Kezdőoldal » Császár » 494. nap: Ma lenne egyéves a kislányunk

494. nap: Ma lenne egyéves a kislányunk

Megjelent: 2012. febr. 11.

Korábbi történések tapasztalataiból kiindulva második várandósságomnál elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt a kislányt sikerüljön megszülnöm, és ha megszületett, nem adom ki a kezemből. Rengeteg hasonló szemléletű szakkönyvet elolvastam, és egy otthonszüléseket kísérő bába szülésfelkészítő tanfolyamára is elmentem, hogy minden úgy történjen majd, ahogy a babának és nekem a legjobb. A könyvek és a felkészítő alapján arra jutottam, hogy a legnagyobb esélyem a tényleges szülésre és arra, hogy ne vehessék el tőlem a babát ilyen-olyan okokra hivatkozva a kórházban, úgy lehet, ha otthon szülök.

A férjem nem örült ennek a döntésemnek, úgy gondolta, a baba és én is úgy vagyunk biztonságban, ha kórházban vagyunk. Mondtam neki, hogy a tervezett, szaksegítséggel történő otthonszülés legalább annyira biztonságos, ha nem biztonságosabb, mint a kórházi szülés. Ő erre azt mondta, hogy elhiszi nekem, de akkor is, van egy kis százalék, aki otthonszülés közben hal meg, és ő nem szeretné, ha mi ebben a kis százalékban benne lennénk. Ő úgy gondolja, ha bármi probléma lenne, akkor ő úgy lenne nyugodt, ha kórházban lennénk – ahol minden rendelkezésre áll, eszközök, személyzet. Ha otthon történne valami velünk, akkor magát hibáztatná, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a legtöbbet, legjobbat biztosítsa a probléma, baj elhárítására.

Abban maradtunk, hogy esetleg azt el tudná fogadni, hogy a vajúdás otthon történne, de a szülésre-kitolásra, a végére bemennénk a kórházba. Úgy gondoltam, majd puhítgatom még, hiszen van még időnk, olvasok majd neki könyveket, szüléstörténeteket, statisztikákat, amik segítenek meggyőzni. Nem adtam fel, reméltem, hogy ha majd halad minden rendben a maga útján a szüléskor otthon, akkor majd a férjem sem szeretne még a végére sem bemenni a kórházba. Otthonszülésre készültem lélekben.

A közelünkben lakó bába, aki a tanfolyamot tartotta, egyedül nem vállalta el a szüléskísérésemet a császáros előzmény miatt, de megbeszéltük, hogy egy másik bábával (G. Á.) együtt, aki Pestről jönne, ha beindul a szülés, ketten elvállalnak. A megbeszélés után két nappal Á-t börtönbe csukták, a többi bábát megfélemlítették. Ezek után úgy gondoltam, nincs más választásom, ha szülni szeretnék, és nem megint császárt, akkor az az egyetlen megoldás, ha minél később megyek be a kórházba, és minél előbb haza is jövünk.

December környékén volt egy beszélgetésem az orvosommal, elmondtam neki, mik azok a dolgok, amik nekem fontosak (ne kelljen hanyatt feküdnöm, nem szeretnék gátmetszést, és a megszületés után, ha minden rendben van, akkor nem szeretném, ha elvinnék tőlem a babát). Ő mindenbe beleegyezett.

A menstruáció alapján február elsejére voltam kiírva, de a legelső ultrahangvizsgálaton, amikor a terhességet megállapították, akkor tizenötödikét mért az orvos. Nem az én választott orvosom csinálta ezt az ultrahangot, hanem egy másik orvos, akire egyszerűen azt mondta az én dokim, hogy elmérte az adatokat, és így rossz dátumot számolt ki, ekkora eltérés nem lehetséges. Úgyhogy ami jó, az az elseje, és ehhez is tartsuk magunkat.

Elérkezett a hónap vége, és a kislányom még nem indult meg. Az orvosom pár nappal a terminus előtt bejelentette, hogy ha nem indul be 31-ig magától a szülés, akkor 31-én befektet a kórházba, és másnap megindítja oxitocinnal, burokrepesztéssel. Ekkor én finoman jeleztem neki, hogy ezt nem szeretném, és különben is, a kisfiamnál is vártunk egy hetet terminus után (ugyanő volt az orvosom), most miért ne lehetne? Válasza az volt, hogy császár után nincs várakozás, terminus napján indítás, ez a protokoll.

Elmondtam neki, hogy tudomásom szerint más kórházakban ez nem így van, de ő a nemzetközi protokollra hivatkozott, valamint arra, hogy meg kell védenie engem a váratlan hegszétválástól. Azzal a felvetésemmel, hogy a hegszétválás kockázata oxitocinos indítás esetén nagyobb, nem értett egyet. Szerinte probléma nélkül lehet oxitocinnal szülni. Hozzátette, hogy a méhszáj is olyan kemény és éretlen, hogy az indításra sem reagálna. (Lehet, hogy nem feltétlen az elseje az én dátumom?) Ráadásul azon is problémázott, hogy nem tudja, honnan veszem ezeket a fals információkat, és hogy ő nem akar miattam börtönbe menni. Magyarán szólva kiírt császárra elsejére…

Végül lehiggadtunk mindketten, és abban maradtunk, hogy még van pár nap, hátha addig indul, és ha nem, akkor is kapok egy nap haladékot, elsején fektet be, és másodikán indít. Ez engem egy cseppet sem nyugtatott meg. A család persze az orvossal értett egyet, nem értettek meg, miért olyan fontos nekem, hogy meginduljon magától, meg hogy ne császár legyen a vége…

Nagyon bíztam abban, hogy elindul magától, minden nap ezzel keltem-feküdtem, hogy na, majd ma, és hittem, hogy minden rendben lesz. Gondoltam, majd én megmutatom, a végére bemegyek, hogy na, így is lehet csinálni, nem kellenek ehhez műszerek meg dokik…

Közben megtudtam jó néhány hazai példát, kórházat, ahol simán várnak terminus után császár utáni hüvelyi szülés esetén is akár két hetet is, de persze nem hitt nekem ebben senki, se az orvosok, se a család. Az orvosok elintézték annyival, hogy akkor miért nem megyek oda szülni, a család meg egyszerűen nem hitt nekem, hiszen ha van olyan hely, ahol várnak, akkor itt miért nem?

Ugyanilyen ellentét volt az oxitocinos indítás is. Én állítottam, hogy azzal sokkal nagyobbak a kockázatok (hegszétválás, és az, hogy császár lesz a vége), és kisebb az esélyem a szülésre, az orvosok állították, hogy ez nem igaz, a család pedig nem hitt nekem, mert ki vagyok én vagy a doulám vagy a bábám az orvos tudásához képest…

Ekkorra a sok ellenállás miatt már kicsit úgy voltam vele, hogy talán nem is fogom bánni, ha császár lesz a vége, csak azt a lehetőséget kapja, hogy ő maga akarjon elindulni, világra jönni, és ha bármi probléma akad a vajúdás alatt, akkor úgysem fogok tiltakozni a műtét ellen.

Az orvosommal ezek után már nem találkoztam, mert aznap, amikor befektetett volna, az asszisztens a terhesambulancián csak szólt neki telefonon, hogy itt vagyok, és nem vagyok hajlandó befeküdni a szülésindításra. Aláíratták velem, hogy saját felelősségre nem fekszem be a kórházba.

Minden nap mentem NST-re ekkor már, ugye, és minden nap végigcsináltam sorban a szülésindító praktikákat: nagy séták, cipeltem a 16 kg-os nagyfiamat, aki ráadásul naponta többször szopizott is ekkor még, tehát a mellbimbóingerlés (oxitocinserkentés) is megvolt, fahéjas-gyömbéres-szegfűszeges teát ittam literszámra, esténként a férjemet is bevetettem, forró fürdő, beszélgetés a pocaklakóval, jó lenne, ha indulna magától, homeobogyók stb. stb., de semmi nem történt.

