igaz történetek szülésről, születésről

1814. nap: Hegekkel gyógyul (Bulcsú baba születése)

1814. nap: Hegekkel gyógyul (Bulcsú baba születése)

Szeretett orvosom magánkórházba ment, így váltanom kellett. Ő ajánlott egy doktornőt, aki „alternatív” szemléletéről volt ismert. Utóbb kiderült számomra, hogy ez a kifejezés viszonylagos…

A 38. héten vizsgálatra mentem a doktornőhöz. Már napok óta éreztem erős jósló fájásokat. A váróban ülve ezek erősödtek. Mire bekerültem hozzá, már boldogan újságoltam, hogy szerintem rövidesen szülök. Megvizsgált, és megállapította, hogy múlt hét óta két és fél ujjnyira tágultam. Ajánlotta, hogy „segítsünk” a folyamatnak. Ha nem érett meg a szülés, ez nem fogja beindítani.

Én akkor már napok óta nem aludtam rendesen, az utak fagyosak voltak, féltem, ha hazamegyünk vidékre, nem érünk be a kórházba. Ezen a napon azonban éppen anyukáméknál voltunk Pesten. Így hát beleegyeztem.

Leválasztotta a burkot a méhszájról, aminek hatására erősödtek a fájások. Estére bábakoktélt javasolt. Egy órával az elfogyasztása után elképesztő erővel törtek rám a hullámok, erős hasmenéssel, bélgörccsel párosulva. Senkinek nem kívánom ezt a párosítást.

Este tízkor indultunk el a kórházba tízperces, lélegzetelállító fájásokkal. Tíz perccel később már négy-öt percesek voltak az összehúzódások. Férjem, hallván a sűrűsödő összehúzódásokat, padlógázt nyomott. Ahol lehetett, még a piros lámpákon is átment.

Jobbnak láttam minden második fájást eltitkolni. Nagyon nehéz volt, de észérvekkel nem tudtam őt lassításra bírni. Rettenetes volt megélni a szülési fájdalmat és a sebesség okozta aggódást együtt. És mindezt egy 23 éves autóval. Minden szentet és őrangyalt hívtam, hogy vigyázzanak ránk.

Végre megérkeztünk. Nagy nehezen kászálódtam ki az autóból, lassan, meg-megállva sétáltunk be a kórházba. Közeledvén a végcélhoz, kezdtek ritkulni az összehúzódások.

A doktornő már várt. Soha nem fogom elfelejteni azt az unott pillantást, amivel fogadott. Szégyenérzet fogott el, nem kívántnak éreztem magamat. Nehezen mertem bevallani, hogy ritkultak a fájások. „Akkor burkot repesztünk!” – mondta, és felmutatta a célszerszámot. Ezzel fog a kisbabám fejénél kaparászni? Elkezdtem félni, és haragudtam magamra, hogy birka módjára követek minden utasítást. „Várunk egy fájást” – mondta, mert csak akkor lehet repeszteni. És közben magasan tartotta az eszközt. Fájás azonban nem jött. Viccesen, de türelmetlenséggel a hangjában kérdezte: „Na, mi lesz már?” – és fürkészte az arcomat. Végre jött valamicske fájásféleség. És ekkor megtörtént a beavatkozás. Elöntött a víz.

A fájások lassan-lassan újra felerősödtek. Szándékosan írok fájásokat és nem összehúzódásokat, kontrakciókat. Mert ezek fájások voltak. Testi és lelki fájások, tele kudarccal, szégyenérzéssel, önbírálattal, csalódottsággal, félelemmel. Sodródtam az árral, nem voltam a magam ura, mások uralkodtak fölöttem. Legalábbis így éreztem.

Férjem két fájás között megkérdezte, láttam-e, kinek a képe van a falon. Hát már ő se rám figyel?

A fájások már-már összeértek, kegyetlen erejükkel dobáltak. Kiabáltam, nyögtem, halálfélelmem volt. És ehhez a bűntudat, hogy ez mehetne másként is. Nem bántottak ők engem, csak éppen a bizalmat, figyelmet nem kaptam meg tőlük. Férjem aztán igyekezett rám hangolódni, tette, amit kértem, de nem volt önmaga.

A legelveszettebb pillanatban a doktornő odajött hozzám, és gyengéden megsimogatta a fejemet. „Engedje el magát, engedje kibújni azt a kisbabát!” És mindezt olyan lágy hangon, ahogy egy anya szól a gyermekéhez. Csak ennyi. És ekkor végtelen nyugalom és béke szállt meg. El tudtam engedni görcsberándult testemet, és tudtam hagyni a történéseket. Mentőövet dobott a fuldoklónak.

Kérték, forduljak az oldalamra. Mondta a doktornő, hogy csináljak végig öt fájást így, ötöt a másik oldalamon. „Micsoda? Annyit már nem bírok ki” – nyögtem. Jó, akkor hármat így, hármat úgy. Erre megnyugodtam.

A doktornő kifelé indult a szobából. Rögtön utána szóltam: „Nyomnom kell!” Egy idősebb takarítóhölgy állt a lábamhoz, vízzel teli edénnyel, vattával a kezében, várta, hogy kicsusszanjon a baba, és „letakaríthasson”. Nagyon zavart.

Két-három nyomásra kint volt a mi drága kisfiunk. Hálát adtam Istennek, hogy negyedszerre élhetem meg ezt a csodát. Rögtön a mellkasomra tették, betakartak minket. Kértem, oltsák le a lámpát, mert pont a baba szemébe sütött.

A következő percek minden fájó emléket töröltek belőlem (legalábbis egy időre). Nedves, meleg, illatos kicsi babácska mocorgott, nyögdécselt rajtam, a mi gyermekünk. Szegénykém homlokán erős karcolás, a burokrepesztés nyoma. Ezt úgy látszik, mindketten megsínylettük… Beszéltem hozzá, simogattam. Most láttam először, mégis jól ismertem már – különös érzés ez.

Tizenöt perccel a szülés után a doktornő váratlanul fogta a köldökzsinórt, és határozott mozdulattal húzni kezdte. Felkiáltottam a fájdalomtól. „Ne, még ne!” „Ja, jó” – mondta. Kijött a méhlepény rövidesen szépen magától.

A doktornő és a szülésznő hosszan vizsgálták a méhlepényt, az egyik helyen, mintha szakadást láttak volna rajta. (Jé…!) Biztos, ami biztos, kitörli a méhemet – hangzott az ítélet. Ismét bemutatta a célszerszámot, ami egyáltalán nem nyugtatott meg… Újabb rettenetes kín, pedig a varrás még hátra volt. Potyogtak a könnyeim, remegtem, vacogtam. Úgy éreztem, hagyjanak már békén, elegem van, szeretnék a családommal maradni.

A méhtisztítás ráadásul sikertelen volt: tíz hét gyermekágyas vérzés után a régi orvosom kaparta ki belőlem a már megmeszesedett méhlepénydarabkát – érzéstelenítés nélkül, amit önként vállaltam, máskülönben fél napig nem szoptathattam volna a kisbabámat.

Negyedszer szültem, de ez számomra valódi testi-lelki szenvedés volt. Begyógyult minden seb, de a hegek életem végéig a lelkemen maradnak. Mégis hálás vagyok, mert e nélkül a fájdalmas élmény nélkül talán soha nem élem át, milyen rám figyelő, bennem bízó bábákkal, szerető férjemmel nyugalomban, otthon szülni…

H. N.

Boró > > >
Lelle > > >
Csanád > > >
Karsa > > >
Karsa születése testvérszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.