Kezdőoldal » Császár » 1275. nap: Vele lett kerek a családunk (Ábel születése)

1275. nap: Vele lett kerek a családunk (Ábel születése)

Megjelent: 2014. ápr. 2.

A rövid verzió így hangzik:

Ábel negyedik gyermeknek érkezett a családunkba. A két nagy, Zalán és Janka császármetszéssel született, mert mindketten farosak voltak. Lehellel rengeteget küzdöttünk, hogy két császár után megszülethessen természetes úton. Végül sikerült, minden szerencsésen alakult, bár határidőkkel stresszeltek, volt beavatkozás dögivel, oxitocint kaptam, mégis határtalan boldogság volt a hüvelyi szülés két császár után!

Most nem kellett harcolnunk, mert ugyan az I. kórházban is betiltották a két császár utáni hüvelyi szülést, mi már egyszer „bizonyítottunk”, így engedték az újbóli próbálkozást, ha nem is örültek nekünk kifejezetten. A segítők megvoltak, nyugodtan telt a terhesség.

Teljesült a vágyam, mivel a terminus után pár nappal, de szerencsére még a végső határidő előtt teljesen magától beindult a szülés, így hatodikán, hétfő hajnalban hét-nyolc perces fájásokkal indultunk a kórházba 4.30 perckor. Olyan 5.30 lehetett, amikor az ügyeletes szülésznő megvizsgált, és megállapította a 3 cm-es tágulást. A CTG nem volt olyan megnyerő, így érkezett egy ügyeletes orvos, aki 6.00-kor már 6 cm-es tágulást tapasztalt, majd nem sokkal később már a tolófájások érkeztek, és végül 6.28 perckor született meg Ábel, az orvosomnak esélye sem volt odaérni, már csak a lepény megszületésénél asszisztálhatott, illetve elvégezte a hegbetapintást, ami kötelező velejárója a császár utáni szülésnek. A gyorsaság ellenére mindenféle sérülés nélkül úsztam meg a szülést, és néhány perccel szülés után pont úgy éreztem magam fizikailag, mintha nem is szültem volna. Mondhatni ez egy álomszülés volt, ki az, aki ennél többet kívánna?

És most jön a hosszabb, teljes verzió:

Lehel másfél éves volt, amikor kiderült: úton a kistesó. A teszt még nem is mutatta ki egyértelműen, de arra elég volt, hogy megerősítse a megérzésem. Szerettük volna, ha kiegyenlítődik a nemek aránya a családban, és a két fiú mellé megérkezik a második kislány, de hamarosan kiderült, hogy egy újabb fiúcska növekszik bennem.

Sikerült ezt a várandósságot a lehető legkevesebb vizsgálattal és vérvétellel végigcsinálni. Szerettük volna, ha most nem kell egész terhesség alatt orvostól orvosig rohangálni, nem kell küzdeni a természetes szülésért. A segítőkhöz ragaszkodtunk, a dúla Katalin és a szülész U. voltak.

Fontos volt, hogy ráérős baba esetén ne nyomasszanak újra a határidőkkel, így ragaszkodtam hozzá, hogy 35 naposnak számoljuk a ciklusomat, így nyertünk egy hetet. Valószínűleg így is áll a helyzet, mert minden mérés alapján az így számolt terminus jött ki nagyjából.

Gyönyörű, aktív, problémamentes terhesség vége felé közeledtünk, már csak egy dolog váratott magára, hogy nevet találjunk negyedik gyermekünknek. Nagy nehezen megszületett a döntés: ez a gyermek Ábel szeretne lenni és az is lesz!

A téli szünetben a karácsonyra és a kistesó érkezésére egyaránt készültünk, már kezdett minden nehézzé, terhessé válni, de jó volt az időzítés, mert a hosszú szabadság alatt rengeteg segítséget kaptam Janitól, sok terhet levett a vállamról. Élveztük, hogy együtt a család, kihasználtuk a szünidőt, lassan összeállt minden. Eljött az újév, és a szünettel együtt a várandósság is a végéhez közeledett, kezdett motoszkálni bennem, hogy valamit kellene csinálni, hogy felgyorsítsuk a dolgokat.

