igaz történetek szülésről, születésről

1857. nap: Négy évszak – nálunk. Ősz: Már semmi dolgom, csak elengedem (Gergő)

1857. nap: Négy évszak – nálunk. Ősz: Már semmi dolgom, csak elengedem (Gergő)

Újra megtörténik a csoda, huszonkettedikére ismét fontos programunk adódott! Ez a pici ember, mint utóbb beigazolódott, akkurátus pontossággal érkezett a prognosztizált időpontban.

Nem volt kérdés, hogy az érkezőt milyen körülmények és milyen összetételű fogadóbizottság várja majd. S persze: hol? Otthon! Ami újfent nem egészen a mi, hanem húgomék otthona, immár nem a fővárosban, hanem a városunkban.

A nődoktor, akit látogattam, nem rejtette véka alá ellenérzéseit az intézményen kívüli szüléssel kapcsolatban, de mindig udvariasan végighallgattuk egymást. Bár kedvelem őt, de meg kell hagyni, színesen tudta ecsetelni, mi minden üthet ki balul egy ilyen eseményen.

Aztán szép lassacskán megnyílt, és elmesélte, hogy végső soron egy hasonló élmény indította el őt ifjú medikus korában a szülész-nőgyógyászat irányába. Egy kis településre került az ottani orvos mellé, s házhoz hívták őket egy alkalommal egy vajúdó asszonyhoz. Nem is volt tervezve a kórházba menetel, tehát természetes módon, otthonra várták a születendő babát.

Hát, erről mesélt nekem a doktor bácsi egy alkalommal, és csillogó szemmel, mosolyogva hagyta, hogy előcsorduljanak az emlékei. E beszélgetésünk után már sokkal erőtlenebbül próbált lebeszélni. Nem is lett volna túl hiteles az akciója.

Pici gyermek eközben szépen fejlődött, az idő közelgett. Természetesen ilyenkor alapvető óvintézkedés, hogy kórházi táskával is készülünk, bízva abban, hogy ahogyan összecsomagoltuk, egy-két napon belül visszapakolunk mindent a helyére. Számomra olyannyira utópikussá vált a kórházi szülés gondolata a hónapok múlásával, hogy minduntalan elódáztam a táska összekészítésének a feladatát. Csak toltam, toltam magam előtt, mindig akadt sürgősebb vagy kedvesebb feladat.

Huszonkettedikén úgy keltem fel, hogy ma már muszáj lesz véghezvinnem, mert mintha derengene a célszalag a láthatáron. Aznapra volt „hivatalosan” kitűzve az érkezés, ám mivel a bátyjai is rugalmasan kezelték az időpontokat – késtek néhány napot a kiírthoz képest –, joggal feltételeztem, hogy jelenlegi csöppem is ehhez igazodik.

És mennyire nem így lett! A bizonyos táska már igen meggyőző fájások közepette készült el. Szerencsére nem kellett messzire utaznunk vele: testvéremék vendégszobája már meghitten előkészítve várt ránk. Természetesen tapintható volt az izgalom a családban, de nem az aggódós fajta, hanem örömteli, amolyan „ajándékvárós” hangulatban volt mindenki.

Én erre az alkalomra teljesen elengedtem már korábbi félelmeimet, ha voltak is. Kimondottan doppingolt a gondolat, hogy hamarosan eszköze és részese leszek ismét ennek a gigászi, semmivel össze nem hasonlítható, eget-földet megrengető hétköznapi csodának. S mivel – akkor úgy hittem – utoljára történik, nagyon lassan, nagyon nehezen haladtunk.

Már minden fontos szereplő körülöttem volt, persze diszkréten, az igényeimhez igazodva. Ági bíztatón, Kinga gondoskodón, Mirtill önzetlenül kényeztetőn, Dávid féltőn-szeretőn. Kisbabánk pedig ráérősen-halogatóan.

Időnként pozíciót váltottam, mert jó ötletnek tűnt, aztán végül minden újítás, kísérlet kényelmetlennek bizonyult. Bár a szülés ezen szakasza és a kényelem fogalma tán nem is fér meg egy bekezdésben.

Fájt. Rettenetesen. Mégis olyan biztonságosan ismerős volt már minden változás. Igen, ez most az, amikor belehasít a húsomba-csontomba. Igen, most távolodik, most szusszanhatok egy pár pillanatot. Ni csak, a magzatvíz, langyos-nedvesen üzeni, hogy célegyenesbe érünk lassacskán.

Majd következik az, hogy a természet két vállra fektet, nincs már lehetőség időkérésre, feltartóztathatatlanul történnek a dolgok. Imádom. Közben nem mindig, de innen visszatekintve nagyon.

Bizonyos időpillanattól kezdve olyanná válik az egész, mintha valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt volnék, a külvilág egészen tompa zajú dimenzióvá válik, minden érzékem befelé irányul. Már tudom, hogy a következő nyomásra kiszakad belőlem, saját részt követelve piciny testének a térből. Azt is tudom, hogy Dávidra támaszkodva őt magát fájdalmasan az ágytámlához préselem, de ez most számára is huszadrangú probléma. Hisz mindjárt találkozunk a bentlakóval!

Jól vagyok, nagyon jól vagyok! Már semmi dolgom, csak elengedem. Gondos kezekbe csusszan, nagyon szelíden, finoman. Női hangfoszlányok, apró neszek, simogatást érzek, csókokat, valaki boldogságport hintett szét a szobában.

És itt van Gergő. Tökéletes, csodálatos, jó illatú, szeretnivaló. Teljes a család. Egyelőre…

R. R.

Gábor > > >
Dani > > >
Eszter > > >

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.