Aznap, amikor megváltam a dokimtól, még reflexológushoz is elmentem, hátha tud hatni a méhre, a szülés indulására. Útban a reflexológushoz együtt sétáltam és beszélgettem a doulámmal, amikor találkoztunk egy barátnőmmel, aki az első lányát császárral, a másodikat hüvelyi úton szülte ugyanabban a kórházban, amelyikben én terveztem a szülést. Kérdezte, mi újság, meséltem neki, hogy most passzoltuk egymást a dokimmal. Erre ő ajánlotta, hogy megkérdezi nekem az ő dokiját, hátha neki más a véleménye.

Találkoztunk, kikérdezett a korábbi császárral kapcsolatban, és azt mondta, miért ne lehetne várni…? Próbáltam rákérdezni, hogy mégis meddig várna ő, mert rettegtem attól, hogy akármelyik nap váratlanul azt mondja, hogy na, itt maradunk és indítunk, mert nincs tovább türelem, de nem tudtam elérni nála, hogy konkrét dátumot mondjon, a tizenötödikére próbáltam rátérni, hogy én addig szeretnék várni, esélyt megadni a pici lánynak, de se igent, se nemet nem mondott. Mindenesetre ezután őhozzá jártam minden nap NST-re és vizsgálatokra.

Persze, mindenki abban bízott, hogy nem lesz arra szükség, hogy ki kelljen harcolnom még egy kis időt. Minden nap hittem benne, hogy magától elindul. Annak ellenére, hogy volt orvosom ismét, minden nap találkoztam másik orvossal is a kórházban, akik elkezdték mondani nekem, hogy milyen felelőtlen vagyok, és mi lesz, ha szétválik a hegem, már rég meg kellett volna, hogy műtsenek…

Egyik nap ‒ hétvégi napon nem volt bent a dokim ‒ az az orvos, aki végül a szülést vezette, megvizsgált. Látva a császáros hegemet, megkérdezte, miért vagyok még itt, mit szeretnék? Csak annyit mondtam: szülni. Hümmögött egy sort, aztán mivel volt orvosom, békén hagyott…

Eltelt egy hét, nyolcadikán, ahogy a menstruáció szerinti 41. hetet betöltöttem, az orvosom megvizsgált. Közölte, hogy a méhszáj változatlan, amnioszkópiát nem lehet csinálni, mert a méhszáj zárt, és ezután minden előzetes beszélgetés vagy megbeszélés nélkül befektetett volna, és másnap indított volna. Csak annyit mondtam, nem szeretném, és ha minden rendben van, akkor várnék még egy hetet. Erre fölkelt az asztaltól, és csapkodva, nagy dirrel-durral kivonult, hogy akkor nincs miről beszélnünk tovább.

Ekkor jött az ügyeletes orvos, és mivel már nem volt orvosom, ő is megvizsgált. Ezután egy félórás fejmosás következett… Nem tudtuk egymást meggyőzni. Azt javasolta, írjam alá, hogy ragaszkodom a spontán szüléshez, nem szeretnék császármetszést. Mondtam neki, ez felesleges, ennek semmi értelme, ha bármi baj van, akkor persze, hogy beleegyezem a császármetszésbe is! Én sem akarom veszélyeztetni magamat vagy a babámat, de mivel mindketten jól vagyunk, felesleges volna bármivel is beavatkozni. Azt mondta még, gúnyos vigyorral a szája szegletében, hogy ha én a természetes szülés híve vagyok, akkor beszéljem meg a babámmal, hogy induljon meg magától, mert a természetes szülés hívei képesek erre…

Amivel folyamatosan fenyegetőztek, az az volt, hogy elvérzem otthon, merthogy szétválhat a heg minden előzmény nélkül, meg hogy túl nagy a baba, és ez is probléma. Azt, hogy ez miért lenne probléma, az nem derült ki. Azt ugyanis mindig hozzá is tették még, hogy igaz, én sem vagyok kicsi, tehát téraránytalanságról szó sem volt.

Kérdezték a kórházban, mégis meddig szeretnék várni, a 44. hétig? Mondtam, nem, csak még egy hetet, tizenötödikéig… Akkor telik le papírforma szerint a 42. hét, az első ultrahang szerint pedig a 40. Tovább úgysem bírnám a nyomást…

Aztán az ügyeletes orvos közölte, azért megnézi a magzatvizet… Kérdeztem, mégis hogyan, hiszen zárt a méhszáj, az imént mondta a másik doki, hogy nem lehet megnézni…! Ja, de lehet, ő meg tudja, ki tudja annyira tágítani, hogy lássa. Na, köszönöm, ezt nem kérem… Ez végképp feldühítette, felelőtlen anya, aláíratták velem ezt is, hogy nem egyezem bele az amnioszkópiába, és saját felelősségre távozom…

Igazából, mivel a családom nem támogatott, kezdtem elbizonytalanodni, ahányszor hazaértem a kórházból, minden nap úgy éreztem, nem, nem, többször ezt nem fogom tudni végigcsinálni, holnap biztos beleegyezem az indításba. Aztán felhívtam a doulámat vagy a bábát vagy egy otthon szült barátnőmet, és ők mindig megerősítettek abban, hogy ne adjam fel. Már a hangjuk megnyugtatott, meggyőzött, és hittem magamban, a babámban, hogy tudja, mikor kell érkeznie. Hittem benne, hogy semmi rossz nem fog történni velünk.

Ekkoriban azt javasolta a doulám és a bábám is, hogy esetleg jobb lenne, ha nem ebben a kórházban születne meg a babám, mert itt már ezek után alapvetően ellenségesen állnak hozzám, és az eddigi cselekedeteikből úgy tűnik ki, hogy nincs tapasztalatuk császármetszés utáni hüvelyi szülés ügyében sem. Amikor ezt a férjemnek felvetettem, az válaszolta, hogy ez hülyeség, ha meg mégis menni szeretnék, akkor oldjam meg az utazást, ahogy akarom, ő nem segít nekem ebben. Úgyhogy maradt minden a régiben, vezetni nem tudok (azóta megtanultam), a fiamat hova tegyem, hogy menjek el nélküle, ha meg vele megyek fel Pestre mégis valahogy, akkor mi legyen vele, amíg szülök. Meg hát őszintén szólva, én is úgy gondoltam, hogy nincs nekem már erőm így a 41. héten sehova sem menni, meg nem egy olyan nagy ördöngösség ez az egész, úgyis rendben lesz minden, nem megyek én már sehova.

Kilencedikén történt valami, amire nem számítottam… Az éppen aznapi ügyeletes orvos a terhesambulancián közölte keményen, dühösen, hogy akkor én itt maradok. Mondtam neki szépen, hogy azt hittem, ezen már túlvagyunk, megbeszéltem tegnap az ügyeletes orvossal, hogy egy hétig még várnék, és aláírtam, hogy saját felelősségre. Na, de mit gondolok én, mondta az orvos, a tegnapi doki az nem ő volt, most ő van itt, és ő nem enged haza. Az első perctől kezdve pökhendi és mérges és lenéző volt (a férjem egyébként nála született, és ez a doki volt az, aki az ultrahangos tizenötödikémet mérte, de ez jelen helyzetben nem érdekelte). Én próbáltam nem ugyanilyen mérgesen válaszolni, nyugodtan és higgadtan beszéltem neki, mit szeretnék. Na jó, menjek NST-re, aztán majd meglátjuk.

Az NST tökéletes lett. Erre közölte, hogy akkor csinálunk egy ultrahangot is, flowmetriát, majd meglátjuk, milyen lesz, és beszélünk utána. Átküldött az ultrahanglaborba, ahol épp az első dokim volt, aki már a 40. héten indított volna. Közönyös volt, de határozott, számolgatott, méregetett, és közölte, hogy a keringés kezdődő kompenzált centralizációjára utalnak a mért adatok, és hogy javasolja az oxitocinterheléses tesztet.

