igaz történetek szülésről, születésről

1448. nap: Ezerszer! (Dorka születése, VBAC)

Megjelent: 2014. szept. 22.

Dorka születésének előzménye sajnos egy három év három hónappal korábbi programozott császármetszés volt (farfekvés és a rosszul megválasztott orvos miatt). Most mindenképp olyan kórházat és segítőket szerettem volna találni, akik lehetővé teszik a természetes hüvelyi szülést. Így esett a választásom az I. kórházra, Juditra és Ágira.

Dorka terhességem alatt össze-vissza forgott, minden alkalommal más-más irányban feküdt a pocakban – hol farosan, hol fejvégűen, mígnem a 35. héten úgy tűnt, lecövekelt – persze, popsival lefelé, mint a bátyja.

A 37. hét végéig vártunk, hátha megfordul – persze nem tette. Akkor kellett eldöntenem, vállalom-e a külső fordítást. Hosszú vívódás után végül beleegyeztem, így a 37. hét utolsó napján S. főorvos megfordította Dorkát a pocakban. A próbálkozás sikeres volt, Dorka ezután fejvégű fekvésben is maradt, és a sok aggodalmam ellenére nem lett semmi baja a manővertől!

Tizennyolcadika volt a terminus napja. Doktornő a legeslegutolsó dátumot írta be időpontnak, amit csak tehetett, hogy legyen időnk, ha túlhordanám. Örök hálám érte! Ugyanis természetesen túlléptük a terminust – maximum szűk egy hetet kaptam még: hétfőre esett a terminus napja, vasárnap estig kaptam a haladékot: ha addig nem indul be, ballonos szülésindításra be kell feküdnöm a kórházba. Ezt sem szerettem volna, de még mindig jobb lehetőség volt, mint a császár…

Péntek délután egész jó kis fájások kezdődtek: erősebb alhasi görcsök, folyamatosan, de rendszertelenül (20, 17, 13, hajnalban olykor már nyolcpercenként!). Már kezdtem örülni, hogy beindult a szülés, de hajnali negyed ötkor leállt a folyamat, és én elaludtam.

Szombat délben aromaterápiás „szülésindító” masszázsra mentem, hátha segít valamit… A masszázs alatt is volt három-négy kisebb fájás, és utána megint folytatódott a pénteki történet: 20, 17, 13, 10 perces fájások, bennem újra hurráhangulat, hogy akkor ma éjjel!, mígnem hajnali negyed ötkor megint elvágták. Szomorúság, kétségbeesés, hogy be kell menni szülésindításra, nincs mese.

Eljött a vasárnap este, az indulás ideje, és néhány kósza fájásocskánál semmi több.

Este negyed kilenc, kórház. Elfoglaljuk Párommal az egyik szülőszobát. Kb. tízpercenként érzek fájásokat a labdára ülve, de semmi komoly. Kb. egy óra múlva átküldenek a CTG szobába – baromi hideg van, egy másik kismama is ott van a párjával, láthatólag már jóval előrébb tart, mint én: kb. hárompercenként sikítozik, tépi a haját, kiabál, a párja próbálja nyugtatni, lassan fújtatva lélegezni helyette. Nálam két-három fájást jelez a gép, de olyan gyengéknek érzem őket, mint kb. a két hónappal korábbi jóslókat.

Visszamehetünk a szobába, este tíz órára ütemezik a ballonos szülésindítást. A szobában illóolajat csepegtetek a párologtatóba (hmmm, fincsi nagyon!), bekapcsolom az alkalomra válogatott zenéimet. Pont olyan hullámzó a zene, mint a „sodrások” a méhemben. A labdán rövid idő múlva újra jönnek a fájások, de nem „halálos”, jólesnek! Esküszöm, élvezem! Örülök nekik!

Háromnegyed 11 után szólnak, hogy menjek, felteszik a ballont. Már épp ideje! – gondolom. – Lesz így elég időm reggelig tágulni tőle?! De már nincs miért feltenni!!! Úgyis kiesne, mivel már 5 cm-re nyitva vagyok!!! Juhéjj!!! Akkor hazamehetek? Fogadkozom, hogy reggel visszajövök! „Innen már sehova – mondja a doki. Pedig úgy hiányzik a kisfiam! Ez az első éjszakánk külön!

Pihennem kéne, mert péntek óta alig aludtam pár órát, hiszen éjszakánként vajúdtam. De nem tudok. Egyre sűrűbben jönnek a fájások a labdán, és túl izgatott vagyok ahhoz, hogy aludjak. Elpityeredek – hiányzik a kisfiam!

