igaz történetek szülésről, születésről

918. nap: Tudatlanul boldogan, avagy Máté születése

Megjelent: 2013. ápr. 10.

Három évvel ezelőtt írtam le a naplómba a kisfiam születésének történetét. Akkoriban – hiába böngésztem az internetes babaoldalakat és jártam kismamajógára, illetve egy-két szülésfelkészítő „előadásra” – valljuk be, fogalmam nem volt arról, hogy mi és hogyan zajlik majd a szülésnél normál esetben, vagy mondjuk úgy, természetesen.

Az emlék Máté születéséről kellemes (sokszor inkább ironikusan komikus) képként él bennem, bár – végighallgatva az információs hetet a Napvilág Születésháznál – egészen másképp értelmezem a történteket. Ahol szültem, az volt akkoriban a budapesti kórházak közül a leghaladóbbnak tartott intézmény, mégsem tudtam, hogy kérhetném ezt vagy azt szülés közben vagy utána… A ló túloldalára nem esnék át, hogy ezt elemezve bosszankodjak, de a második babámra várva, aki most már bármelyik nap megérkezhet – ezúttal másképp szeretném.

Nos, íme Máté története:

Három nappal a 30. születésnapom után és a kiíráshoz képest bő egy héttel korábban, hajnali négykor elkezdett irtózatosan fájni a hasam alja meg a derekam. Lezuhanyoztam és lepihentem a kanapén, de a fájások nem szűntek meg, és kábé hat-nyolc percenként jöttek. Úgyhogy fél hatkor felhívtam a szülésznőt, hogy most mi legyen. Azt mondta, üljek még bele egy kád vízbe egy órára is akár, nézzük meg, hogy enyhülnek-e a fájások. Így tettem, de minden maradt ugyanaz, úgyhogy kilenc óra körül úgy döntöttem, hogy bemegyünk a kórházba, és szóltam neki is, hogy jöjjön, ha tud.

Na, Apa szegényem jobban ráparázott a szitura, mint én. A rakparton a kocsiban már olyan melege volt, hogy elkezdett vetkőzni, miközben vezetett a csúcsforgalomban… Na, ettől meg én kaptam frászt, de mást nem tehettem, csak fogtam a kormányt, míg levette a kabátját. Na, ekkor meg a vállát húzta meg, úgyhogy belőlem kitört a nevetés, hogy ilyen nincs, őt kell majd ápolni, nem engem…

Becsengettünk a szülőszobára, ahol a nővér leültetett, és ott ücsörögtem egy fotelben vagy fél órát, mire történt valami… Már kezdtem mérgelődni magamban. Mondta a nővér, hogy menjek be a vajúdóba vele, ott van egy CTG-gép, megcsinálják a vizsgálatot. Jött a doki is, hogy mi újság… Hát, mondom, tessék megmondani.

Egyszer-kétszer bejöttek a nővérek és megdicsérték a görbémet, hogy ez gyönyörű… Úgy hogy visszakérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy szülünk? Háát, lehet… Ezután megérkezett a szülésznőm és mondta, hogy menjek a vizsgálóba, akkor a doki megnézi, mi a helyzet odalent…

Nos, a doki zárt méhszájat tapintott, és közölte, hogy jobban járok, ha még hazamegyek, mert ez lehet pár óra még, de pár nap is… A szülésznő szerint még akár egy-két hét is, na, ezt azért nem gondoltam, ilyen erős görcsöknél. Aztán Apa hazahozott, és lepihentem. Még aludtam is egy nagyot ebéd után, vagy három órát.

Aztán este fokozódtak a fájások, minden összehúzódásra felnéztem az órára, és kábé hat-nyolc percek teltek csak el… Na, így vészeltem át reggelig az éjszakát. Apa elment dolgozni, de én nem voltam túl nyugodt (hogy hol tart a helyzet), úgyhogy ismét felhívtam a szülésznőt, hogy lesz, ami lesz, bemegyünk megint, mert erősebbnek érzem a fájásokat. Úgyhogy délelőtt fél tíz körül megint úton voltunk, és Apa az előző napi főpróba után teljesen nyugodtan vitt a kórházba, és még hozzá is fűzte, hogy nem akar elkeseríteni, de szerinte még nem lesz semmi… Én meg nem hittem el.

