igaz történetek szülésről, születésről

1858. nap: Négy évszak – nálunk. Tél: Színtiszta eufória (Eszter)

1858. nap: Négy évszak – nálunk. Tél: Színtiszta eufória (Eszter)

Valódi meglepetés. Három gyerekkel már olyan kereknek tűnt minden, aztán a negyedik döntött arról, hogy ő bizony még hozzánk akar csatlakozni. Elég hozzá annyi, hogy olyan időpontban fogant, amikor „elméletileg” kizárható volt az esélye. No, ha már így alakult, a környezetünk is ráhangolódott a létszámnövekedésre, Dávidnál is visszatért a mosolyfunkció az agytevékenységek közé, szóval hajrá!

Bevallom, nem voltam már oly fitt és lendületes kismama, mint a korábbi években, de semmi igazán zavaró nem történt a kilenc hónap alatt. Az ultrahangvizsgálatok mindegyikén kisfiúnak mutatkozott az érkező, sebaj, ilyenből van már otthon három, jó kis csapat lesz ez.

Ugyanott, ugyanúgy terveztük a szülést, mint Gergővel, tehát húgomék otthonában, a jól bevált vendég(szülő)szobában.

Hatodikán, szombaton reggel „érezgettem” valamit. Küldtem egy üzenetet Mirtillnek, hogy lehet, hogy ma ki kell hagynia az egyetemi óráit, mert készültség van. Visszaírt: „Akkor boldog szülésnapot?” Ja, hiszen ma van a szülinapom! Mekkora poén volna, ha épp ma érkezne a lurkó is közénk!

Felhívtam Ágit, és ő meglepetésemre visszakérdezett: „Biztos, hogy nem fognak ma elmúlni a fájások? Előfordul olyan, hogy visszacsitul a dolog, akár napokra is.” Ezt azért volt fontos tisztázni, mert Ági épp egy másik helyszín felé tartott, ahol már előbbre haladtak az események, nem volt apelláta.

Érdekes, hogy amint ezt a kérdést értelmeztem, átgondoltam, mintha magamévá is tettem volna az ötletet, hogy ma még inkább pihenünk, mert ahogy jöttek, úgy el is múltak a jelek. Volt némi bűntudatom, hogy lázba hoztam az egész családot, Mirtill miattunk nem ment egyetemre, ilyesmi, de ezek igazán nem befolyásolták a belső történéseket.

Átballagott ez a szombat az estébe, majd éjszakába. Nyugodt éjszakába. Vasárnap újra kezdődött a jelezgetés. Hohó, kisöreg, te amolyan beijesztgetős vagy, ismerlek már! Nem ugrunk minden szíre-szóra!

A sokadik kézlegyintés után azonban – magam is alig hittem – kisült, hogy komolyan kell venni a kopogtatást: valaki tényleg érkezik MA hozzánk! Napsütéses decemberi vasárnap volt, Apával „kettesben” sétálgattunk a gyönyörű kertben, figyelgettük a változásokat, izgatottan vártuk negyedik gyermekünk érkezését.

Eljött az a pillanat is, amikor már be kellett mennünk a házba, majd a meghitt szobába, elkezdtem keresgélni a helyemet, vetkőztem, öltöztem, hajat mostam, beszélgetni akartam, aztán inkább csendben lenni. Érzékeltem, hogy már nem csak Dáviddal vagyunk a házban, megérkezett a többi diszkrét, ámde fontos szereplő.

Ismét megtörténik! Pedig erről már tényleg nem is álmodtam, és ajándékba kaptunk még egy lehetőséget az átélésére. Hát, akkor mindenki helyezze magát kényelembe… No, igen, a következő néhány óra nem a laza hátradőlésről fog szólni.

Olyan érdekesen vegyes érzések kerítenek hatalmukba ebben a helyzetben. Nem félek igazán, de izgulok, tudom, hogy fájni fog, sőt már fáj is, mégis várom, üdvözlöm a gyötrő érzést, mert haladunk, mert a kínból születő produktum egy gyermek, aki eddig nem volt a Nap alatt, és mostantól itt lesz nekünk, velünk.

Ez a néhány vajúdással és szüléssel eltelő óra az abszolút figyelem középpontjába helyez engem-minket, anélkül, hogy voltaképpen bármi eget rengető dolgot végrehajtottam volna. Lehet, hogy ilyen hiú vagyok? Azért kedvelem ezt a helyzetet, mert az alig hallható sóhajomat is versengve figyelik a körülöttem lévők, minden történés a kényelmemet, biztonságomat szolgálja, kivételesnek, fontosnak, különlegesnek érzem magam. A klinikán ez nem így zajlott, de talán nem is elvárható.

Otthoni körülmények között életet adni azonban jócskán biztosít lelki töltetet; önbizalmat, magabiztosságot gerjeszt, megerősít, hogy az évezredes tudás még bennünk is él, és előhívható, ha teret kap.

Nosza, hát történjék ismét; már a hullámvasúton ülök, menet közben nincs kiszállás, nincs szünet, a teljes kört végig kell utazni. Semmitől sem tartok, az útvonal ismerős, valaki mindig fogja a kezem, s különben is: egy csodás randi van ma estére kilátásban.

Minden, MINDEN mozgósítható erő az Univerzumból a méhem izomzatában összpontosul, csodásan haladunk, babám és én, remek csapat vagyunk, már most is.

Ritkák és rövidek a pihenők, már a sokadik „na, még egy utolsó kontrakció” után vagyunk, amelyiknél azt hittem, biztos, hogy kicsusszan! „Hé, Mester, dobja már be a törölközőt!” – a ring közepén fekszem, valaki szánjon meg, vonszoljon ki innen.

Jó, még egyszer nekiveselkedem a magzatvízillatú küzdőtéren a nagy meccsnek! Tudom, hogy a benti emberkének is óriási a késztetése és heroikus a küszködése, ráadásul neki ez az első.

„Soha egy baba sem maradt még odabenn.” Ebbe az igazságba kapaszkodva újra összeszedem utolsó utáni erőmet, és IIIIGGGGEEEEN! Színtiszta eufória! Megcsináltuk. Megérkezett Bence.

Azaz! Hoppá, a meglepetések babája még tartogatott valamit számunkra: drága Mirtill húgom látómezejébe kerülve a baba, egyértelművé vált számára, hogy a Bence név minimum elvetendő. „Rita, kislányotok született!”

Ez most komoly? Üggyel-bajjal próbáltam tapintás útján megbizonyosodni a dologról, amit nehezített a kimerültségem, a sok-sok csúszós dolog rajtam és a babán, a köldökzsinór még összekötött minket, picit útban volt, de végül éreztem, amit éreznem kellett: lány! Édesapja az összes gyermek érkezésekor az Eszter lánynevet vetette fel, csak eddig nem volt kire elhasználni.

Végre idecsöppent közénk a név gazdája is. Csodálatos, egészséges, „méretes”, gyönyörű kis királylány a három királyfi után!

Ő is, mint a bátyjai, azonnal tudta a dolgát, Ági és Kinga is – miután mindent elrendeztek körülöttünk – nyugodtan hagytak magunkra minket egymás karjaiban pihegve.

Hatan lettünk. Tökéletes létszám.

R. R.

Gábor > > >
Dani > > >
Gergő > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.