Visszamentem a terhesambulanciára, az ultrahangban kapott leletet vittem, amit látva az ambulancián ügyelő orvos diadalmas vigyorral közölte, hogy itt kell maradnom, mert a baba nincs jól, és megcsinálják az oxitocinterheléses tesztet, aztán attól függően, ha az rendben van, akkor oxival indítják a szülést, ha a teszttel valami baj van, akkor irány a műtő. Tehát most akkor felvesznek a szülőszobára. Ettől én annyira megijedtem, szerettem volna otthon elmondani mindezt, meg még nyugodtan kórházon kívül végiggondolni azt, amit a bábám mondott (hogy az első ultrahang szerint még csak a 39. héten vagyunk, és ha a CTG rendben van, illetve a flowmetria után nem azonnal operálnak, hanem terheléses CTG-t csinálnak, és az rendben van, akkor őszerinte nyugodtan lehet várni), hogy közöltem a dokival, két óra múlva visszajövök, kórházi cuccal, és onnantól kezdve mehet a teszt, az indítás, ami kell. Aláírtam, hogy saját felelősségre, már sokadszor, és a kórháziak felháborodására hazamentem.

Otthon is persze kitört a pánik, hogy valami baj van (kár volt elmondani), és azonnal menjek vissza. Megebédeltem, elaltattam a kisfiamat, és sírva otthagytam anyukámnak.

A doulámmal és a férjemmel mentünk be a kórházba azzal, hogy itt már szülésindítás lesz a teszt után, nincs mit tenni, el kell fogadni. Délután három körül megcsinálták a tesztet, amire a méhem és a kislányom is jól reagált, szívhang remek, összehúzódások alatt sem ment le a szívhangja, úgyhogy közölték, hogy adnak egy ágyat az osztályon (pedig a szülőszobára vettek fel), mert este még csinálnak nyolc körül egy NST-t, és akkor majd másnap (tizedikén) reggel nyolckor jön a főorvos vizitelni, és ott majd eldöntik, mi legyen ‒ várhatóan az a döntés lesz, mondta a doki, hogy akkor indítják oxival. Csodálkoztam, hogy nem rögtön indítanak, mert a délelőtti doki ezt mondta korábban, hogy baj van, azonnal kell indítani (a bábám mondta azt, hogy szerinte nem olyan sürgős), meg hát hiszen folyamatosan arról volt szó, hogy már egy hete kellett volna velünk valamit csinálni, akkor most mégsem olyan sürgető a helyzet, lehet várni nyugodtan reggelig? Na mindegy, a doulámat meg a férjemet hazaküldtem, hogy rájuk még nem lesz szükség, úgy tűnik…

Mondtam, akkor az esti NST után én még hazamennék, ha reggelig úgysem akarnak velünk semmit sem tenni. Na, ekkor már végleg felháborodtak, ilyet nem lehet csinálni. Én meg nyugodtan megkérdeztem, hogy miért, lesz még valami vizsgálat vagy bármi éjszaka? Nem, semmi nem lesz, csak egy NST este nyolc körül, de mi van, ha éjjel szétválik a heg, és a mentő mire behoz, elvérzem, innen az osztályról meg egy perc alatt be lehet érni a műtőbe. Mondtam, ha bármi van éjszaka, ígérem, bejövök…

Az esti NST-ig olvasgattam a szülőszobán, csend volt, nem szült senki, velem sem foglalkoztak. A teszt alatt beadott oxitocin hatása még tartott, pici fájásaim voltak, meg bejött Márti barátnőm egy ananásszal, beszélgettünk is picit, aztán elzavarták, mert látogatási tilalom volt influenzajárvány miatt. Az esti NST rendben, szökés haza. Azt megígértették velem, hogy éjjel, ha beindulna, megyek a kórházba, ha nem, akkor a vizitre reggel nyolcra ott kell lennem a szülőszobán… Úgysem tehettem mást, már a család sem engedte volna, hogy otthon maradjak…

Hazamentem, elaltattam a kisfiamat, aki szopizott, és megittam egy adag ricinust baracklével. A kisfiam hajnali háromkor ébredt, egy órán keresztül szopizott (rossz alvó és nehezen alszik vissza), és ekkor éreztem az első kontrakciót. Elég gyakran jöttek eztán folyamatosan, de nagyon rövidek voltak. A ricinus is hatott, úgyhogy innentől kezdve már nem aludtam: vagy vécére jártam, vagy szoptattam a kisfiamat.

Reggel mondtam a férjemnek, hogy valami van (utólag visszagondolva, ekkor kellett volna az ígéret ellenére nem bemenni a kórházba, hanem a fájások erősödéséig otthon vajúdni), nem lesz szükség oxitocinra. Ettem, ittam valamit, aztán mentünk be a kórházba, útközben felvettük a doulámat. Ő is nagyon örült a fájásaimnak.

Tizedikén reggel a kórházban már tárt karokkal vártak, az éppen ügyeletesek már tudtak rólunk, és persze mindenki az osztályon. A férjem egyik gyerekkori barátjának a nővére volt az ügyeletes szülésznő, és mivel a férjem ismerte, közölte vele, hogy most már engem innen ki ne engedjenek. A férjem hazament, és azt mondta, szóljunk, ha már a vége felé vagyunk, ha már úgy tűnik, közeledik a szülés.

Megjött a fogadott szülésznőm is, borotválás, beöntés megtörtént, ugye nem ettem semmit, hangzott a kérdés… Neki mondtam, hogy hajnal óta vannak fájások. Az alternatív szülőszobába vezettek, ekkor még nem jöhetett be velem a doulám. Jött a vizit, amikor is a főorvos morcosan közölte, hogy úgy hallja, ők ‒ az orvosok ‒ jobban aggódnak a gyermekem egészségéért, mint én. Nem kellene az internetről összeszedett mindenféle fals információkra támaszkodnom. Már nem is reagáltam erre. Mondta, hogy rendben, hogy vannak fájások, de erősíteni kéne őket oxitocinnal. Mondtam, hogy én nem szeretném, mert ha haladunk, akkor nem szeretnék beavatkozást. A vizit elment, ekkor volt egy NST, ami mutatta is a fájásokat, szívhangok rendben voltak.

A szülésznőm mondta, hogy valószínűleg, ha végigment az osztályon a vizit, akkor visszajön az ügyeletes orvos, és burkot szeretne repeszteni. Ezt mi a doulámmal megbeszéltük, míg az NST ment, hogy valamit úgyis engedni kell, akkor rendben, legyen burokrepesztés, még mindig ez a legkisebb rossz talán. Így is történt, az ügyeletes orvos megvizsgált, változatlan lelet mellett burkot repesztett, a magzatvíz tiszta volt.

Kicsivel később jött egy másik orvos, egy rezidens, dr. R. Bemutatkozott, és elmondta, hogy ő lesz itt a szülésnél, ha engedem… Mert hallotta, hogy nem szeretnék semmilyen beavatkozást, és ha nem szükséges, akkor nem is fognak semmit sem tenni, de a burokrepesztés után nem szabad tizenórákat várni, ezt tudomásul kell vennünk.

Ezután kettesben maradtunk a doulámmal, időnként bejött a szülésznőm is szívhangot meg magzatvizet nézni, végig rendben voltak a szívhangok, és a magzatvíz is tiszta volt. Folyamatosan sétáltam ettől kezdve fel-alá a szobában, annak reményében, hogy erősödnek majd a kontrakciók, és úgy éreztem, ez így is lett, óráról órára erősebbek, kissé hosszabbak lettek. Sokat tudtam még beszélgetni eleinte a doulámmal, mindenféle gyereknevelési dolgokról beszélgettünk, néha csempészett nekem a táskájából egy-egy kocka csokit meg egy kis vizet is, nagyon szomjas voltam, de ugye evésről-ivásról itt szó sem lehetett volna, csak stikában. Felváltva vettem be Cimicifugát és Caulophillumot ‒ homeós szereket.

