igaz történetek szülésről, születésről

656. nap: „Nem, nem fognak” (Teréz születése)

Megjelent: 2012. júl. 22.

Három császármetszés után teljesen biztos voltam abban, hogy ha lesz még gyermekünk ‒ csak Ágiékkal vagyok hajlandó szülni. Ehhez azonban hosszú út vezetett. Rá kellett jöjjek arra, hogy egyedül nem tudom feldolgozni eddigi szüléseimet ‒ segítségre van szükségem. Sokfelé jártunk, sok emberrel beszéltünk.

Mintegy öt év után eljutottam egy pszichiáter professzorhoz, aki anya-magzat kapcsolatanalízissel foglalkozik, és vállalta, hogy segít az eddigi szülések feldolgozásában. Ezek után sikerült eljutni odáig, hogy rájöttem, minden tettemért, cselekedetemért magam felelek: akár kórházat választok, akár az otthonszülést.

Végezetül elmentünk egy Ági által vezetett, császáros szüléseket feldolgozó csoportfoglalkozásra, ahol világossá vált, hogy sikerült feldolgoznom eddigi szüléseimet. Úgy tudtam elmondani történeteimet, hogy nem kavartak fel, nem sírtam el magam. E foglalkozás után vállaltuk negyedik gyermekünket.

Sokan szörnyülködtek azon, hogyan merünk három császár után még gyermeket vállalni. Az otthonszüléstervünkről kevesen tudtak. Teljesen más szemmel jártunk az információs hétre. Nagyon sokat adott nekünk a Várótermi beszélgetés (másfél napos csoportfoglalkozás). Egyre inkább biztosak voltunk abban, hogy jó úton járunk, és a lehető legjobb helyet választottuk. Azt mondta Ági, hogy a császármetszés utáni első otthonszülésnek nem az a lényege, hogy a kisbaba otthon megszülessen, hanem az, hogy hüvelyi úton születhessen – azon kívül persze, hogy mindenki egészséges maradjon.

Éjszaka volt. Sehol egy teremtett lélek. Csak mi mentünk az úton. Csend mindenhol ‒ de hiszen ez egy világváros. Jó volt ebben a csöndben vajúdni, és megérkezni a születésházba. Ott folytatódott ez a nyugalom és csend. Teafőzés, beszélgetés, előpakolás, férjem borotválkozása mind-mind beleillettek ebbe a várakozásba. Szinte kézzelfogható volt az a biztonság, amit magam körül éreztem. Semmi félelem nem volt bennem. Jólesett a fürdés, a simogatások; bár ezt állítólag csak a végén engedtem meg.

A méhszáj most is nehezen tűnt el, mint az első szülésemnél. Ági segített benne. Hajnal felé türelmetlen voltam, mert már karjaimban szerettem volna tartani gyermekemet. Nem éreztem a tolófájás elsöprő erejét, és ettől nagyon elbizonytalanodtam. Próbálgattuk a különféle testhelyzeteket, de csak félútig jutott el, pedig már a fejét is ki tudtam tapintani. Hosszú idő után elhangzott az a mondat, amit nagyon nem akartam hallani: „Be kell menni a kórházba!” ‒ mondta Ági. „Jaj ne, megint meg fognak császározni!” „Nem, nem fognak.” ‒ hangzott a megnyugtató válasz.

Ezután elindultunk a kórházba, oda, ahova bejöhettek a segítőink. Furcsa volt kilépni, és a délelőtti csúcsban utazni. Milyen más arcát mutatja most ez a város! Az autóban gyors telefonálások, hogy mire odaérünk, ismerjék helyzetünket. Micsoda Gondviselés! Pont olyan doktornő és szülésznő volt ügyeletben, akik elfogadták Ágiék munkáját. Amitől féltem, a fogadtatás, nagyon kedves és barátságos volt.

Rövid megbeszélés és vizsgálat után ‒ Ági tanácsára – minimális cseppszámmal, óvatosan bekötötték az oxitocint. Ennek hatására érezhetően erősebbek lettek a kontrakciók. Mindenki kedvesen segített, nem mozdultak mellőlem, nem tűnt nagy váltásnak a kórház. Gondolom, így kellene működnie az otthonszülés hátterének.

Sajnos, a gátmetszést nem úsztam meg, de tíz órára megszületett Rézi lányunk alig háromkilósan, de egészségesen, békességben. Mindketten rendben voltunk, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Késő délután már együtt ünnepelhettünk otthon, immár hattagú családunk körében.

Köszönet és hála Nektek azért, hogy átélhettem a szülés örömét és megtapasztalhattam, hogy félelem nélkül és biztonságban is meg lehet szülni.

R. Zs.

György >>>
Teodóra >>>
Péter >>>
Viktória >>> 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.