Negyed hatkor burkot repesztenek. Alkudozom, hogy nem várhatnánk-e meg, hogy magától repedjen, de az éjszakás szülésznő lehurrog: már így is egy héttel túl vagyok, mit akarok még?!

A magzatvíz szerencsére szép tiszta.

Hat óra. A méhösszehúzódások egyre sűrűbbek. A szülésznőm hét-negyed nyolcra ígérkezett. Még a végén nem ér ide! – viccelődünk.

Háromnegyed nyolcra befut Ági. Én továbbra is a labdán, de most már nem megy csak úgy félvállról. Előttem egy magas támlás fotel, mögöttem a Párom egy széken. A szünetekben kapaszkodom a támlába, ringok, rugózom a zenére a labdán, de a fájásoknál jobban esik, ha hátradőlök a Párom ölébe – valahogy úgy jobban „kisimulnak a hullámok”, kevésbé fájnak a görcsök. Ági megnézi, hol tartunk, hol van Dorka buksija: már meg tudja érinteni, kitapogatja a kutacsokat – „Dorka forgatja a kis fejét, köszönt nekem!” – mondja Ági. „Igen, érzem!” – helyeslek.

Nem tudom, mikor (talán tíz körül?) Ági, a szülésznőm No-Spát javasol, hogy ellazítsa a szülőcsatorna szöveteit, izmait. Injekcióban vagy bemasszírozva szeretném? Hát persze, hogy masszírozva! Viszont akkor le kell feküdnöm, hogy ne folyjon ki egyből. Sebaj, próbáljuk meg. Fekve erőteljesebben jönnek a fájások, és már sűrűn (szerintem kb. hárompercenként), viszont köztük egy-egy pillanatra bealszom, még álmodom is! Valamit valamiért…

Kb. eddig a pontig csak a levegőt fújtam ki, egyre erősebben, de itt már kezdenek jönni a hangok is, mélyről: óóóó, áááá… Nem tudom, „kívülről” milyen, de nekem mondanom kell őket, segítenek a hangok, közben markolom a párnát. A fájások között – ha épp nem álmodom – mosolygok: és igen, eljutottam idáig! Boldog vagyok!

Aztán hallom, hogy Ági a doktornővel beszél telefonon. „Már próbáltalak hívni! Hú, a másik épületben vagy? Siess nagyon!” Ekkor már nem nagyon nyitom ki a szemem a fájások között sem. Érkezik néhány „kétpúpú” fájás: még nincs vége az egyiknek, már kezdődik is a másik. Befut a doktornő. Még rámosolygok, hogy tudja, bár már keményen dolgozom, és nem nagyon létezik a külvilág, de boldog vagyok! De már jön is a következő hullám – azt hiszem, egyre hangosabbak az óóóó-k, az áááá-k, talán már cifrázom is.

Nem jó már feküdni, szeretnék feltérdelni, vagy valahogy függőlegesbe kerülni. De hogyan?! Se kötél, se bordásfal, se semmi alkalmas magasabb kapaszkodó… A padló is kemény lenne. Marad az ágy a térdeléshez, de hova, mibe kapaszkodjam, támaszkodjam? Nincs sok idő kísérletezni, már szinte egymást érik az összehúzódások. Doktornő felteszi az ágyra a labdát – támaszkodjam arra. Egy-két fájás erejéig ráhajolok, de kérnek, inkább emelkedjek fel függőlegesbe, hogy segítsen a gravitáció. Nekem is jobb lenne úgy, de nem stabil a labda, tartanom kell, hogy ne guruljon el folyton. Így nem jó. Nincs fix kapaszkodóm! Javasolják, a fájásoknál szinte üljek be a sarkaim közé, de nem kényelmes úgy sem. Hiányzik valami kapaszkodó! „Szeretnék a Párom ölébe ülni szemből!” – mondom, de felültetik az ágy végébe, szétterpesztett lábakkal. Ezt nem értem. Hogy fogok így az ölébe ülni?! Én egy székre gondoltam, hogy üljön! Kérnek, hogy üljek elé, és dőljek hátra az ölébe. De én nem így akarom! Nem esne jól hátradőlni! De szükség lenne rá, próbáljam meg! – kérnek.

Ági kérdezi, hol érzem a nyomást, amikor jön a fájás? „A fenekemben” – mondom én. Jóóó, jóóó, nagyon jó! – bíztat Ági. Egy-két fájás után kérnek, hogy emeljem fel a talpamat, tegyem az oldalukra, húzzam fel a térdem. Na neee! Ezt már tényleg nagyon nem szeretném! Szükség lenne rá – kérlelnek.