Délután felé már kezdtem fáradni, ekkor már nem igazán beszélgettünk, csak próbáltam befelé koncentrálni, a levegővételre figyelni, nagyon időpontokat már nem tudok írni, hogy mikor mi történt. Néha bejött valaki megvizsgálni, bő egy ujjnyi és vékonyodó méhszáj volt valamikor délutánra, ekkor ennek nagyon örültem, pedig már jó sok idő eltelt reggel óta, észre sem vettem, hogy halad az idő, csak azt éreztem, fáradok, fáradtak a lábaim a folyamatos sétától. A doulám néha javasolta, hogy üljek le vagy labdázzak, de ez nem esett jól. Csak sétálni lett volna jó, de a lábaim nem bírták. Lógtam inkább a kötélen.

Néha megkérdezték, erősödtek-e a fájások, én mindig úgy éreztem, és azt válaszoltam, hogy valamennyire igen, de még mindig rendszertelenek voltak. Amikor kint, a szülőszobán kívül történt valami, és behallatszott, akkor ritkultak, enyhültek, aztán mikor megint tudtam befelé figyelni, akkor erősödtek, és ezt a CTG gép is jelezte, amikor nézték a baba szívhangját. Az erősödő fájások alatt a doulám jázminolajos, forró vizes borogatást rakott a hasamra, ez nagyon jólesett…

Egyszer csak estefelé minden előzmény nélkül nagyon rossz kedvem lett egy pillanat alatt. Azt éreztem, el innen, ki innen, a fiamat akarom, nagyon hiányzik, több mint egy hete alig látom a kórházi hercehurca miatt. Valahogy elfogott a vágy utána, meg akartam ölelgetni, csak hogy lehessek vele, és legyen vége mindennek, hadd mehessek haza-érzés. A doulám szinte azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben velem, és rákérdezett.

Jól kisírtam neki magamat, beszélgettünk arról, hogy mennyire fáj, hogy a fiam indokolatlanul császárral született, mi lett volna, ha akkor nem engedem az indítást, és hagyom, hogy magától eldöntse, ő mikor szeretne kibújni, szörnyű, hogy a születése után alig láthattam, ezekért is magamat okolom, hogy így történtek… Sírtam, hogy miért nem tudok most a lányomra koncentrálni, hiszen a kisfiam anyukámmal van, akit imád, jól elvannak, tudom, és jobb lenne, ha most a lányomnak segítenék kibújni, és erre figyelnék. Jól kisírtam magam, és kaptam egy Pulsatilla nevű szert, mire megnyugodtam, és ezután jelentősen erősödtek a kontrakciók. Érdekes, így visszagondolva, mennyire igaz, de akkor olyan furának tűnt, mikor anno olvastam a szakkönyvekben, hogy egy-egy érzelmi kitörés, annak kimondása, ami nyomja a lelkünket, mennyire előre tudja mozdítani a vajúdás menetét.

A szülőszobák csak egy függönnyel vagy ajtóval voltak elválasztva egymástól (sose csukták be semelyiket sem), és minden áthallatszott mindenhova, plusz mellettünk volt egy szoba, ahova az újszülötteket vitték vizsgálni, kezelni születés után, ez a helység is csak egy függönnyel volt elválasztva tőlünk. Minden behallatszott, és egy idő után már nagyon kezdtek zavarni a zajok…

A nap folyamán ketten is szültek a mellettünk lévő szobában, az egyik kora délután körül, irigykedtem is, hogy ők már itt tartanak, ennek a hangjai-zajai még nem zavartak annyira… A másik szülés később zajlott, szinte csak a tolókra ért be az anyuka, de amikor megjött, a villanyokat felkapcsolták, és ezáltal a mi kellemes, félhomályos szobánkat is elárasztotta a fény. Ez szörnyen zavart akkor, emlékszem. Nagyon áthallatszott a szülés összes hangja, végighallgattuk, hogy mindkét anyukát nyomatták, hanyatt fekve szültek, a második anyuka a szülés után nagyon sokáig, hosszasan jajgatott-kiabált, amikor varrták, úgy tűnt nekem, soha nem hagyja abba. Eszközök csörögtek folyton, takarítónők jártak-keltek zajosan, mielőtt a babák megszülettek, már előtte percekkel folyatni kezdték a kezelő helységben a vizet nagy robajjal, és még mindenféle kiabálások, az orvosok, nővérek, szülésznők beszéde is behallatszott, ami szintén nagyon zavart…

Időpontokat nem tudok, de valamikor este hét felé bejött dr. Q., aki megvizsgált, és közölte, hogy kellene egy No-Spa-Papaverin méhszájlazító, hogy gyorsabban puhuljon a méhszáj. Rákérdeztem két kontrakció között, mert még volt ehhez erőm, hogy ez átmegy a babába? Erre a doki puffogva mondta, hogy persze, minden átmegy a babába! Mondtam, hogy akkor nem kérem. A doki erre nagy dirrel-durral, szó nélkül kiment.

Este fél kilenc körül megérkezett a férjem, elaltatta a fiunkat és jött, mivel nem szóltunk addig neki, már nem tudott otthon várni. Az első gondolatom az volt, hogy ne maradjon itt, majd szólunk neki, ha megszületett a baba. Ekkor már eléggé szenvedtem, és kicsit amiatt sem akartam, hogy bent legyen, mert korábban már beszéltünk róla, hogy esetleg rossz neki, ha lát engem szenvedni, de nem tud segíteni, meg amiatt sem akartam, mert ő sokszor akkor is poénkodik, elbagatellizál dolgokat, amikor komolynak kéne maradni, és gondoltam, én ebben az állapotomban most nem leszek képes ezt elviselni. Aztán persze én sem gondoltam komolyan, hogy nem marad itt, és ő is látta, hogy már előrehaladott a helyzet.

Kilenc óra körül újabb vizsgálat, dr. R., ez a méhszáj még mindig nem tökéletes, kellene egy No-Spa-Atropin injekció. Kérdeztük, hogy ez ugyanaz-e, amit korábban a másik doki akart adni? Mondta, hogy nem teljesen az, de ez is arra van, hogy a méhszájat lazítsa, csak ő ezt szokta javasolni, dr. Q. meg a másikat. De a lényege a méhszáj ellazítása mindkettőnek. Mondtam, hogy nem kérem, már korábban sem kértem. Kicsit próbált rábeszélni, aztán a férjem azt mondta, hogy megbeszéljük, és majd szólunk…

Aztán nagy robajjal, amikor épp egy hosszabb kontrakcióban voltam, beállt az ajtóba dr. Q., a nyomában a szülésznővel. Karba tett kézzel kérdezte nagy mérgesen, hogy úgy hallja, nem akarom aláírni a beleegyező nyilatkozatot??!! Én válaszolni se tudok, a doulám mondja neki, hogy eddig még senki nem akart semmit sem aláíratni velem (reggel a felvételkor és előző nap sem adtak semmit, hogy írjam alá), most épp egy injekció elfogadásán gondolkodunk, beleegyező nyilatkozatról eddig szó sem volt. A doki meg se halljotta folytatta: „Anyuka, mivel császár volt korábban, a szülés után szükség lesz hegbetapintásra, ez kötelező, alá kell írnia, hogy beleegyezik, nem érti anyuka, hallja, amit mondok???!!!” Felemeltem a kezem, mert a kontrakció még tartott, a férjem mondta a dokinak, hogy igen, hallja… Vége a kontrakciónak, mondtam, senki még semmilyen beleegyező nyilatkozatot nem hozott, és természetesen aláírom, ha hozzák. Jó, akkor mindjárt hozzák, így a doki lecsillapodva.

Amikor kimentek, visszatértünk az injekciótémára. A férjem mondta, hogy ha ez egyszer segít az előrehaladásban, akkor miért ne? Aztán rábólintottam, és ő szólt a szülésznőnek, hogy kérem, és ekkor, kb. 22 órakor megkaptam az injekciót.