A dúlámat hívtam, aki türelemre intett, várjak még, hadd nőjön, érjen még ez a gyerek, jön ő, ha itt lesz az ideje. Beszélgettünk egy jót, elmondtam, hogy arra vágyom, hogy most először megtapasztalhassam azt, hogy milyen, amikor jelzi a baba, hogy itt az idő, jönnek az egyértelmű fájások, vagy elönt a magzatvíz, és ébreszteni kell a férjem, hogy indulnunk kell máris. Megbeszéltük, hogy a terminus után jöhetnek a természetes szülésbeindító praktikák, és ha már a főorvosi vizit időpontja is közeledik, megpróbálkozunk egy szülésbeindító masszázzsal.

Eljött harmadika, így egyeztettem egy időpontot a masszázsra. Hétfőre, hatodikára beszéltük meg a kezelést reggel nyolc órára. Előttünk állt egy egész hétvége, amit olyan jó lett volna kettesben tölteni Janival, hogy legyen időnk, alkalmunk rákészülni a szülésre, a négygyerekes létre, így segítséget kértem a szüleimtől, akik szívesen „megszabadítottak” mindhárom gyermekünktől. Nagyon kellemesen telt a szombat, miután az enyhe rendmániámat kielégítve összekaptuk a lakást. Érdekes módon most nem jutottak a gyerekek eszembe kétpercenként, élveztem a nyugalmat, csendet, jókat beszélgettünk, ettünk, ittunk, moziztunk.

Vasárnap reggel (khm, kb. tíz órakor) tudatosult bennem, hogy nem pisilni járkálok hajnal három óta, hanem folydogál a magzatvíz! Hívtam Katit, hogy mi a teendő, megnyugtatott, hogy a magzatvíz folyamatosan termelődik újra, és ez annyit jelent, hogy kb. 24 órán belül be fog indulni a szülés. Ellátott jó tanácsokkal, hogy mire kell ilyenkor figyelni, hogy elkerüljük a fertőzést: mérni rendszeresen a hőmérsékletemet, nézni a magzatvíz színét, gyakran zuhanyozni, cserélni a betéteket max. kétóránként és elkerülni, hogy valami bekerüljön a hüvelybe.

Bementünk a kórházba a soron következő CTG-re, amit vasárnap lévén a szülőszobán csinálnak, de persze senkinek nem szóltunk a magzatvízről. A CTG tökéletes lett, de egy kósza méhösszehúzódást sem mutatott. P. volt az ügyeletes szülésznő, neki kellett aláírnia a CTG-t. Amikor kiderült, hogy túl vagyok a terminuson és két császár után szeretnék újra természetesen szülni, megkérdezte, hogy mikor kell mennem flowmetriára. A válaszom megdöbbentette, hogy csak kilencedikén találkozom U-val, ha addig nem indul be a szülés. Rögtön hívta U-t, akit kérdőre vont, hogy nem gondolja-e, hogy túl a terminuson kijárna nekem egy flowmetria, korábban, mint a betöltött 41. hét. Végül megegyeztek abban, hogy az ügyeletes doki (L.) megcsinálja ott helyben, azonnal. Ezen a vizsgálaton is minden rendben volt, úgyhogy teljesen megnyugodva hazamentünk.

Délután már kezdett hullámozni a hangulatom, faggattam, akit csak tudtam, hogy burokrepedés után kinek mikor indult be a szülése, a mini házi statisztikám inkább 12 órás eredménnyel zárult, amitől nem lettem boldogabb. Izgatott voltam, hogy mikor történik már valami, nem tudtam pihenni, pedig fehéren-feketén le van írva az egyik kedvenc könyvemben, hogy a korai burokrepedés még NEM SZÁMÍT VAJÚDÁSNAK SEM (na, kösz), viszont a szülés közeledtét jelzi, úgyhogy jól tenném, ha most pihennék. A szüleim és anyósomék persze aggódtak, száraz szülést emlegettek, szívesebben tudtak volna minket a kórházban.

