak” ott állt az ágy körül a szülésznő, az ügyeletes doki, a saját dokim (akkor először), a volt gimis osztálytársam (nem értettem, de később ő adta az érzéstelenítőt) és talán még két másik valaki is. Kimondták az ítéletet. Erőtlen kérdésem, hogy próbálkozhatnék-e még, szinte megmosolyogták. Az egész testem rázkódott a remegéstől. Vár rám a csempés neonfényes műtő… kicsi babámra meg a cibálás, idegen kezek és ki tudja, mennyi egyedüllét.

Nagyon fájt a katéter, akkor nem is értettem, hogy miért kell, púposítás, csipkedés, nem, nem érzem, kezdhetik, műtő üvegszekrénye kedvező szögben, hogy láthassam a történéseket, sajnos lefülelnek, teljes elfüggönyözés, doki poénkodik, hogy hízhattam volna még, a zsírleszívás szükségtelen, de ekkor a fejem fölött átrepül lila kis csöppöm, én üvöltözök, hogy nem láttam, nem is láthattam, sír torkaszakadtából, mit is tehetne, 9/10-et kap, egy pillanatra odatartják az arcomhoz, amitől elhallgat, nekem folyik a könnyem, most hova viszik, hallom a távolodó sírását, tehetetlen vagyok…

Vissza a műtőasztalra, ahol húznak-vonnak, szerencsére osztálytársam a fejemnél „közvetít”, vagyis inkább azt mondja, hogy éppen milyenfélét kell éreznem, ez sokat segít a lenyugvásban. Végeztek, mindenki el, újabb ismeretlen, ez a beteghordó, tényleg, nem érzem a lábam, olyan mintha spárgába szétnyitották volna, kiabálnék, hogy tegyék össze, de látom őket egymás mellett, érthetetlen az egész.

Bekerülök egy „őrző”-nek nevezett négyszemélyes szobába, mindenki császáros, régiek-frissek, babák sehol, fej nem emelhet, iszonyú szomjas vagyok.

Majd három órával a születtetés után végre találkozhatunk, miközben épp takarítanak. Nem érzek semmi magasztosat, zavar mindenki idegen, hogy még mindig ki vagyok terítve… pedig a drágám olyan kis ügyesen azonnal szopizik, de a beviharzó csecsemős leteremt, hogy minek szórakozom, mindjárt kapja az adagját. Nem értem, hiszen kértem, hogy semmit ne adjanak neki, úgy, ha „azt akarom, hogy sokkot kapjon” és veszélyeztetni az életét? Kiabál, én sírok. Nincs erőm szembeszállni. Elviszik.

Vár rám a felállás. Életemben ilyen fizikai fájdalmat nem éreztem még! Nővér siettet, vagy én vagyok béna, ki tudja, nehezen megy. Át kell ballagnom egy másik szobába, de ott végre együtt maradhatunk.

Még megkapom, hogy nem fogadta el a cukros vizet, örülhetek. Örülök is. Nem adom le éjszakára, és folyamatosan rajtam alszik, ami persze megjegyzésre készteti a népet, de akkor már nem tud semmi kibillenteni. Számolom a napokat, órákat, mikor mehetünk végre haza.

A kórház egyébként remekelt a zárójelentésekkel, én egy évvel előbb szültem, mint ahogy Berzsián megszületett, ő a 38. héten, én a 39.-ben jártam, magzatvíz nála tiszta, nálam mekóniumos volt, köldökzsinór-vércsoport két különböző, a zárójelentést aláíró orvos egy másik orvos pecsétjével pecsételt, bohóckodásnak is kár nevezni.

Ha lenne még valaki, aki minket választ, megkímélném mindenféle kórházbajárástól, de tényleg.

Az, hogy mennyire megerőszakolt történet ez, csak évekkel később, a következő szülésre készülve, majd az igazi szülést megtapasztalva kezdek rájönni. Olyannyira testemen kívüli volt a hasfelvágás, hogy még napokkal később is úgy simogattam, mint kismamaként. Elvették tőlünk a bevésődéses találkozást. Ezt máig bánja a kapcsolatunk. Végtelen tiszteletem a kis csatáiért, amit bevállalt azzal, hogy elsőként érkezett közénk.

Cs. Zs.

Merse > > >