Ezután valamikor hozta dr. R. a papírt, amit alá kellett írni, közölte, hogy olvassam el ‒ erre persze nem voltam képes, a férjem kezébe adta, de ő sem igazán volt akkor már képes elolvasni, szerintem csak nézegette némán. A doki mondta, hogy aláhúzott benne egy részt nekem, ahol az áll, hogy még ha ezt a beleegyező nyilatkozatot alá is írom most, akkor is minden vizsgálat, beavatkozás előtt meg fognak még engem kérdezni, hogy akarom-e. Aláírtam. Utólag, amikor kikértem a papírt a szülés után, láttam, az volt pirossal aláhúzva, hogy: „Tudomásul veszem, hogy jogom van a felajánlott kezelések bármelyikének vagy mindegyikének visszautasítására. Ez esetben a kezelésem során a visszautasítás kapcsán bekövetkező szövődményekért, illetve a gyógyszereredmény alakulásáért azokat az orvosokat, akiknek a kezelését nem fogadtam el, a felelősség alól felmentem.” És tollal, kézzel odaírva utána: „A beteg a pirossal aláhúzott részt tartja magára vonatkozónak.”

A doulám leírása szerint a vajúdás ekkor átváltott szenvedésbe, és én is így éreztem. Nem volt sehol sem jó már ekkor semmilyen helyzetben sem, csak vergődtem, fetrengtem, próbáltam túlélni a kontrakciókat. Ekkor a doulám és a férjem úgy segítettek, hogy ahogy az ágyon ültem, a doulám mögöttem ült, és valahogy támasztotta-masszírozta a derekamat, nem tudom már, mit hogyan, de jó volt, amit csinált, a férjem pedig egy kendővel (amit a doulám erre a célra hozott) átkarolta a derekamat és tartott, de mindig úgy éreztem, hogy nem elég erősen tart, pont amikor igazán kéne.

Huszonhárom órakor bejött a fogadott szülésznőm, aki közölte, hogy sajnálja, nem így tervezte, de el kell mennie, muszáj, mert hajnalban el kell utaznia. Nem is tudom, mit reagáltam, azt hiszem, azt éreztem, hogy nekem már minden mindegy, de azért féltem, mert ő tudta, hogy mit szeretnék, mit nem szeretnék majd a kitolásnál, mivel orvosom nem volt, ő volt a biztos pont akkor. Vele volt megbeszélve az is, hogy nem engedem elvinni a babát mellőlem, úgy volt, hogy ő tartja majd a hátát, ha a csecsemősök kötözködnének. Mondta, hogy elnézést kér, hogy így alakult, de mennie kell, és bemutatta az ügyeletes szülésznőt, aki ugyanaz a szülésznő volt, aki előző nap az oxitocinterheléses tesztet csinálta, és előadta nekem akkor, hogy ő is találkozott ám már ilyen tudatos anyukával, és tudja, hogy mit szeretnék, mert olvasta a Gyöngéd születést, és azóta ő el van tőle varázsolódva, és azóta próbálja becsempészni azt a szemléletet a kórházba. De ezt nagyon nem hitelesen mondta akkor, és nekem nem is volt szimpatikus a szülésznő, jól össze is vitatkoztunk akkor este azon, hogy én haza szeretnék menni, ő meg nem tudott visszatartani, csak puffogott, megjegyzéseket tett. Szóval, nem örültem neki, amikor őt megláttam, de már másra nem volt erőm, meg amúgy sem tehettem volna semmit.

Az első tette az volt, hogy felkapcsolta a szobában a fejem fölött a neonfényt. Addig csak a szomszéd helységekben égett a villany, félhomály volt, és ez nagyon jólesett. Kérte a doulám, hogy kapcsolja le a villanyt, mert zavar minket. A szülésznő azt mondta kioktató hangnemben, hogy nem lehet, mert neki látnia kell. Ekkor elkezdett egy hosszas matatást, pakolászást, ami akkor nagyon nem esett jól, és nem hiányzott. Addig viszonylag a már leírt jó néhány megzavaráson kívül békén hagytak minket, de amit a szülésznő művelt, az már akkor nekem nagyon sok volt. Kiment nagy hévvel, és hozott egy másik lámpát, merthogy annak kisebb a fénye, na de az nem működött, össze-vissza dugdosta mindenféle konnektorokba, hátha jó lesz, közben leverte a másik lámpát, aztán új égőt hozott stb. Nem részletezem, közben folyamatosan morgott, hogy itt semmi nem működik, mindezt fél méterre tőlem, ez rettenetesen zavart akkor. Már a jelenléte is, nemhogy a macera, amit művelt.

Utána csinált egy CTG-t, amit fekve kellett megejteni, ez akkor szörnyű volt, addig a szülésznőmmel meg lehetett beszélni, hogy ne fekve legyen, ez a másik szülésznő nem volt hajlandó másképp feltenni. Szívhangok rendben, mondta, sétálgassak, mondta neki a doulám, hogy már egy ideje nem bírok, mert egész délutánig sétáltam. Akkor menjek zuhanyozni. Igazából erre se fájt a fogam, akkor már inkább egy nagy kád, amiben ellep a víz, de az nem volt (mindig arról álmodtam, hogy kádban szülök, a víz az én közegem, abban érzem jól magam).

Valahogy kivánszorogtam a doulám és a férjem segítségével a zuhanyzóba, de ekkor már az kellett nekem, hogy tartsanak teljes erővel kontrakciók alatt, amik szinte már folyamatosak voltak, és ezt a zuhany alatt nem tudták megtenni, mert akkor csurom vizesek lettek volna. Úgyhogy ezt így nem bírtam, meg a víz sem volt elég meleg, hamar visszaküzdöttem magam a szobába.

Alighogy beértünk a szoba ajtaján, közli a szülésznő, hogy megvizsgálna (addig szülésznő nem vizsgált meg, mindig csak doki). Mondtam, jó, ha muszáj… Erre közölte, hogy neki jobb lenne a másik helységben, a vizsgálóban, ahol a szülő nőket vizsgálják, amikor beérnek a kórházba szülni. Ez három szobával arrébb volt, mint a mi szobánk. Kérdeztük, miért nem lehetne itt, azt mondta, neki jobb lenne ott. Mondtam, nem tudok odáig elmenni, és arra a magas ágyra felfeküdni. Annyira bosszantó, még most is dühbe jövök, amikor írom ezeket, ez a szülésznő semmivel nem foglalkozott, csak azzal, hogy neki mi jó, ő mit szeretne. Valahogy átvezettek ebbe a másik helységbe, csak a férjem jött ide velem. A szülésznő közölte, hogy ez még mindig csak kétujjnyi. Visszakísértek, és akkor kiakadtam.

Úgy éreztem, hogy ha ezekkel az erős fájásokkal sem tágultam semmit az utóbbi jó néhány órában, akkor feladom, vigyenek a műtőbe, nem bírom tovább, pláne hogy még békén, nyugodtan se hagynak, valamivel mindig megzavarnak. A férjem és a doulám próbáltak hatni rám, hogy ha már eddig eljutottam, akkor csináljam végig, én meg mondtam, hogy ha még csak a felénél vagyunk, akkor mennyit kell még végigcsinálnom, még egy 24 órát? Mondtam, azt nem bírom. Éhes voltam, szomjas voltam, álmos és nagyon fáradt. Legalább vizet ihattam volna, de azt sem engedik itt, ugye.

A szülésznő szólt a dokinak, aki azt mondta, hogy ez a hosszú, lassú tágulás ugyan már kimerítette rég a császár fogalmát, de hát ha már eddig eljutottam, akkor csináljam végig. És ő is megvizsgált, de ő azt mondta, hogy háromujjnyi. Azt mondta, hogy innen már nem lehet visszahúzni a babát, meg hosszasan tanakodott a szülésznővel arról, hogy a 37. héten csináltak műtéti előkészítést, és ez túl régi, régiek a laboreredményeim, és ezt az a doki, aki épp anesztes ügyeletes, nem fogja elfogadni a régi labort. Jó, akkor leveszik a vért, annak az eredménye negyed óra alatt megvan. De addig azért bekötik az oxit. Mondtam, azt nem szeretnék, félek a hatásaitól császár után, meg ha levették a vért a műtéthez, akkor minek az oxi. Nem mondtak semmit, tiltakozni sem tudtam már.