Próbáltam lazítani, de az agyam zakatolt, hiába tudja az ember a fejével, hogy nem lehet gond, legalábbis észrevenném, ha lenne, de folyamatosan jönnek a „Mi van, ha…” kezdetű gondolatok. Jó lett volna felhívni a választott orvosom és őszintén beszámolni neki a helyzetről, de attól féltem, hogy beküld a kórházba, ahol már bedarál a gépezet, és egy idő után, ha az ember nem „produkál”, jön az oxitocin vagy a császár.

Ha Ábel szunyókált a pocakomban, bökdöstem, hogy érezzem a mozgását, ha folyt a víz, az volt a bajom, éjfél körül meg abbamaradt a csordogálás, akkor az idegesített. Ebben a helyzetben Jani volt a nyugodtabb, biztatott, hogy minden rendben lesz, pihenjek, reggel megyünk a masszázsra, ha addig nem lesz semmi, majd attól beindulnak a dolgok.

Hajnal három körül ébredtem az első érezhető összehúzódásra, rögtön kaptam a telefont, és mértem az időt. Négy-öt fájás után megállapítottam, hogy hét-nyolc perces fájásaim vannak. Írtam Katinak SMS-t, hogy érezhetően fájdalmas, de viselhető, esetleg kicsit sziszegős, de nem vészes összehúzódásaim vannak. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva indulunk. Felébresztettem Janit, aki egy ideje már figyelemmel kísérte a motoszkálásomat. Forró zuhany következett, és mivel nem állt le tőle a vajúdás (mert most már hivatalosan is nevezhettem annak), elkészültünk, és elindultunk a kórházba.

Hét-nyolc perces fájásokkal nem akartam a legszebb álmából felkelteni a dokit, így egy üzenetet küldtem neki 4.30-kor, hogy útban vagyunk a kórház felé és hogy mi a helyzet. Szerettem volna a terhemtől is megszabadulni, így megírtam, hogy napközben talán a magzatvíz is elkezdett folydogálni, de nem voltam benne biztos, hogy az, illetve vártam a fájásokat, így most indultunk… Nagyon megkönnyebbültem.

Olyan jó volt a kocsiban ülni, sötétben, lassan utazni, olyan jó számok mentek a rádióban, közeledtünk negyedik gyermekünkhöz, és nekem szépen hét-nyolc percenként jöttek a fájásaim. Egy mondat motoszkált bennem a vajúdós könyvből, hogy „engedjem, hogy fájjon”, és én próbáltam engedni. Ahogy jött a hullám, megfeszítettem magam, de aztán próbáltam ellazulni és hagyni.

Jó messze parkoltunk le a kórháztól és lassan besétáltunk. Öt óra után nem sokkal érkeztünk meg a szülőszobára. Az ügyeletes szülésznő nem volt elragadtatva, hogy találkozhat velünk így nem sokkal a műszak vége előtt. Vetkőzzek, megvizsgál. Gondoltam, jobb lesz, ha már az elején bevallom, hogy folydogált a magzatvíz, itt is próbáltam ellőni a „nem voltam biztos benne, hogy magzatvíz”, „nem tudom pontosan, hogy mióta folyik” mondatokat nem sok sikerrel. Ha nem volt biztos benne, hogy mi az, nem kellett volna bejönni a kórházba, és megnézetni valakivel? Egy csepp magzatvize sincs, teljesen száraz! Ezeket tudhattam meg tőle rövid idő alatt a vizsgálat közben, illetve azt is, hogy eddig 3 cm-re tágultam ki.

