igaz történetek szülésről, születésről

682. nap: Arccal kukucskált kifelé (Sebastian Mátyás)

Megjelent: 2012. aug. 17.

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer egy fiatal, szerelmes lány, akinek a kedvese amerikai volt. Olyannyira, hogy én is elmentem az Óperencián túlra, hogy együtt lehessek vele. Tanultunk, dolgoztunk, teltek múltak az évek, pontosabban vagy hat év eltelt, amikor egy végsőnek tűnő szakítás után mégis visszatértünk egymáshoz, és megfogant bennem egy élet. Huszonnégy éves voltam.

Egészséges, erős és boldog várandós voltam, és egyértelműen otthonszülést terveztünk ‒ mind a ketten; sőt a babácskával is sokszor megbeszéltem, hogy ez így lesz, és neki is erősnek kell majd lennie, mert a papájával néha nehezen mentek a dolgok kettőnk közt. Nem volt nehéz azonban a szülésre felkészülnünk, mert mindketten nagyra tartottuk azt a három tapasztalt bábából álló csapatot, akiket kiválasztottunk, hogy segítsenek nekünk. Jártunk tanfolyamra egyikükhöz, és rendszeresen találkoztunk.

Azon kívül, hogy remekül éreztem magam a bőrömben, a legszebb élmények a bábákkal való találkozások voltak. Elbűvölt nyugodt, harmonikus hozzám állásuk, és hogy mindent tudott a kezük. Csak kívülről vizsgáltak, kezüket a hasamra tették, és meg tudták mondani, mekkora lehet a baba, és hogyan helyezkedik el, és egyszerű orvosi fülhallgatóval meghallgattam én is a szívverését. Nem volt kötelezően előírt vizsgálatsor, és én csak egy vérvételre és a legvégén egy ultrahangra mentem el, ahogy azt a bábáim kérték. Szépen fejlődött a babácska a hasamban.

Bár január elejére vártuk, december végén egy éjjel elkezdődtek a fájások. Egyre sűrűbbek lettek, és hajnalban fel is hívtuk Kathyt. Eljött, megvizsgált, és mondta, hogy jó lesz, haladjunk csak tovább. Sajnos, részletekre nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyon bíztattak, hogy menjek csak nyugodtan arra, amerre fáj, mert az a fájás az út, és ha végigmegyek rajta, örülni fogok, és megszületik a baba.

Sokáig vajúdtam, szépen tágultam úgy kb. 5-6 cm-ig, amit már egy nappali vizsgálat során mondott Kathy. De aztán valamiért megállt ez a folyamat, és nem sikerült tovább nyitni a kaput – vagy inkább elengedni magam, hogy nyílhasson. A baba pedig, mint kiderült, arccal kukucskált kifelé, és nem tudta eléggé nyomni a kapu belső részét, mert nem fért oda. Benn volt már 40 hete, tehát szép nagy és aránylag keménycsontú is lehetett már eddigre, no de a lényeg: nem sikerült őt kimozdítani ebből a pozíciójából, pedig sok mindent megpróbáltunk.

Aztán ez a nap és ez az éjszaka is eltelt, és amikor a kádban ültem, és már mellbimbó-masszírozással próbáltunk fájásokat erősíteni, Kathy azt mondta, ha nem változik valami, hajnalban muszáj lesz arra gondolnunk, hogy bemenjünk a kórházba. Ez persze meglepett, mert nem erre készültem egyáltalán – soha nem voltam még kórházban, és a szülést sem ott képzeltem. De bármennyire is elképzelhetetlen volt, mégis így lett.

Nem szomorúan, hanem bizakodva mentem be, hogy akkor ennek most így kellett lennie, sebaj, minden megy a maga útján. Összepakoltunk, jött a párom, Kathy és egy jó barátunk, Liza is. A kórház tíz percre volt, hamar felvettek, és befeküdtem egy ágyba. Jött is az orvos, dr. N., akihez a várandósság alatt nem mentem el bemutatkozó vizitre, mert 100 dollár lett volna, gondoltam, úgysem fogok vele találkozni. De most mégis, és nem volt ellenszenves. Idősebb, 60 körüli ember volt, akinek nem kellett bizonyítania, hogy jó orvos vagy sem. Régóta ő volt Kathy és társai háttérorvosa itt a kórházban.

Kérdezte, adjon-e egy adag oxitocint fájáserősítés végett, és én úgy döntöttem, legyen. Ez volt az egyetlen rossz döntésem végig, mert a baba úgysem fért az ajtóhoz az arcocskájával, sem elmozdulni nem tudott, de azért megpróbáltunk egy utolsó lehetőséget a császár előtt. Eltelt egy borzalmas óra, amikor az ágyban fetrengtem a fájások alatt. Nem tudom, miért nem keltem fel, lehet, hogy felkeltem, de akkor is borzasztóan fájdalmas volt az egész, mint addig soha.

No, de aztán csak jött dr. N. megint, és betoltak a műtőbe. Hugh bejöhetett velem. Ott az aneszteziológus keresztre feszített pozícióba segített, érdeklődött, hogy mikor ettem utoljára (mondtam, hogy nemrég kihánytam az egészet még otthon, ennek örült) majd „You will have no more pain!” ‒ felkiáltással a gerincembe döfött egy érzéstelenítőt. És tényleg, ahogy mondta, nem fájt semmi aztán. Csak olyan testvesztett élmény volt, hogy megfogja két ember a lábam, arrébb tesznek az ágyon, én meg nem érzek semmit deréktól lefelé. Meg, hogy úgy felnyomódik minden szervem a mellkasomba, szorít, szűk, majd egy síró kis hangocskát hallok, és némi tisztogatás után egy arcocskát tartanak az enyémhez: „Szia, baba, most menj Papához, engem még össze kell, hogy varrjanak!”

Valamiféle csoda folytán, de természetesen megengedték, hogy Liza barátnőm bejöjjön a műtőbe, amikor Hugh kiment a babával. Az jó volt. A mellkasomra tette a kezét, hogy valami élő emberi dolog is melengesse a szívemet, ha már a babácska nem.

A kórházi tartózkodás három napig tartott, Sebastian Mátyás velem volt végig, és szépen szopizott, hála istennek.

R. E.

Lázár Márton >>>
Róza Júlia >>>
Dániel János >>> 

Véletlenül kiválasztott mesék.