A szülésznő hosszas ügyetlenkedés, szúrkodás és vérfolyatás, mellécsöpögtetés és nagy sóhajtozás közepette levette a vért nagy nehezen, és tizenegyedikén hajnali fél kettő előtt pár perccel bekötötték az oxitocint, és emellé kaptam egy Contramal nevű kábító fájdalomcsillapítót. A szülés után nem emlékeztem erre, hogy én ezt kaptam, meg arra sem, hogy erről említettek volna bármit is, hogy mi az, amit adnak, miért adják, vagy hogy beleegyezem-e egyáltalán ebbe az injekcióba. A doulám azt mondja, annyit mondtak, hogy adnak az oxi mellé valamit, amitől elkábulok, és tudok pihenni két kontrakció között.

Ekkor lefektettek oldalra, és innentől kezdve folyamatosan rajtam volt a CTG. Arra emlékszem, hogy még erősebbek lettek a fájások, és csak a férjem kezét fogtam, és az öklét harapdáltam kínomban. Egyszer a férjem hallotta, hogy egy másik szülésznő bejön, és ránéz az oxi cseppszámára, kérdezi a szülésznőmet, hogy emelne-e rajta, erre ő közli, hogy már 70-en van. A férjem szerint ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha ennél magasabbra már nem lehetne emelni…

Egyszer a szülésznő kérdezte, hogy érzek-e kakilási ingert, akkor még nem éreztem, de kicsivel később igen. A szülésznő tudta ugye, az én eredeti fogadott szülésznőmtől, hogy nem szeretnék fekve szülni, és ekkor erélyesen rám szólt, hogy szedjem össze magam, mert akkor most megcsinálhatom azt, amit akartam, vagyis forduljak négykézláb, ha úgyis alternatív módon szeretnék szülni. Valahogy négykézláb fordultam, és elkezdődött a kitolás.

Végig a kitolás alatt a szülésznő nagyon erősen vájkált bennem, én nem tudom, mit csinált, utólag a doulám azt mondta, hogy a szülésznő „csiszálta-vasalta” a gátat, ennek állítólag ez a „szakneve”, és hogy ez az otthonszülést kísérő bábák szerint a gát szempontjából inkább rosszat tesz a gátnak, mint jót. A doulám mondta később, hogy olyan erősen csinálta, hogy bár csak egy lenge kis ruha volt rajta, rendesen beleizzadt, és látszott, hogy dagadnak ki a kezén az izmok. Még hónapokkal később is fájdalmas volt a művelet helye.

Ekkor még nem volt ott doki, ez nekem fura is volt, hogy a kitolásra nem szólnak neki. De nem zavart, nem hiányzott, csak csodálkoztam. Hajnali fél háromkor kezdődött a kitolás. Kicsit észhez tértem, valahogy már nem szenvedtem annyira, éreztem valószínűleg, hogy már a végén vagyunk, és meglesz hamar a kicsi babánk, megpróbáltam összeszedni magam, csak az erőm volt fogytán nagyon, négykézláb alig bírtam magam tartani a kezeimen, tenyeremen, alkaromon, csak remegtem egész testemben. A doulám emlékezete szerint itt még egyszer emeltek a cseppszámon, mert szólt az egyik szülésznő a másiknak, hogy gyengül a fájás, emeljen rajta.

Egy kis idő után mondták, hogy nagyon lassan jön a baba, és nem lesz ez így jó, meg hogy így nem látnak, nem férnek hozzám, meg kellene fordulni a hátamra. Nem akartam, de megfordítottak, és folyamatosan mondták, hogy így meg úgy kellene nyomni, ez nem jó, mert a lábamba nyomok, nem oda ahova kell stb., ilyeneket mondtak. Én próbáltam jól nyomni, koncentrálni, de idegesített, hogy folyamatosan mondják, és valahogy tudtam, hogy igen, ez az, amit nagyon nem akartam, és tessék, mégis itt vagyunk. A klasszikus préselős, nyomatós, kórházi rettenetben.

Ráadásul a doki, dr. R. (nem tudom, mikor érkezett meg) elküldte egy idő után mellőlem a doulámat, és elkezdte iszonyatos erővel nyomni a mellem alatt ököllel (az egyik lábával a franciaágyra térdelt, és teljes testsúlyával rám nehezedett), és közölte, hogy amikor ő nyomja ököllel, akkor nyomjak én is. Mondtam neki, amennyire egyáltalán bírtam beszélni, hogy nem bírok, mert ha ő nyom, akkor levegőt sem kapok. Tényleg nagyon erősen csinálta, szinte úgy éreztem, összetör és megfulladok.

Eltelt fél óra eddigre a kitolásból, és folyamatosan azt mondták, hogy ez így nem jó, nagyon lassan halad, elhúzódik a kitolás, kéne gátmetszés. Ekkor már tiltakozni sem tudtam, nem voltam észnél, megcsinálták a gátmetszést, és utána hamar kicsusszant tizenegyedikén 3 óra 6 perckor a lányom.

Közölték, persze, hogy lassan jött, mert a köldökzsinór a nyakán. A lábam között még valamit csináltak vele, én kérdeztem: „Miért nem sír fel?”, aztán gyorsan elvitte egy csecsemős nővér ‒ gondolom, és ekkor láttam utoljára, ahogy a vizsgálóba átviszik, lógott a karján a nővérnek, szegénykém. Mondtam a férjemnek, hogy menjen vele, és akkor ő utána is ment a szomszéd helyiségbe.

A következő nyomásra megszületett a méhlepény. A szülésznő meg a doki átvizsgálták, nem hümmögtek, hogy jaj, de öreg, vagy hogy bármi baj lenne vele. A doulám is azt mondja, hogy nem volt rajta semmi, ami az öregség jele lenne.

Ezután egy jó ideig kettesben maradtunk a doulámmal. Nagyon hosszú időnek tűnt. Néha hallottunk hangokat, és azt, hogy egyre többen lesznek a másik szobában. A kislányom még mindig nem sírt fel, és csak azt hallottuk, hogy néha paskolgatják valamelyik testrészét. Kérdeztem K-t, mi lehet ez, és többször is mondtam: „De miért nem sír?”

Senki nem volt, aki odajött volna hozzám, és mondott volna valamit, mi a helyzet, kértem a doulámat, hogy menjen oda, kérdezze meg, mi történt, de ő azt mondta, hogy ott van a férjem, és hogy nem is fér oda, annyian vannak a másik szobában. Egy idő után hallottuk, hogy szaladgálnak, telefonálnak valakinek, hogy sürgősen jöjjön, meg tolnak valamit a folyosón, gondolom az újraélesztéshez szükséges kocsit. Jött két szülésznő, kérdeztem: „Mi van a babával?” Mondták morcosan, hogy „Elfáradt. Persze hogy elfáradt, ilyen hosszú úton. Mindenki belefáradt, én is belefáradtam.” ‒ mondta a szülésznő.

Mondták, hogy át kellene menni a másik szobába a betapintásra. Valahogy ‒ már nem tudom hogyan, de ‒ átkerültem. Állítólag a saját lábamon. K. jött velem. Ott megjelent egyszer csak dr. Q., akit szintén megkérdeztem, mi van a babával, mire ő mérgesen közölte, hogy „Még mindig nincs jól. Persze hogy nincs jól, hogy lehet négykézláb szülni.” Mondta neki a doulám, hogy négykézláb is rajtam volt a CTG, és rendben voltak a szívhangok, és nem is négykézláb szültem . Erre elment nagy lendülettel, és amikor visszajött, közölte, hogy tényleg rendben volt a szívhang, megnézte a gépen.

Aztán kaptam valami kábítószert, amiben a betapintást szokták csinálni. Innentől kezdve még annyira sem voltam észnél, nagyon kába voltam, és úgy éreztem magam, mintha kívülről látnám magamat, mintha nem én volnék, hanem egy filmet látnék, amiben látok egy nőt feküdni egy ágyon stb., azt még, ami velem történt.

