igaz történetek szülésről, születésről

1103. nap: A kis „Középső”

1103. nap: A kis „Középső”

Ó Ági! Most elkezdtem írni ezt a levelet. Nem tudom, miért, mindenesetre most leírok valamit. Valamit abból, amit már hetek, hónapok óta mondogatok Neked, elmeséltem már Neked… Nem is egyszer, sokszor – itthon, egyedül, álom közben – álom előtt vagy épp ébredés után vagy csak úgy, amikor épp (nagyon sokszor mostanában) beszélgettem Veled… Soha nem személyesen – eddig. Te vagy az Anyukám. Az anyukám, de nagybetűs, mert egy tökéletes, pont az igaziból hiányzó részeket pótló, és magamat húsz évvel ezután megmutató önmagam-anyukám vagy… Tudtam ezt már a legeslegelső találkozásunkkor, amikor megérkeztem Hozzád az információs hétre…

Annyira zagyva vagyok. Zavarodott. És ez azért van, mert annyira hihetetlenül sok dolgot szerettem volna már mondani Neked azóta, hogy az a haláleset történt azzal a kisbabával, és felkavarodtak a dolgok… Annyira elmondhatatlanul sok dolgot. Minden nap jöttek és csak jöttek, és már nem találom az elejét. Akkor talán kezdem a legvégén…

Nekünk most ment el ez a kisbabánk… Mit mondjak? Az életem megfordult tőle. Itthon engedtem el őt, nem szándékosan, az „Élet” hozta így a számomra, így kellett lennie… Mintha nem én teremteném az egész életet… Azt hittem addig a pillanatig megint, amíg meg nem indult a… szülés, mindig ez a szó jön a számra, nem tehetek róla, egyszerűen mindig ez jön, szóval, amíg a kádban nem guggoltam megint teljes megadásban ugyanúgy, ahogy Lalu születésénél volt, szóval addig a tiszta pillanatig megint elfelejtettem, hogy az Életet nem lehet kihagyni a játékból… Hogy megint azt képzeltem, hogy a dolgokat majd úgy meg lehet úszni és csinálni, ahogy szépnek és jónak és logikusnak tűnnek, és elfelejtettem, hogyan is felejthettem el(???), hogy ÉNnekem soha nem felelnek már meg a könnyű dolgok! Mármint azok, amik először könnyűek, és csak utána lesznek nagyon nehezek… Nekem már csak és kizárólag az működik, amikor először talán egy kicsit nehéz, vagy annak tűnik, de utána az Isten áldása van minden pillanaton egy jó ideig…

Ez történt most is. A kicsi baba szíve nem vert egyik napról a másikra, ok nélkül, feltűnés nélkül, egyszer csak úgy döntött, hogy már nem marad itt, és jelet adott nekem, hogy tudjam… Vérezni kezdtem. Orvoshoz mentem, megmondták, sírtam, de nem is tudtam miért, egy másik bolygón voltam…

Aztán hazamentem, és egyszer csak már tudtam mindent, és tudtam, és tudom a mai napig, hogy mi történt, hogy mi volt az oka, és miért történt, hogy ez a kicsi baba elment. Ez egy kicsit hosszú, de a lényeg, hogy rájöttem, hogy még mindig féltem a jövetelétől, hogy valahogy még mindig nem volt neki meg a helye az életünkben, és ezt a gyerekünket nem abból a fából faragták, aki elfogadná azt, hogy félmegoldásokkal, egy félig boldog, de még azért ingadozó anyukával, kompromisszumokkal jöjjön a világra… Ő nem ilyen lesz. És ha megadatik, hogy visszajöjjön még egyszer hozzánk, már nem is ilyen anyukát fog itt találni. Már most más ül itt a számítógép előtt. Ő boldogságot akar, boldogságot harcol ki magának ebben a családban, helyet, teret és megbecsülést, semmi kompromisszumot, teljes elfogadást.

Lalu vállalta a mélységet, a poklot, a nehéz munkát, majd belepusztultam, de az egész gyermekkori anyuka terápiámat lezavartatta velem az elmúlt három évben, és úgy, hogy vége is lett. Kész, pont, anyu sebe már meggyógyult. Legalábbis elindult a gyógyulás útján. Már csak ki kell várni a végét. Minden démonommal szembenéztem. Mindegyikkel? Mintha olyan sok lenne… A szeretetlenséggel. Az el nem fogadottsággal. Az önutálattal, a gyilkos dühvel… Majdnem megöltem a gyerekemet, annyira gyűlöltem magamat. El akartam őt söpörni a színről, csakhogy ne kelljen éreznem, mennyire utáltak engem, utáltam magamat… És ez a kicsi lány ezt kibírta, és gyönyörű és fantasztikus, és én az életemnél jobban szeretem őt, NEM csak ezért… Mindenért.

