Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1016. nap: Csendes megfigyelők (Álmos vezér születése)

1016. nap: Csendes megfigyelők (Álmos vezér születése)

Megjelent: 2013. júl. 17.

Viszonylag hamar teherbe estem, miután elkezdtünk próbálkozni. Talán három hónap után. Borzasztó boldogok voltunk. Attól kezdve én módosult tudatállapotban éltem (ami még mindig tart). Nagyon könnyű várandósság volt, semmi rosszullét, hányinger, semmi kényelmetlenség érzés, semmi nem fájt soha sehol. Csak annyit éreztem, hogy a fellegekben járok, és hogy igen szépen gömbölyödöm. Kollégáim is mondták, hogy ragyogok (meg azt is, hogy óriási a pocakom).

A terhesgondozás itt Angliában teljesen más szemléletben működik, mint otthon. Egészséges nőként kezeltek, nem pedig betegként. Kis rizikójú terhességnél bábai gondozás alatt állunk, orvos nem is lát. Két ultrahang van, 12 és 20 hetesen, hüvelyi vizsgálat pedig egyáltalán nincs. Az első terhesgondozáson, amikor kitöltik az adatlapokat, feltett a szülésznő egy kérdést, hol szeretnék szülni, kórházban vagy otthon. Erre az én válaszom az volt, hogy „Ki akar otthon szülni???” De a hangsúlyomban az volt, hogy ki az a hülye, aki otthon akarna szülni. Mondta, hogy sokan, kérdeztem, miért, mondta, hogy van, aki ott érzi magát biztonságban, és otthon könnyebb neki szülni. Teljesen kiakadtam, már az ötlettől is, hogy otthon szüljek. Sose hallottam erről. Sőt (most már kicsit szégyenkezve gondolok vissza erre a kérdésemre), de amikor mondta, hogy ha minden rendben, akkor szülés után két‒hat órával hazaküldik az anyát és a babát, erre én megkérdeztem, hogy nem lehetne-e bent maradni tovább, mégiscsak szükségem lesz a pihenésre. Persze, én csak rémtörténeteket hallottam eddig szülésről, hogy menni sem tudnak utána a nők, meg teljesen hullafáradtak.

Közben amennyire boldog voltam, ugyanannyira féltem a szüléstől, rettegtem. Nem is a fájdalomtól, hanem a beavatkozásoktól, a gátmetszéstől és a gátsebtől féltem a legjobban, meg attól, hogy majd a kórházban más nőket kell hallgassak, ahogy jajgatnak meg kiabálnak. Férjemnek többször mondtam, mennyire félek. Ő meg kiakasztott, mert úgy tűnt, nem veszi komolyan, hogy mennyire szörnyű lehet egy szülés. Ő úgy állt hozzá, hogy ez egy természetes dolog, majd minden megy a maga rendjén. Nekem úgy tűnt, elbagatellizálja az egészet. Egyszer még azt is mondta, hogy szüljünk otthon, mondtam neki kiakadva:: „Szüljél Te otthon!”

Aztán a sors úgy rendelte, hogy épp beteg voltam (pedig szinte sose vagyok betegszabin), amikor a tévében láttam egy műsort a hipnoszülésről, amiben egy szüléstől nagyon félő anyukának segítettek levetkőzni a félelmeit. Rögtön megrendeltem a könyvet, és teljesen meggyőzött.

Közben huszonvalahány hetes voltam, amikor terhesgondozáson a bábával beszélgettem általános dolgokról, hogyan vagyok, hogyan élem meg a várandósságot, az életszemléletemről. Azt mondta, hogy teljesen úgy hangzom, mint az otthonszülő anyukák, és nem gondolkoztam-e el rajta. Elmondta az előnyeit, hátrányait (hátrányt nem sokat tudott). Megkérdeztem, hogy „Te hol szülnél?”, és azt mondta, hogy amennyiben kis rizikójú a terhessége, csakis otthon. Ez meggyőzött. (Mellesleg azóta megkérdeztem pár szülésznőt, és mind ugyanezt mondták.) Férjemnek elmondtam ezt, és ő rögtön az otthonszülés mellett volt. Ettől kezdve nagyon tudatosan készültünk rá. Én elolvastam minden otthonszülésről kapható könyvet (az egyik szülésznői kézikönyv volt). Ezekben leírják a rutin kórházi beavatkozások ‒ például szülésindítás, mesterséges oxitocin, fájdalomcsillapítók, epidurális érzéstelenítés ‒ mellékhatásait, nemcsak az anyára, de a babára is.