Dr. Q. hosszasan mérgelődött, utasítgatta a szülésznőket, asszisztenseket, hogy hogyan tegyék a lábamat, kicseréltette a lámpát, szétszereltette a szülőszéket vagy ágyat, amin feküdtem. Miközben feküdtem rajta, szétszedték a lábrészt meg a többi részét darabokra, és olyannyira fel akarta feszíteni a lábamat, ahogyan már nem bírtam feküdni, mert fájdalmas volt. Kiabált, hogy jobban nyomják hátra a lábam, de nem tudták, mert valószínűleg nem az én 180 cm-es magasságomra volt beállítva, mert lehetetlenség volt abba a pozícióba tenni a lábamat, amibe ő akarta. Hosszas irányítgatás után végre megnézte a heget, és közölte, hogy rendben van. Utána mondta, hogy még valamit ‒ nem tudom mit ‒ meg kell néznie. Még hosszasan feszegette a lábamat, meg irányítgatta a plafonon a lámpát, mire közölte, hogy nem lát semmit, fel kell vinni engem a műtőbe, ott lehet csak rendesen megnézni.

Összekészülődtek, miközben bejött egy férfi és egy nő, akiket eddig még nem láttam, az egyik orvosi köpenyben volt, a másik civilben. Bemutatkoztak. A férfi egy rezidens neonatológus volt, a nő már végzett gyerekorvos vagy hogy mondják ezt. Közölték, hogy a kisbabám nem vett levegőt, nem tudták semmilyen módszerrel sem a tüdejét működésre bírni, mondták, hogy mikkel próbálkoztak, 40 percig küzdöttek, de nem sikerült megmenteniük. Mondták, lehet, hogy valami tüdőfejlődési rendellenessége volt, mert a tüdeje nem reagált semmire sem. Ezt én azt hiszem, fel sem fogtam. Amint már írtam, szinte kívülről láttam ezt az egész jelenetet. Mintha nem velem történt volna. Annyit kérdeztem, hol a férjem? Behívták, a doulám kiment, és azt hiszem mindenki más is. A férjem rám borult, és zokogott, én nem tudtam sírni. Nem fogtam föl, hogy mi történt, és olyan tehetetlennek éreztem magamat ott fekve.

Egy idő után bejöttek, és mondták, vinni kellene engem, jött a műtősfiú, arra emlékszem, de hogy hogyan kerültem a műtőbe, arra már nem. Állítólag megkérdezték, hogy szeretném-e látni, és én nemet mondtam, de erre egyáltalán nem emlékszem, még a kérdésre sem. Azóta is ezt bánom a legjobban, hogy nem láthattam, el sem búcsúzhattam tőle, emlékképem sincs róla.

A műtőben ismeretlen emberek vettek körül, kérdeztek valamiket, nem emlékszem mit, orvosi dolgokat, volt-e már műtétem, ilyesmit, meg vérnyomásmérőt tettek fel rám. Készülődtek, és erre én megkérdeztem, mi fog most történni, mert tudni akartam, mit csinálnak most. Egyedül voltam, rossz érzés volt, mint mikor a fiunkat kiemelték, ott sem lehetett velem senki. Mondták, csak megnéznek még egyszer, mert lent nem lehetett jól látni, és innentől már nem emlékszem semmire, csak hogy felébredtem az őrzőben.

Szintén mint a műtő, már ismerős hely, csak mit keresek én itt? Feküdtem mozdulatlanul, gépek rajtam, csipognak, emberek jelennek meg, nővér, dokik, nem azok, akik a szülés körül voltak. Kérdeztem a nővért, mikor már kicsit észhez tértem és beszélni tudtam, hogy mi történt, de morcosan csak annyit mondott, nem tudja, vagy nem mondhatja meg, már nem emlékszem melyiket válaszolta. Nem értettem, miért nincs itt a férjem vagy anyukám, és különben is, miért nem bírják megmondani, mi történt velem?

Később jött a főorvos meg dr. Q., kérdezték, hogy vagyok, talán valamit mondtak is, hogy meg kellett műteni engem, erre sem nagyon emlékszem, mit mondtak pontosan, miért. De nagyon kedvesen beszéltek velem. Kerestem volna a telefonomat, hogy felhívjam a férjemet vagy anyukámat, de semmi cuccom nem volt körülöttem. Azt sem tudtam, milyen nap van és hány óra.

Egyszer csak két csecsemős nővér és a kórházi védőnő megjelent két kisbabával, mert az őrzőben volt két császáros kismama is. És hozták az én holmimat, táskámat is. A védőnő kérdezte, segíthet-e valamiben, kértem, keresse meg a telefonomat. Odaadta, én felhívtam a férjemet.

Kiderült, délelőtt van, volt egy négyórás műtétem a szülés után, mert nagyon véreztem, és nem tudták a vérzést csillapítani. Repedt a méhem, és mivel nem találták a vérzés forrását, ki kellett venni az egyik petefészkemet. Azt mondta a férjem, hogy majdnem a méhemet is ki kellett venni, de behívták az osztályvezető főorvos profot, aki megmentette a méhemet, így mondta mindenki, saját felelősségre összefoldozta. Azt mondták a férjemnek, lehet még gyerekünk, de csakis császármetszéssel.

Kérdeztem, hogy van a fiunk, és hogy miért nincs itt velem valaki? Nem engednek be senkit, mert látogatási tilalom van, az influenzajárvány miatt. Kérdeztem, nagyon haragszik-e rám mindenki otthon? Mondta a férjem, hogy nem, senki nem hibáztat, én csak a legjobbat akartam, és ő is bocsánatot kér azokért, amiket az utolsó héten mondott, szégyelli magát miatta, és természetesen nem gondolta komolyan, most is szeret, és nem hibáztat ő sem… Nagyon vágytam volna a férjemre vagy anyukámra pedig, de nem jöhettek, nagyon egyedül éreztem magam, tehetetlen voltam és ott, abban a környezetben nem tudtam kisírni magamat.

Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt a kórházban, nagyon kedvesen beszéltek velem, és ezt én nem tudtam mire vélni, mert biztos voltam benne, hogy engem hibáztatnak a történtekért, hiszen a szülés után közvetlenül teljesen úgy beszéltek velem, hogy én tehetek mindenről. A prof főorvos, akit végül hajnalban behívtak hozzám, és ő fejezte be a műtétet, meg dr. Q. is nagyon sokszor bejöttek érdeklődni, hogy vagyok, megnézték az eredményeimet, kérdezték, hogy van a férjem, hívjanak-e pszichológust, és hogyan fogjuk ezt feldolgozni? A főorvos a férjemnek azt mondta, amikor nem voltam ott, hogy azért azt nem szabad elfelejteni, hogy ez egy elöregedett méhlepény volt, és hogy már a 41. hét után voltunk. Nem mondta ki, de ebből azért az derült ki, amit sejtettünk is, hogy engem tartanak felelősnek, és én sem gondoltam másképp, persze hogy magamat hibáztattam, eszembe se jutott, hogy a dokik csináltak valamit rosszul. Holott a magzatvíz tiszta volt, a méhlepényen a megszületésekor nem láttak semmit, a CTG az utolsó pillanatig jó volt, a kislányom – a férjem, a doulám látták őt – gyönyörű rózsaszínen született…

Aztán a harmadik napon felhívott valaki, aki javasolta, hogy ha lenne erőm ahhoz, hogy kikérjem a kórházi papírjaimat, a szüléssel kapcsolatos teljes kórházi dokumentációt, az nagyon jó lenne, mert abból megtudhatnánk például azoknak az injekcióknak a nevét, amiket kaptam. Elhiszi, hogy most nem ez foglalkoztat, hogy mi is történhetett pontosan, de egyszer majd biztos szeretném tudni.

