igaz történetek szülésről, születésről

1492. nap: Harmadszor („Jön a Bába, jön a Bába!”)

Megjelent: 2014. nov. 5.

Vasárnap volt. Reggel arra ébredtünk, hogy száz ágra süt a nap. Azt gondoltam, ez igazán szép nap lenne a szülésre.

Félidőtől feküdtem, koraszülés veszélye miatt, de most már átléptem a terminust. Minden nap minden percében jöhetett volna már, szépen kivárta az idejét.

Lementem mosogatni. A gyerekek a konyhában pattogtak körülettem, már régóta várták ők is a nagy napot. Egyszer csak egy összehúzódást éreztem (tíz körül?). Nagyon örültem neki, olyan jó kis tágító volt, mint az az egy szem éjszakai. Aztán szaladnom kellett a vécére, mintha jönne valami. Odaértem, leültem, és egy marék vért láttam a csészében, pirosat. Hát nem erre számítottam. Pánik lett úrrá rajtam. Azt gondoltam, levált a lepény, megint nem szülhetek itthon, hiába volt minden, megint jön a borzalom a kórházban, ki fogják szedni belőlem.

A családot kitiltottam a fürdőszobából, és azonnal hívtam a bábát. Próbáltam lenyugtatni magam, hogy ne keltsek pánikot, és figyelni a kérdésekre, és legjobb tudásom szerint válaszolni. Kérdeztem, hogy ide tud-e jönni azonnal? Kis szünet után érkezett a válasz, hogy jön. Nagyon sok időnek tűnt, mire megérkezett, közben reszkettem a félelemtől, és egyfolytában segítségért imádkoztam. Háromszor felhívtam, hogy még hány perc, míg ideér.

Megérkezett, valójában rövid idő alatt. Megnézte a nyomokat (amiket addig nem tüntettem el), annyit mondott, hogy ez sok, jöjjek, megvizsgál. „Szerintem itt egy baba jön mindjárt.” (Úgy gondolja, tágulási vérzés lehetett.) Megnyugodtam.

Hát vártunk, de az összehúzódások abbamaradtak. A gyerekek is mindig ott akartak lenni, ahol én voltam. Beültem egy kád vízbe, ők is be akartak szállni. M. kérdezte, hogy nem zavarnak-e? De én úgy gondoltam, ha nem az összehúzódásokat figyelem, akkor jobban megy majd a dolog.

Mivel semmi érdemleges nem történt, M. elment a másik vajúdóhoz, akivel versenyben voltunk. Ő már egy napja biztosan vajúdott, de M. szerint be is előzhetem, vagy össze kell költöznünk, ha egyszerre szülünk. Mivel nem tudtunk döntésre jutni, hogy náluk, vagy nálunk legyünk (M-mel nem akartam még elindulni), elnapoltuk a kérdést, de elkezdtünk takarítani, ha esetleg ők jönnének, legyen teljesen tiszta helyük.

Háromkor lett végleg elegem a gyerekekből, úgy éreztem, most már hagyjanak békén. Az volt a forgatókönyv, hogy a férjem lesz velük itthon, vagy lent a kertben. M. bizonyos időközönként felhívott, hogy mi a helyzet, és kérte, hogy ötkor(?) mindenképp beszéljünk.

Nem akartam egyedül maradni, de azt sem szerettem volna, ha a gyerekek maradnak, így megkértem a férjem, hogy szóljon a húgomnak, vigye el őket anyáékhoz, de ne mondjon semmit, ők se kérdezzenek. Elmentek.

Ötkor hívtam M-et, mondtam, hogy a legutóbbi beszélgetés óta, azaz két órája (érdekes módon a gyerekek távozása óta) szabályos öt perc, mire mondta, hogy akkor jön. Csodálkoztam, hogy máris? Már itt tartunk?

Innentől elkezdtek erősödni a hullámok, én pedig vigyorogni. Azt hajtogattam, hogy „Jön a Bába, jön a Bába!” A férjem szintén felderült, mert fújtatni kezdtem, ez a szakasz már ismerős volt neki, beindult a szülés!

Visszajött a húgom, anyám küldte, itthon maradt az elalváshoz nélkülözhetetlen cumisüvege a kisfiamnak (bár nem terveztük, hogy ott alszanak, talán hamar kész leszek, és máris jönnek haza). Kizökkentem. Hamar elment, csak a férjemmel találkozott.

M. megérkezett, pontosabban beviharzott, ledobta a táskáit, összegumizta a haját (negyed hat körül). Én meg megjegyeztem, hogy úgy látszik, itt lesz valami, ha a haját is összeköti! (Mintha nem is én szülnék hamarosan.)

Közben még mindig a kádban álltam, a vizet már leengedtem. Folyamatosan pisilnem kellett, ezért nem mertem kiszállni. „Ez most ilyen támaszkodós, nem lógós” (a múltkor a törölközőszárítón csimpaszkodtam) – magyaráztam, miközben a mosógépre hajoltam egy-egy összehúzódás alatt. Néha terpeszben guggolgattam, mintha jött volna lefelé a baba, és kérdeztem, hogy el tudja-e majd kapni valaki.