A háborítatlan szülésről kutakodva akadtam rá Leboyer: A gyöngéd születés című könyvére. Ennek angolul Születés erőszak nélkül a címe. A szülést a baba szempontjából elemzi, hogy hogyan éli meg a baba azt a sok erőszakot, ami történik vele szülés után, és hogyan lehet gyöngéden is bánni az újszülöttel. A bibliámmá vált. Azóta forr a vérem, ha belegondolok, hogy mi folyik még a mai napon is szülészeteken, az a sok felesleges, fájdalmas beavatkozás, és hogy elveszik az újszülöttet az édesanyától szülés után. Micsoda kegyetlenség!!! Mikor semmi másra nincs szüksége, csak hogy az édesanyjának vagy édesapjának a bőrét, szívdobogását érezze, és szopizzon bármikor, ha akar. (Igaz itt, Angliában már nem veszik el az egészséges babát az édesanyától, de otthon Magyarországon még a legtöbb helyen igen.)

Visszatérve a várandósságomhoz, naponta hallgattam a hipnoszüléses CD-ket, gyakoroltam a relaxációs és légzésgyakorlatokat, és hihetetlen nyugalommal és pozitív hozzáállással vártam kisfiunk születését. Ekkor már nem mint szülésre gondoltam, ami velem történik, hanem születésre, a kisfiam születésére, amit én ‒ amennyire tudok ‒ gyengéddé akartam tenni neki. Az utolsó pár héten gátmasszázst alkalmaztunk gátmasszázsolajjal. Szülőmedencét is béreltünk, ami a 37. héttől a nappalinkban felállítva várta, hogy megtörténjen benne a csoda.

A szülés megindulásáig nem volt soha semmi problémám, se hátfájás, se kényelmetlenségérzet, se fáradékonyság. A 38. hétig dolgoztam, mindenki meg volt lepődve, mennyire energetikus vagyok. Egy héttel a tippelt nagy nap előtt hajnali négykor arra keltem, hogy kicsit görcsöl a hasam, nem fájdalomként éltem meg, hanem egy furcsa érzésként. Mivel előtte pár nappal naponta három-négyszer jártam vécére, sejtettem, hogy közeleg a nagy nap, mert olvastam, hogy sokszor szülés előtt kitisztul a szervezet magától.

Egész délelőtt rendszertelenül jöttek a hullámok, 20-10-5-20 percenként. Tudtam, hogy ez már az a nap. Közben kitakarítottam, főztem a bábáknak, kikészítettem nekik gyümölcslevet, teához, kávéhoz mindent, előkészítettem a szükséges dolgokat. Hihetetlen boldogan kiraktam a medence mellé a babának pelenkát, ruhákat (ami nem lett ráadva, mert amikor megszületett, órákig az én vagy apja meztelen mellkasán feküdt, aztán elfeledkeztem a kikészített ruhákról).

Nagyon-nagyon vártam a férjemet, aki öt után ért haza. Ahogy megérkezett, éreztem, hogy most már születhet a baba. Rögtön hárompercesek lettek a fájások, és már neki kellett néha dőljek az ajtófélfának főzés közben.

Fél hét körül felhívtuk a kórházat, azt mondták, hogy túl jól vagyok, ebből majd csak egy-két nap múlva lesz baba. Azt is mondták, hogy majd akkor hívjam őket, ha már olyan fajdalmaim vannak, hogy nem tudok beszélni. Felhívtam a bábainast is, aki megkért, hadd legyen itt, mert még nem volt otthonszülésnél.

Ezután kettesben maradtunk a férjemmel. Egyre erősebbek lettek a fájások, egyre tovább tartottak, de én nagyon örültem nekik, semmi negatív gondolat vagy aggodalom eszembe se jutott. Férjem mondta, feltölti a medencét vízzel, mondtam neki, még ne, mert hát úgyse lesz még itt baba egy-két napig, azt mondták.

Belefeküdtem a kádba, gyertyafénynél, a férjem ült mellettem, simogatott. Nagyon jó volt így együtt lenni, együtt megélni ezt. Gyakorlatilag ő volt nekem a szülészem, úgy éreztem, hogy ha ő ott van velem, akkor minden rendben. Hívott telefonon egy barátnőm, akit akkor a hátam közepére nem kívántam, mondtam a férjemnek, rázza le. Érdekes, ha egy barátnő hívása ilyen kizökkentő tud lenni, milyen lehet, amikor kórházban ki-be járnak a szobába, vizsgálgatnak, vagy más anyákat kell hallani vajúdni… Annyira tökéletes volt, hogy csak mi hárman (férjem, én és a baba) voltunk ott.