Eddig minden csodás volt – ekkor kezdtem el szenvedni. Nagyon nem esett jól ez a háton fekvő póz, de már tolnom is kellett, nem volt mese! Aztán jött még néhány nehezítés: toljak még, akkor is, ha már nem kell, vagy épp ne toljak, akkor sem, ha kell! Nem tudtam, mi az ok, csak azt, hogy ez most már nem esik jól, szenvedek! Nem tudtam már kérdezni, beszélni semmit, miérteket, csak arra koncentráltam, hogy próbáljam teljesíteni, amit kérnek, hogy segítsek a kislányomnak! Kínlódtunk így egy ideig (fogalmam sincs, meddig), eddig olyan jól ment minden, most meg kezdtem magam bénának érezni, hogy valamiért nem megy minden olyan simán.

Amikor éreztem, ahogy a gátamat feszíti a feje, akkor már tudtam, hogy mindjárt vége, s ezt akkor már nagyon-nagyon szerettem volna! Kibújt a feje, aztán éreztem Ági kezét, hogy valamit még „rendezkedik bennem” ő is Dorci teste mellett, és végre kicsúszott!!! Végre! Vége! Itt van! Pár pillanat múlva már „repült” is felém kitárt karokkal, hogy megöleljem, összebújjunk a takaró alatt. Végre!!!

Puszilgattam, takargattam, simogattam pici nedves testét. Nézegettem az arcát, kezét: tényleg sokat volt a pocakban. Már nagyon itt volt az idő! A kis bőre már teljesen ki volt ázva a kis kezén, hosszú-hosszú körmöcskék voltak az ujjak végén, mint egy kis boszinak. Az arcán is ráncos, száraz volt a bőr. Végre kint volt! Már nagyon vártam! Nagyon megdicsértem, amiért ilyen ügyes kislány volt, és bocsánatot kértem a végén a kínlódásért – biztosan neki sem volt könnyű!

Később megbeszéltük, mi volt a gond. A méhszájam féloldalt nem tűnt el, és ahogy nyomtam, Dorka tolta magával a kis feje előtt. Azt kellett visszatornászni – amíg én nyomtam, a szülésznő próbálta visszavarázsolni a kis feje mögé. Emiatt volt a háton póz, meg a nyomjak-ne nyomjak. És mikor kicsúszott, akkor derült ki, hogy a köldökzsinór is a nyakán volt kétszer, de szerencsére elég hosszú volt ahhoz, hogy ki tudjon bújni vele.

Pár perc múlva egy nyomásra megszületett a méhlepény is, utána történt a betapintás, nem sérült-e a hegem. Szerencsére minden rendben volt! Sehol nem szakadtam, nem repedtem, nem vágtak. Nem mesélném el, anno a császár után mik voltak velem… Itt az első nap ájulékonyságot leszámítva (ami nálam normál dolog – családi hagyomány) semmi bajom nem volt! Nem fájt semmim, boldog voltam!

A Párom persze kívülről máshogy látta az eseményeket, és meg is kérdezte: „Nem mondod, hogy ez jobb volt, mint a császár, ugye?” Hitetlenkedve, nevetve néztem rá: „Ezt csak viccből kérdezed, ugye? Ezerszer!!! Én élveztem a vajúdást, csak a legvége nem volt könnyű, az a fél óra, vagy fogalmam sincs mennyi, és már semmi bajom! A császár után meg…”

Bő két órát töltöttünk összebújva a takaró alatt, mikor elvitték őt (Apával), megmérni, vizsgálni, fürdetni, öltöztetni. Jó óra múlva kaptam vissza őt, közben átköltöztettek a gyerekágyas szobába. Nagyon szűkös volt a hely három ágynak, az ágyak közt épp, hogy elfért a két kis kocsi, amiben a másik két anyuka babája aludt – mondtam is, hogy köszönöm, nem kell, hogy hozzanak a babának kis kocsit – nem is fér hova, és úgysem tenném bele! Majd alszik velem. Ezután már a másik két kocsi is üresen árválkodott a sarokban, mert mindhárom baba az anyukájával összebújva aludt végig, az ágyban!

Három nap múlva haza is jöhettünk, a három nap alatt egyetlen percet sem töltöttem a kislányom nélkül (a születése utáni egy órát leszámítva).

Örök hálám B. doktornőmnek és Ági szülésznőmnek, amiért végig támogattak, segítettek az úton, köszönet S. főorvosnak és a kórháznak, amiért lehetővé tették mindezt számomra, és persze kicsi lányomnak, Dorkának, amiért ilyen nagyon ügyes volt!

Kívánok mindenkinek legalább ilyen jó élményeket és segítőket a szüléséhez!

G. É.

Angyalka > > >
Zalán > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.