igaz történetek szülésről, születésről

1855. nap: Négy évszak – nálunk. Nyár: „Na, bújj már ki, te gyerek!” (Gábor)

1855. nap: Négy évszak – nálunk. Nyár: „Na, bújj már ki, te gyerek!” (Gábor)

Húsz és fél éves voltam. Egy kimondottan viharos kapcsolat gyümölcseként készültem világra hozni elsőszülöttemet. Korábban köszönt rám az egész eseménysor, mint ahogy józan tervezés mellett történt volna, mégis: a megváltozott állapotom felismerésének pillanatától teljes szívvel vártam őt.

Nem hallottam akkor én még háborítatlan, hovatovább: intézményen kívüli szülésről, tettük a dolgunkat a kitaposott ösvényen járva: én szorgalmasan látogattam a labort, védőnőt, nődokit a megadott időpontokban, ultrahang, terheléses cukorteszt, CTG és társaik.

Fel sem merült, hogy ne a kórházban kerüljön sor az egész Világot átformáló nagy eseményre! Amint elkezdte Pöttömkém küldeni a jeleket, be is mentünk a jól ismert klinikára, „természetesen” kaptam beöntést, magától értetődően leborotváltak, fel sem zaklatott nagyon, hogy aztán infúzióval és maszkkal helyhez kötve, hosszú-hosszú ideig magam voltam a belső történéseimmel. Persze néha jöttek érdeklődők: orvostanhallgatók csapatostól, igen, persze, hogy megvizsgált közben a vezetőjük. Időnként a kifürkészhetetlen arckifejezésű ügyeletes nővér is arra járt, megállapította, épp hány ujjnyinál tartunk, majd továbbállt.

Rövid ideig ájult is lehettem, mert arra eszméltem, hogy vértől csatakosan fekszem, eszméletlenségemben kiránthattam az infúziót a karomból, és jócskán eláztam, mire felébredtem. Minden bizonnyal szólhattam valakinek, aki arra téblábolt, mert hamarosan tiszta lepedő került alám. A véres hálóing maradt.

Körülbelül ennél a pontnál végre egyszerre csak betoppant a húgom, hatalmas megkönnyebbülést okozva ezzel. Zöld kórházi gúnyában, bíztatóan csillogó szemmel, önzetlen, odaadó, féltő szeretettel, végre volt velem egy igazi szövetséges, aki igazán figyelt rám ezen a „hűvös” helyen.

Attól fogva felbátorodva, lélekben megerősödve újra nekiveselkedtünk a babámmal, és az addigi tessék-lássék akciókat felváltotta valami elementáris, erőteljes törekvés a nagy találkozás felé. Testvérem fogta a kezem, simogatott, szavakkal, figyelmes mozdulatokkal, csendes együttléttel, mikor mire volt szükségem.

A doktor úr egy idő után úgy ítélte meg, hogy a gátmetszés elkerülhetetlen. Megtörtént. Még így sem voltunk elég ügyesek, a hasba könyöklés kedves módszerével ösztökélte még gyengéden a kisfiamat, hogy „Na, bújj már ki, te gyerek!”

Így hát kibújt. Különös a leírtak után, hogy így érzem, de mégis csodálatos volt! Jó, hogy akkor még nem tudtam, hogy milyen lehetett volna!

Következett még: gyermek sürgős elvitele, sürgős megmosdatása, sürgős megmérése stb.; lepény megszülése; gátvarrás (finom!); fázós vacogás egy vékony lepedő alatt, már ismét egyedül fekve a hordágyon egy rendkívül forgalmas folyósón. Ez lehetett a megfigyelés szakasza. Kutya se nézett rám.

Történt mindez július 21-e éjjelén, egy időjárási frontoktól terhelt, sűrű látogatottságú szülőszobán a fővárosban.

Semmi gondom nem volt azzal, hogy így történt, a karomban a gyönyörű és egészséges kisfiammal, Gáborral elégedetten sétáltam ki, immár Anyaként a kórnak a házából.

R. R.

Dani > > >
Gergő > > >
Eszter > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.