M. szólt, hogy ez így nem a legideálisabb, próbáljunk valami kényelmesebb pózt találni. D. segítsen. D. leült a kád végére, hogy én az ölébe ülhessek, aztán szólt, hogy nyomom a lábát. M. ajánlotta, hogy menjünk a szobába. D. itt azért nem tudott rögtön készen állni, mert szerette volna a nadrágját levenni. Megvártuk.

Tolófájásokat kezdtem érezni, de nem tudtam semmit sem csinálni, egyszerűen nem volt erőm, hiába éreztem az ingert, és akartam is nyomni, nem ment. M. kérte, hogy feküdjek le, megvizsgál. „Nem tűnt még el teljesen a méhszáj” (be volt csípődve a mellső ajka a baba feje és a medencebemenet közé – tudtam meg később), most ne nyomjak, vészeljem át az összehúzódásokat az egyik, majd a másik oldalamon fekve. Nem volt jó feküdni, amint lehetett, felkeltem, és végre D. ölébe ülhettem (próbáltam egyedül, de M. szólt, hogy az ebédlőszéken nem fog menni).

A lábam nem ért le a földre, nem tudtam sehol megtámasztani. M. négykézlábra állt, és mondta, hogy tegyem a hátára a lábam. Nem ment, féltem ránehezedni. Éles fájdalom hasított belém, iszonyú pisilési inger, de képtelen voltam pisilni. Sikítottam. M. sokszor ellenőrizte a babát, mindig rendben volt. Rettentően fájt valami. M. benyúlt, és próbálta elnyomni a méhszájat. Egyáltalán semmi fájdalom nem kapcsolódott ehhez a művelethez. Feljebb, beljebb viszont továbbra is iszonyatosan fájt, üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért (szégyenlős valaki voltam korábban, aki visszafojtja a dolgokat). Közben nyomtam is, ahogy az inger diktálta. Továbbra is kínzott a pisilési inger, erre többször panaszkodtam. Mondta M., hogy akkor be kell tenni egy katétert. Oké, csak csinálja! Olyan gyorsan jöttek a hullámok, hogy nem tudtam sokáig feküdni, folyton felpattogtam, nem volt idő katétert behelyezni.

D. és M. dicsértek, hogy milyen jól csinálom, és milyen szépen jön lefelé a baba. Hát én abszolút nem éreztem, hogy egyáltalán mozdult volna valamit, azt hittem, csak lelket akarnak önteni belém. Nem hittem nekik. „Nem bírom kinyomni ezt a babát!” – kiabáltam. „Dehogynem!” – jött a válasz. És tényleg, nem sokkal később úgy éreztem, hogy most tényleg tudok nyomni, de mintha magától ment volna minden (reflexszerűen, ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni). D. volt az élő szülőszékem, teljesen átadhattam magam a folyamatnak. Ő pedig tartott, hozzáidomult a mozgásomhoz. Jó volt. Biztonságban voltam.

Szerintem kint is van a feje, és most a teste is kicsúszott! „Megszületett! Megszületett! D., gondoltad volna?” – én alig tudtam elhinni (fél hét). „Hát te meg hogy húzod ezt a burkot magaddal?” – kérdezte a Bába (volt egy luk a burkon, és közben a baba arcán még rajta volt, húzta maga előtt). Magzatvizet nem nagyon látott M., sem számottevő vizeletet a szülés utáni katéterezésnél.

„Fogjátok?” – kérdezte, miután kiszabadította. „Fogjuk!” – válaszoltam, és a térdemre fektette a finom meleg kis újszülöttet. Megint rövid volt a zsinór. Csak miután D. elvágta, utána tehettem a mellkasomra. „Szia, Kicsikém!”

„Milyen picike! És mekkora lába van!” „Hát persze! Mert én vagyok a bábája!” – Nevettünk. „M., én azt hittem, csak kipottyan. Nagyon nehéz volt.” „Olyan szokott lenni” – válaszolta. Később mondta, hogy tapasztalt, sokadszor szülő nők sem tudnak nyomni, ha be van csípődve a méhszáj, és milyen jó is így, különben esetleg sérülhetne a méh. (A szülést megúsztam egyébként egy csúnyább hüvelyi horzsolással.)

Időközben a gyerekeket is visszahívtuk. Egyikük elaludt útközben, másikuk még köszönthette az Újszülöttet. Egyiküknek több időbe telt, míg kialakulni engedte maguk között a feltétel nélküli testvéri szeretetet, másikuk azonnal szerelembe esett a Legfiatalabbal.

A kérdésre, hogy olyan volt-e a szülésem, mint ahogy képzeltem, azt válaszolhatom, hogy: „Nem olyan, de nagyon jó!”

Köszönöm, M.! Köszönöm, D.! Köszönöm, Istenem!

Utóirat: D. mondta mostanában: „Közelebb kerültél hozzám. Én is közelebb kerültem hozzád… az ölemben szültél, és éreztem, ahogy mindened megfeszül, ahogy nyomtad ki a babát. Iszonyú erő van benned, nem tudom, néha miért hiszed azt, hogy gyenge vagy. Kár, hogy vége. Majd, ha lesz még egy…”

K. K. E.

Első gyermekem születése > > >
Második gyermekem születése > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.