Dehogyis nem foglalkoztatott! Első reakcióm az volt, hogy nem kaptam injekciókat! Aztán bevillant, hogy dehogynem, a méhszájlazító, tényleg. Na de mást aztán végképp nem! De a doulám azt mondta, hogy a baba születése előtt kb. másfél órával is kaptam valamit, amikor bekötötték az oxit. Ja, ha K. mondja, akkor biztos úgy is van, én nem emlékszem rá. Őszintén szólva nehezen hittem el, meg is kérdeztem rögtön a férjemet, hogy tényleg kaptam-e valamit még, és persze, kaptam… Ez volt a Contramal.

Megtudtam, hogy van olyan kábító fájdalomcsillapító (az volt a második injekció, a Contramal), amelyik négy óra alatt kerül ki a szervezetből, és légzésdepressziót okozhat a babánál, mert lebéníthatja a légzőizmokat. Tehát a születés előtt négy órán belül beadva veszélyes lehet! Nehezen hittem el eleinte, inkább csak magamat okoltam, valahogy lehetetlennek tűnt, hogy ez legyen az oka. Azt is megtudtam, hogy az én sérülésemet az erős adag oxi a kitolási szakban plusz a hasbanyomás okozhatta.

A dokumentációt nem volt erőm kikérni, a férjem pedig közölte, hogy ő nem támogatja a dokumentáció kikérését, és nem kéri ki helyettem, mert örül, hogy engem megmentettek, és nézzünk inkább előre, örüljünk, hogy lehet még gyerekünk. Nem tudta elfogadni, hogy lehet, hogy az orvosok hibáztak. Engem nem hagyott nyugodni a dolog, de erőm nem volt továbblépni.

Mígnem egy nap, pár héttel a szülés után kaptam egy levelet a rendőrségtől, amelyben értesítenek arról, hogy az elhunyt kisbabám halálának vizsgálatát átteszik a megyei ügyészségről a városi ügyészségre. Csodálkoztam, mert nem tudtam arról, hogy vizsgálják, mi történhetett vele, holott ez normális, hiszen minden halálesetet megvizsgálnak. Ebben a levélben volt egy olyan mondat, hogy idézem: „…K. Zs. úgynevezett doulás szülését követően 3.45-kor született csecsemője elhunyt, mely az orvosi előírások sorozatos megsértése kapcsán következhetett be.” ‒ mondjuk se a dátum, se az időpont nem stimmelt.

Ekkor nagyon megijedtünk, úgy értelmeztük a levelet, hogy engem meg a doulámat is vizsgálnak, hogy mi okozhattuk-e a kislányom halálát. Jogi szakértők azt mondták, hogy lehet, hogy vizsgálnak, de jogilag nem vagyok felelőssé tehető, hiszen élet-halál kérdésben nem döntöttem, minden rendben volt, és ennek tudatában utasítottam vissza bizonyos dolgokat, ezzel nem veszélyeztettem a magzatom életét.

Ennek ellenére mégiscsak ott volt az a mondat, és énbennem a legrosszabbak is felmerültek, persze. A férjem is megijedt, be is ment a rendőrségre rögtön, és beszélt is valakivel, aki kicsit meg is nyugtatta meg nem is, de most már egyetértettünk a férjemmel abban, hogy mindenképp ki kell kérnünk a szülés dokumentációját, hogy tudjuk, mi igaz benne, mi nem.

Kikértük a dokumentációt, ami igen nehezen ment, sokat, heteket kellett várni rá, közben engem meg a doulámat kihallgattak tanúként, el kellett mondanunk az egész szülést és az előzményeket külön-külön. Mindkettőnket arról kérdezett a rendőrnő, hogy miért kellett nekem doula, és mit tett, mondott nekem a szülés során, és befolyásolt-e engem bármiben.

A rendőrön látszott, hogy nem érti, miért csináltam ezt az egészet, és egyértelműen engem hibáztat a történtekért. És így tett a környezetem is, valószínűleg az orvosoknak és a falunkban élő szülésznőnek köszönhetően elterjedt, hogy mi történt velünk az én tetteimnek köszönhetően. A barátaim több helyről visszahallották, hogy a hülye anyuka, aki nem engedte, hogy megcsászározzák, meg nem engedett semmilyen beavatkozást, most jól megjárta, meg is halt a babája…

Közben tájékozódtunk egy szülész-nőgyógyász szakembernél. Végignézte az összes papíromat, és elmondta, hogy abszolút nem volt indokolt, hogy bármit tegyenek velem már korábban, hiszen minden CTG tökéletes volt, és a flowmetria eredményét sem gondolja rossznak, tehát azzal, hogy nem engedtem a szülést korábban megindítani, a baba életét nem veszélyeztettem, mert vele egyértelműen minden rendben volt, ezt több mozzanat is bizonyítja. A szüléskor a magzatvíz tiszta volt, a lepényen nem látszott elhalás, a szülés alatt a CTG tökéletes volt az utolsó pillanatig, a kisbaba nem hófehéren vagy lilán született.

Ő is megerősítette, hogy a Contramal injekció, amit kaptam, egy ópiát tartalmú kábító fájdalomcsillapító, ami kb. négy óra alatt ürül ki a szervezetből, a babába is átjut, és ha a kritikus négy órán belül megszületik a baba, akkor légzésdepressziót, légzésbénulást okozhat, ez esetben pedig kell neki egy ellenszert, ellenanyagot (Naloxon) beadni, azonnal lélegeztetni és a légzését fenntartani, míg az ellenanyag hat, hogy ne történjen baj.

Az én kislányom ezt a papírok alapján nem kapta meg. A lélegeztetés is csak percekkel később kezdődött el, a férjem ott volt a kislányunkkal…

Pár hónappal később megkaptuk az értesítést arról, hogy a nyomozást lezárták, nem találták az orvosokat semmiben sem hibásnak, az igazságügyi orvosszakértői véleményben az volt, hogy: „…igazságügyi orvosszakértői szempontból állítható, hogy az anya a fentebben részletezett magatartásával gyermeke egészségét, életét veszélynek tette ki.”

Ekkor én élhettem a panasz lehetőségével, mint azt a jogi segítségemtől megtudtuk. Azt mondta a jogász, hogy ha úgy érzem, van erőm ezt a panaszt beadni, és azt gondolom, ezzel megteszem a maximumot, amit tudok, akkor tegyek így (a férjemmel azt beszéltük, hogy polgári perre nem lesz erőnk, ezt nem szeretnénk semmiképp sem a családunk nyugalma érdekében). Úgy gondoltam, ha elérem csak azt, hogy többet ebben a kórházban ezt az injekciót ilyen formában nem adják be, vagy legalábbis a polcra teszik mellé az ellenszerét, és az azonnali lélegeztetésre fölkészülnek, akkor már elértem valamit. Hogy másokkal ez ne fordulhasson elő…

A panaszt beadtam, és rövidesen érkezett is a válasz rá, hogy a panasz alapos, és új tényeket állítok benne, amelyeket bizonyítékokkal támasztok alá. Ezekre a bizonyítékokra való tekintettel úgy ítélik meg, hogy a tényállás felderítetlen, így a panasznak helyt adnak, és a nyomozás folytatását elrendeli az ügyészség.

Azóta kihallgatták a férjemet is, akit akkor, amikor a doulámat és engem kérdeztek, nem hallgatták még meg, és kirendeltek két új orvosszakértőt, az egyik a nőgyógyászt, a másik a neonatológust vizsgálta, vétettek-e valamit…

A férjemnek nyáron azt mondták, ősz előtt nem várható további fejlemény…

Novemberben lezárták a nyomozást, azzal, hogy bűncselekmény nem történt. A Contramal okozta légzésdepressziót kivédték az azonnali lélegeztetéssel… Az újabb két szakértői vélemény (egy neonatológusi és az új nőgyógyászati) is csak azt taglalta, hogy én miért cselekedtem úgy, ahogy, és miért nem adtam meg az esélyt a második gyermekemnek az élethez, úgy, ahogyan az elsőnek megadtam az életet a császármetszéssel…

K. Zs.

Mimóza gyerek >
Otthon > > >
Janka > > >
Gáspi > > >