Nyolc vagy kilenc körül a párom meggyőzött, hogy menjek át a medencébe (ami bizony jó ötlet volt, mert nagyon jólesett). Fél tíz körül felhívott a bábainas, hogy hogy vagyok. Csak annyit mondtam neki, hogy „I’m OK”, megvagyok. Semmi mást nem mondtam. Ebből ő leszűrte, hogy mi a helyzet, azonnal hívta a kórházat, hogy küldjék a bábát, és indult ő is. Körülbelül ezzel egy időben elkezdett a hátam alul fájni iszonyatosan, és folyamatosan vécére jártam.

Amikor megjöttek fél tizenegy körül, kérdeztem tőlük, hogy miért fáj ennyire a hátam. Mivel megkértem őket a háromoldalas szüléstervemben, hogy semmi problémát, negatív szavakat ne említsenek szülés közben (hacsak nincs vészhelyzet), ezért csak annyit mondtak, hogy a baba elhelyezkedése miatt, de nemsokára elmúlik (nem mondták, hogy a baba „posterior” elhelyezkedése miatt, ami nagyon erős hátfájással jár).

Megkérdezték, hogy szeretném-e hogy megvizsgáljanak, mondtam, igen, és mondták, szóljak, ha vizsgálhatnak. Lefeküdtem a szófán a hátamra, ami elmondhatatlanul fájdalmas volt. Amikor vizsgált a szülésznő, mondta, hogy érzi a baba haját, és hogy négy-öt centire van nyitva a méhszáj. Ennek nagyon megörültem, és az, hogy érzi a baba haját, annyi erőt adott nekem. Közben pont jött egy fájás, én meg reflexből belerúgtam a szülésznő kezébe, és mondtam, hagyja abba.

Ekkor elment a magzatvíz, mondták, hogy szép tiszta. Ettől hihetetlenül felerősödtek a fájások, amit csak a hátamban éreztem, mintha becsípődött volna egy ideg. Közben elkezdtem érezni, hogy tolófájásaim vannak. Nem én nyomtam, hanem a testem, irányítani se tudtam, és hogy vécéznem kell. A szülésznő ismét megvizsgált (miután megkérdezte, akarom-e), mert látták, hogy nyomok, és meglepődve mondta, hogy teljesen nyitva a méhszáj.

Visszamentem a medencébe, a víz eszméletlen sokat elvett a fajdalom erejéből. A medence falára hajoltam előre, férjem hordott nekem hideg vizes borogatást, mert nagyon melegem volt. Olyan érdekes volt, teljesen más tudatállapotban voltam, a külvilágból csak a férjem jutott el hozzam, rajta kívül nem láttam, érzékeltem senkit, de őt viszont olyan közel éreztem magamhoz, mint soha. Csak azt hallottam meg, amit ő mondott.

Amikor már egymásba értek a fájások, és nem volt köztük szünet, hirtelen bepánikoltam. Arra gondoltam, hogy az otthonszülés egy nagy baromság volt, nem akarok természetes szülést, azonnal vigyenek megcsászározni… De még el se jutottam a gondolat végéig, amikor nagyon megkönnyebbültem, és örültem, hogy így éreztem, mert emlékeztem, hogy olvastam, hogy közvetlenül a kitolás előtt szokott egy ilyen pánikroham rátörni a szülő nőkre. Ettől megnyugodtam, mert tudtam, hogy nagyon-nagyon közel van a baba.

Ösztönösen átmentem a medence másik oldalára, ahol a beépített ülés van. És elkezdődött a kitolás, nem tudom, meddig tartott, nekem úgy tűnt, órákig. Szólt a szülésznő, hogy látszik a baba feje, nem akarom-e megérinteni. Óvatosan odanyúltam. Nagyon furcsa érzés volt. Először bizarr, de aztán úgy éreztem, hogy itt van az én drága picim, és a hajának az érintése adott erőt. Aztán egyszer csak megszületett.

Kiemelte a bábainas a vízből, és ideadta nekem. Én olyan extázisba kerültem, hogy nem tudtam felfogni, mi van, csak azt hajtogattam, hogy nem hiszem el, nem hiszem el, és simogattam, és éreztem kis testének minden porcikáját. Nem sírt egyáltalán, csak nézett a szemembe, nagyon értelmesen. Néztük egymást, néha prüszkölt, kitisztította magának a légutakat, nem volt rá szükség, hogy leszívják csövekkel az orrát, száját.

Húsz perc múlva elkezdte a fejét lefele mozgatni, majd az egész teste követte, és odamászott a cicimhez. Annyira büszke voltam rá! Olvastam, hogy háborítatlanul született babák odamásznak a cicihez, de nem hittem el, hogy lehet ennyi életösztön és erő párperces picikben.