A nővér, akivel előző nap már találkoztam, bevezetett a vizsgálóba, ahova nem sokára megérkezett egy doki, és közölte, hogy na, ez már valami, kétujjnyira vagyok kitágulva… Húú, akkor most mi a program, kérdeztem… Hát szülünk, mondta. Megnyugtatott, hogy ez még akkor négy-öt óra is lehet… Ez volt kábé fél tizenegykor, aztán beküldtek a vajúdóba, itt telt el kábé két óra fetrengéssel, görcsöléssel, újabb NST-vizsgálattal.

Délután egy óra tájban a „szokásos csomag”: beöntés, borotválás, majd burokrepesztés… Ezután már a szülőszobán voltunk, Apát is beengedték, és hát jóformán délután fél ötig kábé öt-hat percenként folytatódtak az összehúzódások. Még zuhanyozni is elküldött a szülésznő, a labdát is kipróbáltatta velem, de nekem abban a közegben csak ágyon fekve volt elviselhető…

Na, valamikor újra megvizsgáltak, akkor voltam háromujjnyira tágulva… Szóval, lassan ment szerintük. A szülésznőm hozott még homeopátiás bogyót, hogy a tágulás gyorsuljon, de engem rázott a hideg és kihánytam azt a vizet is, amit ittam, így gondolom, a szer is kijött… Ezután oxitocin.

A kitolási szakasznál a szülésznő beinvitált egy fiatal bábát is, hogy jöhet-e, gondoltam, nekem aztán tök mindegy. Az egyik kezemet ő, a másikat Apa szorította. Ugyanis a szülésznőnek az az ötlete támadt, hogy az ágyról felguggolva nyomjak… Mert fekve nem vagyok elég hatékony… Aha, el nem tudtam képzelni, hogy én fel bírok majd ülni… Ők ketten tartottak, én meg toltam. És közben a szünetekben rá-ránéztem a faliórára, hátha ötre megleszünk, hátha hatra megleszünk.

Na, aztán valamikor fél hét előtt megérkezett az ügyeletes doki, és közölte a „csajokkal”, hogy nem várunk tovább, mert hogy a szülésznő gátvédelmet próbált megvalósítani, de a doki biztonságosabbnak látta, ha vág egy kicsit (nagyon kifáradtnak tűnhettem neki? vagy csak jött már a következő?). A teniszbajnokforma doki beült a lábaim közé, és csattogtatta az ollóját, annyira nevetséges szitu volt, hogy megkérdeztem, mi lesz most? Azt mondta: hajat vágunk.

Aztán a szülésznő szólt „Sanyinak”, hogy jöjjön át a bal oldalamról a másik oldalra… Én meg mondtam, hogy nem Sanyi, hanem Péter a neve, de a dokit is úgy hívják, úgy hogy az meg poénkodott, hogy majdnem elindult ő is…

Na, miközben Sanyi átsétált a túloldalamra, én toltam, a doki meg a bal oldalamnál megállt, és mikor a baba elindult, megnyomta a hasamat. Akkor odanéztem, és egyszerre jött ki az egész gyerek, nemcsak a feje, hanem slutty, kicsúszott mindenestül… Úgyhogy „Sanyi” pont lemaradt erről a pillanatról, és már csak az ollót kapta kézbe, amikor a baba már rajtam pihent, hogy vágja el a köldökzsinórt. Aztán fürdették, mérték, vizsgálták, a doki pedig a méhlepénnyel volt elfoglalva (azt sebtiben két perc múlva ki kellett préselni). Pihegtünk a szülőágyon kábé egy órát, a pici a pocakomon meg a cicin, és örültünk, láttuk már akkor, hogy milyen szép gyerek. Hajat valóban tudott volna vágni… Annyi volt neki, és olyan hosszú.

A szülés után nem tudtam mélyen aludni, ha egyáltalán aludtam valamicskét… Hajnali fél ötkor felkeltem az ágyból, hogy mire hozzák a babát, tiszta legyek, de a babát nem hozták még fél hatra sem… Felhívtam a csecsemőosztályt, hogy hozzák már, de az az ellenszenves nővér, aki akkor volt ügyeletes, azt válaszolta, hogy majd ha elég erős leszek, akkor menjek érte, akkor adják oda.

Nem sokkal később elhatároztam, hogy érte megyek. Ahogy kinyitottam az ajtót, ott gurult az én picim a kocsijában, azzal a csecsemős nővérrel, akit megfogadtunk, és aki sokat segített, míg bent voltunk. Szóval megkaptam a babámat! Jaj, de jóóó!

K. K.

Ambrus > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.