De szóval, hogyha írmagja is maradt csupán még bennem a dühnek és a kétségbeesésnek, akkor ez a kicsi gyerek, aki most elment, hát megmutatta, hogy akkor még neki nem megfelelő az időpont, és akkor nekem sem megfelelő, mert nekem pedig szükségem van egy olyan második gyerekre, akivel MINDEN teljesen más lesz. Akivel soha nem fogom már utálni magamat – és így őt sem.

Röviden ennyi volt az, amire rájöttem, és ezzel azt hittem, hogy ezzel le is van tudva a dolog… Hogy tuti vagyok, már mindent tudok, jöhet a műtét… Csak épp ekkor szólt közbe megint az élet, hogy hohó! Mire gondoltál? Amit elkezdtünk, be is kell fejezni, és nem kaptam műtéti helyet, bárhol jártam, minden (férfi) orvos elküldött, hogy menjek vissza péntek reggel… „Péntek reggel jó lesz. Ne aggódjon, Anyuka, addig nem fog elmenni a gyerek magától…” Nem, valaki másé biztosan nem, csak éppen az enyém igen. De én ezt már tudtam jól akkor, amikor csütörtök délután elkezdődtek a görcsök, és felhívtam az orvost, és mondtam neki, hogy szerintem elkezdődött, de ő azt mondta, hogy holnap reggelig ez bizonyára nem lehetséges…

De én tudtam. Nyilvánvalóan tudtam. És megrémültem, mert megint egyedül voltam, teljesen egyedül, és szülni készültem, megszülni ezt a kicsi gyereket, aki lehet, hogy még nem kifejlett ember, de hogy lelke van és teste is, csak éppen még pici, az teljesen nyilvánvaló volt, és fájt is ugyanúgy, sőt, egy kicsit még rosszabbul is, mert nem megszakításokkal fájt, és a testemre kellett bíznom magam, meg az életre, és elengedni magam, hogy el tudjam engedni őt, elengedni a félelmet is, hogy valami baj lesz… Mert a vetélés azért olyan riasztó szó… De semmi riasztó nem volt benne…

Mert lecsöppent egy csöpp piros vér, és piros volt és narancssárga, és esküszöm Neked, olyan tökéletes napocska rajzolódott ki belőle ott a fehér kád alján, amilyen szépet még sohasem láttam, és ahogy elámulva néztem, mosoly jött az arcomra és a megkönnyebbülés, mert már tudtam, hogy az Életre vagyok bízva, megint, mint ahogy mindig is, csak éppen sokszor elfelejtem, és tudtam, hogy egyszerűen az Élet tudja, hogy nekem mi a legjobb, és a lehető legjobban vigyáz rám… És hogy megértésemet megerősítse, lecsöppent még egy ugyanolyan gyönyörű és tökéletes napocska, a megvilágosodás szimbóluma.

És ekkor jött el a teljes ellazulás, és ebben, ugyanebben a szent pillanatban vagy percben, miközben simogattam a hasamat, és mondtam a kisbabámnak, hogy nyugodtan jöjjön ki, nagyon szeretem és elengedem őt, és hálás vagyok neki minden egyes pillanatért és megértésért, amivel megajándékozott, most már mindent tudok, amit kell, szóval ekkor csusszant ki a magzatburok, benne vele, tudtam, hogy ő az, bár ilyen testrészeimet még sohasem láttam, és megállt ott, semmiképp sem volt hajlandó továbbmenni addig a pillanatig, amíg teljesen meg nem csodáltam és meg nem simogattam őt a szeretet szavait suttogva…. Pedig a víz elég erősen folyt és sodródott körülötte…

Most egy kicsit elakadtak a szavaim… Miről is szerettem volna írni Neked? Erről vagy valami másról? Spiritualitásról vagy arról, hogy miért is akartalak én elküldeni téged Prakashoz a múltkor? Meg olyanokról, hogy úgy érzem, minden szavamat érted, és én is értem ugyanúgy a Tiéidet… Meg hogy miért látlak húsz év múlva a balkonunkon, és miért érzem úgy, hogy Te vagy én kb. húsz év múlva… Vagy én vagyok Te.

Olyan viccesnek tűnik most ez az egész. Mármint a szavak. Itt vagyok én, ezekben a szavakban itt fönn. És nem kell bemutatkoznom Neked. Ott vagyok a szavak mögött.

A vetélés végül is azért végződött kórházban, mert nem akart elállni a vérzésem, hanem ugyanolyan erősségű vagy még erősebb lett még két óra múlva is. És akkor már elég rossz állapotban voltam. Tudod, amikor Lalut megszültem, akkor is úgy szóltál rám a szülés után pár perccel, hogy „Hé hé, csak lassan, nem rohanni!” De ezt akkor még nem értettem. Most kellett csak megértenem ezek után. És ezekben a napokban, amikor igencsak oda kell figyelnem magamra, és nem rohannom. Nem könnyű nekem, de menni fog. Megtanulom.

Nagyon szeretlek Téged Ági, nagyon szeretlek. Minden jót kívánok mindenhez. És örök hálám Nektek. Remélem, egyszer még beszélgetni is fogunk.

Sz. B.

Lalu > > >
Tamóka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.