Egy óra elteltével szóltak a szülésznők, hogy ideje kiszállni a medencéből, mert 36 fok alá hűlt a vízhőmérséklet, meg a méhlepénynek is meg kellene születni. A köldökzsinórt csak akkor vágták el, amikor már nem pulzált. Pici kincsünket átadtam Apának, megszületett a méhlepény, megmutatták nekem, hogy milyen szép nagy, egyben van, nem hiányzik belőle. Engem megvizsgáltak, ami csak abból állt, hogy megnézték, nem történt-e gátszakadás. Hál’ istennek nem, mondták, egy karcolás sincs. Ez van, ha nem avatkoznak bele a természet rendjébe, ha hagyják, hogy a maga ütemében történjen a szülés, ha hagyjak, hogy a nő válasszon számára kényelmes testhelyzetet, ha nem mondják, hogy mikor nyomjon, hanem a nő testére bízzák. Micsoda felesleges és fájdalmas beavatkozás lehet egy gátmetszés!

Ezután elmentem tusolni, közben megmérték Picikénket, 4040 gramm. Ahogy mentem tusolni, mondtam a szülésznőnek, hogy „Hát ez jó nehéz szülés volt.”. Erre elnevették magukat, és az egyik mondta, hogy 27 éve bába, de ez volt a legkönnyebb szülés, amit kísért. Ezen én meglepődtem, és emlékszem, arra gondoltam, hogy ez annyira fájt, hogy nekem nem lesz több gyerekem.

Letusoltam, a bábák közben összepakoltak, és az egyik jött a fürdőszobába segíteni, bár nem volt rá szükségem. Ahogy kiszálltam, elkezdtem feltörölni a vért, erre a bába kedvesen rám ripakodott, hogy hagyjam, most szültem, hadd csinálja ő. Mondtam neki, dehogy is, semmi bajom.

Egyébként a bábák teljesen betartották a nagyon részletes szülési tervem minden pontját, sőt, amikor én már nem voltam olyan állapotban, hogy tudjam, mit hogy terveztem, akkor ők emlékeztek rá (például hogy félhomály legyen, hogy ne bántsa a fény a baba szemét, ha megszületik). Tényleg csak csendes megfigyelők voltak, ültek a szófán, és a baba szívhangjának rendszeres hallgatásán kívül nem csináltak semmit (kérésünkre), azt is úgy, hogy óvszert húztak a hallgató végére, hogy a vízben hallgathassák a szívhangot, hogy ne zavarjanak, de ezt is úgy, hogy mindig megkérdezték, most lehet-e. Úgy voltak ott, mint szolgák, a szó legjobb értelmében.

A tusolás után következett az otthonszülés legszebb része. Bementem a hálószobába, Apa meztelen mellkasán feküdt a még meztelen Álmos baba, és úgy nézték egymást, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. Én még ilyen csodálatos nyugalmat és boldogságot nem éreztem, mint akkor. Odabújtam hozzájuk a saját ágyikónkba, felöltöztettük Álmost, szopizott és aludt. Két napig le se raktuk, felváltva fogtuk, és csodáltuk, és örültünk, hogy ezeket az első perceket, órákat így együtt éljük át, a saját otthonunkban. Én olyan extázisban voltam, hogy két napig nem tudtam elaludni, csak imádtam az érzést, hogy ilyen szép család vagyunk, és elkezdtem nagycsaládról álmodozni.

Álmos mindig nagyon nyugodt baba volt, soha nem sírt, csak ha öltöztettük. Ő a kis vezérünk. Azért lett Álmos a neve, mert mielőtt az ultrahang igazolta, én már tudtam, hogy fiú, mert kilencszer(!!!) ugyanazt álmodtam, hogy fiút szültem, és könnyű szülés volt. Igaz, egyszer azt is álmodtam, hogy kismacskát szültem, tehát az álmaimnak nem mindig hihetek. Nekem nagyon tetszett az Álmos név, és mivel Álmos vezér születése előtt édesanyja is azt álmodta, fiút szül majd, aki vezér lesz, így úgy éreztem, csak Álmos lehet, Álmos vezér. Ő a mi kis vezérünk, mindent mindig úgy csináltunk, ahogy ő igényelte, igény szerint szopizott (nagyon sokat, és szép kis vasgyúró is lett belőle), igénye szerint hordoztuk magunkon, annyit aludt Apa mellkasán, amennyit akart.

Amint lehetett, szerettünk volna kis vezérünknek egy kistestvért. Hét hónapos volt, amikor megfogant az Icipicike, aki pár hét múlva születik meg, reméljük, ugyanilyen gyönyörűen, ügyesen, mint Álmos.

B. A.

Előd > > >