Betessékelt ugyanabba a szülőszobába, ahol Lehel is született (szerintem ezt külön a renitenseknek tartják fenn), és ellentmondást nem tűrően rákötött a CTG-re és megkaptam a branült az antibiotikumnak. Három kívánságom volt a kórházba érkezés előtt: egy kedves szülésznő, aki megkönyörül rajtam és esetleg betessékel az alternatív szülőszobába, de semmi esetre sem ugyanabba a lyukba, ahol Lehel is született, végül pedig, hogy ne legyen semmilyen cső a kezemben, ami az előző szülésnél is végig nagyon zavart. Hát egyik sem jött be, úgyhogy szülés ide vagy oda, hosszú időn keresztül gubbasztottam az ágyon és morogtam.

A hullámok jöttek-mentek, nem kiabáltam, de már úgy éreztem, jó lenne hangokat kiadni, viszont valahogy túlságosan észnél voltam, és arra gondoltam, hogy ez még csak a kezdet, tartogassam a kiabálást későbbre. A CTG-n láthatóan leesett Ábel szívhangja minden kontrakciónál, a szülésznő meg is jegyezte, hogy ez így nem lesz jó, hívja az ügyeletes orvost, aki még mindig L. volt. Hat órakor vizsgált meg és közölte, hogy 6 cm-es a méhszájam, úgyhogy hamarosan szülünk. Nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan haladunk, elkezdtem hiányolni U-t.

Jött még néhány fájás, már hangok is érkeztek velük, de olyan hatalmas fájdalmat, amit az oxitocinos szülésnél végigkínlódtam és -ordibáltam, most nem éreztem. Aztán már itt is volt az a bizonyos inger, ami a babát hozza, ekkor már a szülésznő is mosolygós volt. Néhány nyomásra kicsusszant Ábel, akinek a nyakára és a testére is rá volt csavarodva a köldökzsinór, gátvédelem mellett, egyetlen apró sérülés nélkül érkezett erre a világra, és én alig akartam elhinni, hogy máris a kezemben tarthatom.

Felemelő érzés volt, képtelen voltam elhinni, hogy ilyen egyszerűen és gyorsan és minimális fájdalom mellett is lehet szülni! A kicsi, meleg, nedves csomag ott szuszogott a mellkasomon, amíg a lepényre vártunk, ekkor érkezett meg U., aki elnézést kért, szabadkozott, hogy csak mostanra ért ide, de ugye elindult, amikor hívták, és hát nem lakhat a kórház mellett.

A legkellemetlenebb feladat rá várt: a hegbetapintás, ami most kifejezetten fájdalmas volt, de azért túléltem. Az ügyeletes doki többször is benézett, miután U. elment, érdeklődött, hogy jól vagyok-e, illetve, hogy megtörtént-e a betapintás, mert hát ugye milyen veszélyes volt ez az egész ilyen előzményekkel… Nem is értettem, miért van már erre szükség? Utólag is érezzem rosszul magam, hogy két gyereket szültem a két császár után?

Persze az első ember, akibe a szülőszobából kijövet belebotlottunk, a régi dokim volt, aki gratulált a babához kedvesen. Kíváncsi lennék, hogy ő ezt hogyan emészti meg magában, hogy miután kifejtette, hogy ez mennyire nagy felelőtlenség két császár után természetesen szülni, én már a második babámat szülöm másnál, és köszönöm jól vagyok.

Ábel már lassan egy hónapos, rengeteget szopizik, és láthatóan hízik folyamatosan, nem unom meg a karomban tartani és csodálni. Vele lett kerek a családunk, és vele teljesedtem ki szülő nőként. Úgy érzem, ha nem kaphattam volna lehetőséget a szülésre két császár után, nem vállaltam volna a negyedik császármetszést, és most sokkal, de sokkal szegényebbek volnánk.

Örökké hálás leszek dr. U-nak és Katinak, akik megteremtették a lehetőséget, a biztos hátteret, és persze a férjemnek, akivel együtt mehettünk végig ezen a rögös úton!

F-T. P.

Zalán > > >
Janka > > >
Lehel > > >